Újhelyi Teréz
A szoba

A sárgaréz kilincsen sötét foltok. Sok éve már, hogy utoljára dörzsölte aranycsillogásúra. Valamikor, a tavaszi nagytakarítások idején az ő dolga volt az összes rézkilincset ragyogóra sikálni. Amíg anyja a függönyöket, díszpárnákat, terítőket, szekrénycsíkokat mosta, addig ő pasztával és rongydarabbal a kezében egymás után tisztogatta a megfakult, megsötétedett kilincseket. Ezután az üvegfelületeket, ablakokat mosta le és dörzsölte tisztára újságpapírral, majd felseperte a szobákat, figyelmesen letörölgette a bútorokat. Aztán behordták a kiporolt, kiszellőztetett ágyneműt, a kivasalt függönyök, terítők a helyükre kerültek, s a vázákban gyöngyvirág meg orgona illatozott.

Megfogta a fénytelen, foltos kilincset s közben tekintete az ajtó üvegére tévedt. A poros üveg és a megszürkült csipkefüggöny között egy szakadozott pókháló lógott. Benyitott. A szoba levegője dohos, poros, mint ahol sokáig nem volt szellőztetve. Meg sem próbálta kinyitni az ablakot. A korhadó ablakkeretekről lepergett a festék, és a gitt kitöredezett az üvegtáblák mellől. De nemcsak ez gátolta meg abban, hogy friss levegőt engedjen be a szobába. Tudta, hogy a falak, mint az egyre töpörödő vénemberek, megroggyantak, ránehezedtek az ablakkeretekre, és taszítás, feszítés, rángatás nélkül az ablakok nyithatatlanná váltak. Mégis odament az ablakhoz. Cipője alatt csikorogva mállottak szét a gerendákról lehullott mészdarabok. A tarka virágos drapéria mögött rejtve maradtak az összehajtott spaletták. Elhúzta a függönyt. Az ablakpárkányon kiszárad légytetemek hevertek. A rozsdásodó, egykor fehérre lakkozott fém-rudak közt kifeszített csipkék felett kinézett az utcára. A viola meg az estike helyén most gaz nőtt, és a puszpáng elvadulva nyújtogatta szerteszét ágait.

A szobában félhomály volt, mert az ablakra árnyékot vetett az eperfa. Becsukta a spalettákat, és felkapcsolta a villanyt. Nem akarta, hogy bárki is beláthasson, habár itt, a Szélső utcán néha órákig nem ment el senki az ablak előtt.

Körülnézett. A mennyezetről pókhálók lógtak, a gerendákról hullott a mész, s a sarokban, az ágy felett egy tenyérnyi darabon a vakolat is leszakadt, láthatóvá téve a nádas tapasztást, és darabokra törve hevert a sokszínű, pazar mintás, gyapjúból csomózott ágytakarón, alig néhány centire a porcelán fejű hajas baba mellett, amit a keresztanyjától kapott első áldozásakor. A falakon megfakult a pingálás. Utoljára az apja temetése után meszelték a szobákat. Az anyjának szüksége volt akkor a munkára, hogy fájdalmát a testi fáradtsággal fojtsa el.

A falon gyerekkori pajtásának a festményei: táncoló koronás darvak, egy teljesen sárga, lombját hullató fa, pasztellkrétával rajzolt színes csigaház. - Ha megbántanak, bújj csak bele, ott biztonságban vagy! - mondta, amikor tizennyolcadik születésnapján átadta neki. Hányszor kellett volna belebújnia a csigaházba az elmúlt évek alatt!

Nem akart most erre gondolni: a férje halálára, aki itt, ebben a szobában kérte meg a kezét, csendesen. Késő ősz volt, a hideg szelek vastag hófelhőket taszítottak maguk előtt, és túl korán érkezett az este. A cserépkályhából kellemes meleg áradt szét a halványzöldre meszelt szobában. Béla rózsákat hozott neki... A fia távozására sem akart gondolni, arra a sebtében összekapkodott maroknyi iratra, fényképekre, amiket magával vitt a táskában egy váltás fehérnemű meg egy öltöny közé elrejtve, hogy azt a látszatot keltse, mintha csak egy-két napra utazna el. Arra sem akart gondolni, hogy most végleg egyedül maradt, s már tényleg csak a csigaházban érezné magát biztonságban...

Az asszony minderre nem akart gondolni, de a szoba dohos levegője megtelt emlékekkel, s ezek az emlékek mint óriáskígyó fonták körül a testét. Nem tudott mozdulni, a szorítást már a gyomrában érezte, és nem segített a tudatos lélegzés, mert a tüdejét, a torkát is elérte a szorítás. De erre sem akart gondolni, csak arra, hogy miért van itt: azért jött, hogy kiválogassa, mit visz magával, mit hagy a testvéreinek, mielőtt eladnák a házat. Tanácstalanul nézett körül. S akkor eszébe jutott, mit tett gyerekkorában, amikor nem tudott dönteni. Benyitott a tisztaszobába. Itt is pergett a gerendáról a mész, az ablak alatt a padlón vastagon hevert a lemállott vakolat, de a falon, a zöld plüssel letakart ágyak felett ott volt még, ott térdelt összekulcsolt kézzel az imádkozó Jézus. Ez volt az ő titkos szentélye. Most nem kellett attól tartania, hogy valaki meglesi. Keresztet vetett, és belekezdett a Miatyánkba. Krisztus arcát nézte mereven, de egyszerre a szavak sorrendje kihullott az emlékezetéből, szétfolyt előtte a kép, s hangosan felzokogott. Sokáig sírt. A lelkét tisztító könnyek végigfolytak az arcán, benedvesítették a ruháját. Nem bánta, nem törölte le őket. Itt, az üres házban most végre minden bánatát, minden gyászát a Megváltó elé vitte, s tőle várta a vigasztalást, mert itt már senkije sem maradt...

Amikor bezárta a kaput, nyugodt léptekkel indult az állomás felé, hátrahagyva a rogyadozó házat minden poros, penészedő kacatjával együtt. Táskájában egyetlen csipketerítő volt, amit anyja horgolt, szívében pedig egy régi-régi nyári délután, amikor az árnyékos tornácon körülülték a viaszos vászonnal leterített asztalt, és a kútban hűtött dinnye levétől ragacsos lett az arca.

2002. április