Az elismerés, amely figyelmeztet

Beszélgetés a Szabó Zoltán-díjas Dudás Károllyal

Életműve elismeréseként Csák Gyula és Kamarás István magyarországi alkotók mellett Dudás Károly prózaíró, publicista és szerkesztő kapta meg az idén a Szabó Zoltán-díjat. A kitüntetést a Magyar Írószövetség szociográfiai szakosztálya alapította, és tavaly osztották ki első alkalommal.

Dudás Károly, a Hét Nap főszerkesztője, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke az utóbbi években kevesebbet foglalkozik írással, inkább politikusként, közéleti személyiségként van jelen a vajdasági magyarság életét meghatározó történésekben. A beszélgetésünk ezért azzal a kérdéssel kezdődött: meglepte-e az elismerés?

- A díjakat adják, és nem kapják, köztudott, hogy ezen a téren nagyon erőteljes lobbi működik. Szerintem olyanoknak is jutott már rangos elismerés, akik sokkal jobban meglepődtek, mint én. Kellemesen érintett a hír, hiszen a legutóbbi könyvem, a Királytemetés 1996-ban jelent meg. Úgy tűnik, korosodom is, mert ez életműdíj.

A méltatás során Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség volt elnöke, jelenlegi elnökségi tagja többször megemlítette első kötetemet, a Szakadót, amely negyed évszázaddal ezelőtt, 1977-ben látott napvilágot. Nem hagyta ki azonban a Jártatást, a Ketrecbálat, az Eltévedt mezsgyekarókat, a Királytemetést sem, amelyekben szintén a szociográfiai vonulat kerül előtérbe, sőt, hivatkozott a gádorlakókról szóló dokumentumfilmre, amelyet Siflis Zoltánnal készítettünk és az eddigi Hét Napokban megjelent írásaimra, riportjaimra. Megtiszteltetés számomra, hogy a Szabó Zoltánról elnevezett díjat kaptam, aki az egyik legnagyobb magyar szociográfus volt, A tardi helyzet, a Cifra nyomorúság és más kiváló művek szerzője. Nekem viszont igazán az a fontos, hogy a szakma adta, nem a minisztérium, esetleg valamelyik lobbi egyik vagy másik tagjának a javaslatára került előtérbe a nevem. Ez az írótársak elismerése.

* A Szakadó végigkísér az egész eddigi munkásságodon. Erről a könyvről azonban tudni kell, hogy annak idején a hatalom igen mostohán bánt vele.

- Tulajdonképpen nem a hatalom, hanem az akkori letéteményesei bántak el velem és a könyvvel, többszörösen is. Jócskán megnyirbálva és kis példányszámban került az olvasók elé. Néhány nagyon kemény szociográfiai írást - többek között a Maradékról szólót, amely később a Jártatásban kapott helyet - kihagyattak velem. Abban az időben ezres nagyságrendben nyomtatták a könyveket, a Szakadóból pedig mindössze 480 készült. Emlékszem, a Magyar Szóban egy hónapon át vezette a könyvpiaci népszerűségi listát, aztán eltűnt, megvásárolták minden darabját. A tortúra folytatódott a Ketrecbál című regényemmel is, amely szintén megcsonkítva és késve jelenhetett meg. Negyed évszázad távlatából már nyugodtan, higgadtan lehet erről beszélni. Még mindig őrzöm például a Híd-díj bírálóbizottságának a jelentését, amelyben megállapítják, hogy a Szakadó kiemelkedően az év legjobb kötete, de kiderítették, hogy az egyik nagy írónk, aki akkor volt hetvenéves, még nem kapott Híd-díjat, ezért neki ítélték oda. Elégedetlen azonban nem vagyok, hiszen van Szirmai-, Berzsenyi- és Aracs-díjam is. Visszatekintve, nagyon örülök, hogy a Szakadó ilyen formában is elkészült, hiszen elindított a pályán. Igaz, később kissé letértem róla, elkalandoztam a novella, a gyermek- és ifjúsági regény meg a politika felé, és ezt sajnálom is.

Podolszki Jóskával és Németh Istvánnal valamikor sokat beszélgettünk a szociográfia szükségességéről, amely nemcsak munkaigényes műfaj, hanem nagy elmélyülést és alapos utánajárást is követel. Mi a Hídnak már azokban az években javasoltuk egy szociográfiai bizottság létrehozását, de az ötletet nem fogadták tárt karokkal. Ez csak később valósult meg a Kanizsai Írótáborban, amelynek létrejött a szociográfiai műhelye. Ebben dr. Bori Imrének is elévülhetetlen érdemei vannak, aki igen magas polcra emelte az irodalmi szociográfiát. Az ilyen jellegű írások tudják ismét reflektorfénybe állítani a valóságunkat, és nagyon fontosak az önismeret szempontjából. Természetesen ennek a feladatnak a felvállalására is fiatalok kellenének.

