Tóth Ottó
Csak egy séta, kissé ábrándos...

Most éppen egy vasútállomás mellett lakunk, ahová vonatok érkeznek, ahonnan már indulnak is...

Innen indulok én is reggelente, kétcigarettányi sétámra munkahelyemig. Csak verebeim kísérnek el, a még néptelen utcán, lombkoronák közt bujdokolva, lesve a földimogyoró-törmeléket. A napok múlásával egyhangúbbá válik az utca is, egyetlen szórakozásom a hely megválasztása, ahol áttérek a bal oldalról a jobbra. Persze ez is csak szükségszerűség. A házak már megbízható ismerőseim, számon tartom a hiányzó téglákat és a kutyaugatásokat, csak az ablakokat nem szeretem. Régi szórakozásomra emlékeztetnek, amikor helyesírási hibákra vadásztunk a kirakott "hirdetésekben": "3 lyukas rezsó eladó", "Használt bojlert vennék"...Mostanában sivár a kínálat: "Ez a ház eladó", "Ez a ház eladó", "Ez a ház eladó"... Helyesírási hibák nélkül.

Az utca valójában nem is egyenes, inkább gerincre emlékeztető görbülettel segít nem eltévednem ebben a kifürkészhetetlen útvesztőben. Jó, ha egy városnak ilyen gerinces utcái vannak, és nem kitalált kockákból készült.

Voltak már más utcák és más séták is, mint például amikor Árpád barátom, egy Dosztojevszkij-regényen elmélázva, észre sem vette az omladozó házfalról vállára hulló vakolatot. Furcsa idők. Bűn és bűnhődés, akkor még csak regényekben. Sokszor eszembe jut az a házfal. Vajon áll-e még, vagy már egy új épület ékeskedik a helyén, esetleg csak egy gazlepte romhalmaz? Furcsa, hogy az a lehetőség, hogy felújították és hajdani szépségében díszeleg, eszembe sem jut. Árpádtól kellene megkérdeznem, ha egyáltalán még emlékszik rá, hisz azóta hullott a vállára már sok minden más is, bőven túladagolva.

Lehetne ez a séta vidámabb is, szólhatna arról, hogy megállok az egyik ház előtt, ahol egy néni virágoskertjét rendezgeti. Megdicsérném a rózsáit, a sárgákat különösképpen, ő elmesélné, hogy már évek óta ott pompáznak a kertjében, társalognánk az időjárásról, a szalonnás rántottáról, amit aznap reggeliztem. Fütyörészve indulnék tovább, rágyújtani sem lenne kedvem sokáig, oly intenzíven érezném a rózsaillatot, és a néni sem győzné konyháját szellőztetni, és nem is értené, honnan az a kiűzhetetlen rántottaszag... Nem is szoktam reggelizni.

Szólhatna arról is, hogy betérek az egyik útszéli vendéglőbe. Tájjellegű vörösbortócsák és markáns, mindenre elszánt Rejtő-figurák közé, megérkeznék végre én is, kissé megkés(el)ve, de annál nagyobb szeretettel. Azonban innen is csak bágyadt sörrendelések és biliárdgolyók koccanása...

Így csak a csendes séta marad, fanfárok helyett egyszólamú verébdalkísérettel, átvágva éppen egy káprázatmentes zöldövezeten, mellyel a város elhatárolja magát pályaudvarától.

Letérhetnék olykor valamelyik mellékutcába is, nem törődve pár percnyi késéssel, akár szeszélyeimre bízva magam, akár keserű szájízzel eltűnődve egy régi dal ingerlő időszerűségén: "A sarkon rendőrök állnak, hát fordul a mellékutcának..." Ismeretlen ismerősként bolyonganék, egyre nagyobb kitérőket engedve meg magamnak, fürkészve az emberek arcán a felismerést, hogy ide tartozom, hogy ennek a megnevezhetetlen valaminek a része vagyok. Vagyok. Kölcsönkérném Zoli barátom pólóját, és már-már megszállottként hirdetném: "Magyar vagyok, nem turista", "Magyar vagyok, nem turista". Kitartóan és következetesen, ahogy az a hét szám sorakozott hajdanán Árpád lottószelvényén, szinte bosszantó egyhangúsággal, mert az ember nem cáfolhatja meg önmagát, holmi "nagyobb nyerési lehetőségek" miatt főleg nem...

Így talán derűsebben telne a nap, és este, hazatérőben, nemcsak a verebeim látnák fáradt arcomon azt a halvány, cinikus mosolyszerűséget, hogy HAZA megyek, nem a vasútállomásra, ahonnan vonatok indulnak.