Szathmári István
Rijeka expressz

Hogy nincs jegy, mondja a nő a telefonba. Hogy már májusban foglalt a vonat, meg minden. Akárha a tenger is az lenne már. Meg néhány hegy, vízesés, és szelíd völgy. Mégis kimegyek a Délibe, mondom. Pára és gőz fogad, és rengeteg ember. Indul gőzös, villany, sebes meg mindenféle masina, és csüngnek rajtuk azutasok, kapaszkodnak, ugrálnak le-föl, közben csak emelkedik a nap a mattkék égbolton és így a hőség is, igen, és a nedv is, érdekes módon a levegőben, és kofferok, zsákok, régi katonaládák csúsznak, zörögnek, zakatolnak a repedezett betonon, kipirult bakfisarcok, elbambult csecsemők, összemosódott vonások mindenfelé. A pénztárnál sor kígyózik, mégis az ablakokhoz értek, azért is, igen, és néz a nő az üvegen át, és nézem én is őt, kettős akvárium, élmény ez bizony, kint is meg bent is egyszerre, micsoda csúcs, és neki meg szemüvege is van, tehát tovább is lehetne ezt vinni, pörgetni, forgatni, és az ajka rúzsos, olyan tavasziasan, kicsattanúan az, és pár szőkített szőrszál az orra tövében, akár kedves is lehetne, igen, vonzó egy másik világban a neoncső alatt, majd mondja, szinte bugyborékolja a szavakat, kínlódik a gép, és valóban, tényleg elkelt, elkelt minden, és higgyem el neki, mert ő tudja, igen, de nem teszem, nem, és átvedlett endékások nyomják, izzasztják a hátam, és a hangszóróból rekedtes, szálkás hang bömböli világgá a legújabb híreket, nagy, kövér legyek szállnak összevissza, valami furcsa állat vergődik a sarokban, a helyi csöves flaska híján már-már önmagához nyúl, asszonyom, mondom, én várok, és biztosan nem jó ez neki, részeg dánok rúgnak a falba, a csizma nyoma új, újabb szín a Déliben, ahol nincsenek jegyek csak vonatok. És lepődök, egyfolytában lepődöm magamon, micsoda férfias kiállás, igen, hisz a barátnőmet viszem, viszem a tengerre én, mint életek, világok nagy vetzetője, ismerős az idegent, vizek, kövek tudója kalauzolok hegyi ösvényeken, sziklákkal megvert partokon, birkanyáj és sötét sikátorok között, lepusztult kiskocsmák és hamvas terek felé, és a nagy dolgok tudósa, a lélek gubancainak újdonsült mestere, ki Csepelen piciny szobában vizsgálgatom, tanulmányozom a felakadt, megakadt szemeket, miközben szívem rendzüléseit riadtan figeylem, követem, tehát várok az ablak, az akvárium előtt rendületlenül, és lökök vissza a zajos németeknek, Kelet-Berlin, persze, és a részeg dánokat pedig magasról letojon, úgy ötven körül, erősítgetem, betonozom magam, igen, e tájt nekem is lehetnek vágyaim, óhajom, akár erős is lehetnék egyszer, igen, és bekapcsol a gép, és hangokat is hallat, fehér-fekete pontok, négyzetek szaladgálnak, kergetőznek rajta, most nő a nő bajsza, mondom, és izzad az arca, a szemüveg meg csak villog-csillog, talán lesz jegy uram, mondja, és tudja, hogy tudom, nagy vereség ez vagy csak lesz az bizony, és dagad amellem, formálódik a bokám, és most hirtelen olyan csendesnek, megszeppentnek tűnik egy pillanatra minden, még az a furcsa állat is lassít a vergődésben, igen, a jegyek a markomban vannak, a pályaudvar kupolája mint aureola a fejem fölött, nagy voltál, mondom, nagy voltál, mondják, visszhangzik mindez nagyon messzire talán.

Másnap újból a Déliben, a barátnőmmel, persze, mint uralkodó, mikor országba lép, és ott van a vonat, peckesen, dölyfösen áll a Rijeka expressz, és szállunk és vagyunk fönt, igen, mi és még alig pár utas, és indul a vonat, és a tér és a hatalmas üresség letaglóz, letaglóz engem.