* Kezdetben három-négy évente jelentek meg a köteteid, majd 1987 után jött egy nagyobb szünet, ami nem volt véletlen.

- Akkor nem a novellaírás ideje volt. Ezen sokat vitatkoztunk a barátaimmal, akik úgy gondolták, az író feladata csak az írás. Létrehoztuk a délvidéki magyarság első önszerveződését, a gyűlések, tagtoborzás, plakátragasztás, választásokra való készülés, szónoklatok írása foglalta le minden időmet. Én nem szégyellem, hogy ezen dolgoztam, hiszen azok nagyon fontos évek voltak. Legnagyobb írónk, Márai Sándor után csak azt mondhatom, ha az értelmiség nem vállalja a közszereplést, akkor jönnek a böllérlegények, a katonatisztek és a bunkók, az alkalmi politikusok, akik rossz irányba haladnak, vagy letargiába süllyesztik az embereket. Egyébként Erdélyben és Felvidéken is azt tapasztaltuk, hogy a legkiválóbb alkotók nem viszolyogtak ettől a feladattól.

A véleményem viszont annyiban változott meg, hogy a novella, regény és szociográfia írásának, sőt, a jó újságírásnak mindig ideje van. Egyébként az itteni magyarságnak az a rétege, amely elkezdte a "politika csinálását", erősen közép-, illetve lassan hajlott korú lett. Az lenne a szerencsés, ha jönnének a képzett, rátermett fiatalok és tőlünk, botcsinálta politikusoktól átvennék a közösség irányítását. Biztató jelek vannak, a fiatalok mernek a saját fejükkel gondolkodni, tudnak megszólalni, és attól sem idegenkednek, hogy az utcára vonuljanak, és követeljék a jogaikat. Ilyen volt a legutóbbi tüntetésük is a kedvezménytörvény védelmében és a vízumkényszer ellen.

* A Szabó Zoltán-díj bizonyára nemcsak ösztönöz, de valamilyen formában kötelez is arra, hogy hamarosan újabb könyvet jelentess meg.

- Igen, írótársaim elismerése valóban kötelez. A díj átvételekor tartott kis védőbeszédemben el is mondtam, végső ideje lenne befejeznem egy elkezdett művemet, szülőfalum, Csantavér monográfiáját, ami nagyon izgalmas téma, és elkezdtem írni Matuska Szilveszter regényét is. Én elsősorban a saját kis közösségemnek vagyok az adósa. Az elmúlt évtizedben annyi szenvedésen ment át a délvidéki magyarság, itt van a fogyatkozásunk, az elöregedésünk, az elvándorlások, az öngyilkosságok. Szerencsére dr. Hódi Sándor és Matuska Márton foglalkozik ezekkel a dolgokkal, de még sok a fehér folt, ahol elkelne a szociográfus vizsgálódó tekintete.

Témaként engem elsősorban ez a vidék izgat, de van egy második szülőföldem is, a Drávaszög, Baranya, sőt, egy harmadik és egy negyedik is, Muravidék és Székelyföld. Hála Istennek, az utóbbi időben mindenhová eljutottam, a baj csak az, hogy általában hivatalos utakra mentem, nagygyűléseken vettem részt, és alig-alig hoztam haza a jegyzetfüzetemben valamit. Pedig arra is gondolni kellene, hogy ezeknek a szálaknak a visszakötözése ne csak gesztus, politikai tett legyen, hanem egy-egy jó szöveg is szülessen. De azt is tudom, hogy ezt a keveset sem lesz időm megírni, mert itthon várnak a napi feladatok, az összejövetelekre való szaladgálás, a lapszerkesztés, a különböző rendezvények, megnyitók. Ez is nagyon fontos, csak ahogyan az ember öregszik, egyre biztosabb abban, hogy a leglényegesebb az a néhány könyv, ami megmarad utána. A díj valóban kötelez, de én elsősorban figyelmeztetésnek tekintem. Figyelmeztetnek arra, hogy valamikor olyan könyveket írtam, olyan területeket jártam be, amelyek nagyon jelentősek. Ez felelősség, alaposan át kell gondolnom, és úgy megszerveznem az egyéb tevékenységemet, hogy az elkövetkező időszakban jusson időm, ha nem is egy egész könyv, de néhány írás megalkotására.

(Az interjút Tóth Lívia készítette)