Vanger László:
A csavargó katarzisa

"A kritériumok összezavarodásának immorális pánikja"

Az alcímben a Jean Baudrillardtól kölcsönzött gondolattal indít ez az esszékötet, melyet két tanulmány Az élet mint vándorlás és a memetika diszciplínájába bevezető Parazita kultúra ölel át. A szabadkai születésű - a Magyar Tanszék padjait is pár évig koptató - Sebők Zoltán az irodalom és más művészeti ágak elméleti, kritikai hozzáállását figyelembe véve és azokat alaposan fel is bolygatva, rúgva szemlélődő, "szókratészi kérdező magatartásával" vándorol, mi pedig, olvasók, követjük (vagy éppen nem) őt az útján.

Megéri elindulni: felülvizsgálni a kígyó és a macska, a buddhista hagyományban "hátráltató előítéletektől szenvedő" állatok helyzetét, azután a paradicsomból való száműzetés és a bűnbeesés mozzanatai felett elmélkedve visszakövetelni Istentől a halhatatlanságot.

Hogy Jackson Pollock híressé vált drip painting festészeti technikája mögött mi lakozik, és hogy egyesek mit és miért szeretnének oda és hogyan belelátni. Azután, hogy Jiri Menzel Iván Csonkin közkatona élete és különleges kalandjai című filmjének egy jelenetében látható falra függesztett képen ki az a gyönyörű kislány Sztálin ölelésében. Története minden bizonnyal érdekes, tanulságos és az Oroszországban akkortájt uralkodó helyzetet hűen visszaidéző film vagy regény alapja is lehetne. A Majdnem minden hamis című esszében (nehéz ezt már esszének nevezni, inkább egy valóságos leleplező hadművelet) lerántja a leplet Goran Đordević New Yorkban élő "hazánkfia" és Gaston Boyer galériavezetők bődületes átveréséről - bár üzleti szempontból kiváló húzás -, közvetlenül telítődik meg értelemmel "a negatív reklám is reklám" szlogen. Andy Kauffman-szerű (Man On The Mooon - Milos Forman) tömegfélrevezetésről volt szó.

Sebők Zoltánnal Kishegyesen beszélgettem a kínzó nyári hőségben, egy tipikus, mégis hangulatos falusi korcsmában.

Az esszék és a tanulmányok mentén kibontakozik előttünk egy enyhén szólva érdekes (talán még nem kínzó) probléma, a borítón szereplő Marcel Duchamp Palackszárítója is efelé vezet és az idézett Baudrillard-gondolat ezt összegzi.

A probléma az, és ezzel minden eddigi kultúra küszködött, hogy túl sok mű született. Így aztán minden kultúrában szelektálni kellett, hogy mit őrzünk meg. Minden eddigi kultúra kidolgozott valamilyen szelekciós rendszert, hogy mi alapján őrzünk meg valamit és mi alapján dobjuk ki a többit a szemétre. A digitális forradalom előtt ezt így oldották meg, azokat a könyveket, melyekre nem volt szükség, bedobták, mondjuk, a kemencébe. Kialakult egy archívum, amely azokat a műveket őrizte meg, amelyekről az emberek úgy képzelték, hogy a jövőnek szüksége van rá. Bizonyára rengeteg jelentős mű megsemmisült véletlenül, katasztrófa következtében stb. Lényeg azonban, hogy minden kultúrában volt egy bizonyos szelekciós szisztéma.

Két szelekciós szisztémáról tudunk. Az egyik a minőségi szelekciós rendszer, azokat a műveket kell megőrizni az utókor számára, amelyek bizonyos kvalitásszintet megütnek. A kvalitás fogalma mindig is problémás volt a kultúrában, de azt mondták, hogy azokat a műveket tartjuk kvalitásosnak, amelyek - és általában ezt mondták - hasonlítanak a kanonikus művek színvonalára. Azokat a műveket kell megőrizni, a többit pedig hideg szívvel dobjuk ki. Ez a szelekciós szisztéma működött a mi hagyományunkban kb. a XIX. század harmadik harmadáig. Aztán bejött egy gyökeresen más szelekciós rendszer, és ennek a nagy szakértője Borice Groyce orosz származású, Németországban élő filozófus, ez a modernizmus szelekciós rendszere. Azt mondták, hogy azokat a műveket kell megőrizni, amelyek eltérnek nem is csak a kanonizált művektől, hanem az archivált művektől. Azok az archivált művek, amelyeket múzeumokban, könyvtárakban, a lehető legkülönfélébb archívumokban őrzünk. Tehát, míg a hagyományos szisztéma az volt, hogy hasonlítani kell, addig a modernizmusban azt mondták, el kell térni, az új megtalálása a legfontosabb, és ez a modernizmus egyik alapvető jelszava.

Csakhogy... bárhogy értsük is - erről elég nagy viták vannak - a posztmodernt, beköszöntével ez a szelekciós szisztéma is csődöt mondott. Megjelent egy csomó jelenség a kultúrában, ahol nyilvánvalóan nem arra ment ki a játék, hogy valami újat kell csinálni. Szélsőséges példa az apropation art, vagyis a kisajátítási művészet, a 80-as évek közepét nagyon erősen uraló művészeti magatartás, ahol is néhány hölgy és úr azt mondta, hogy nem akarunk mi semmi újat csinálni, megelégszünk azzal hogy meglevő műveket adott esetben kopírozunk. Egy az egyben lekoppintjuk. Jef Kunst példája tiszta példa, ő kommersz óriásplakátokat sajátított ki oly módon, hogy megőrizte a plakát raszterét, csak a nyomtatás során a festékbe egy csöpp olajfestéket csöppentett, tehát optikailag semmi különbség a két festmény között, és azt a saját nevével szignálta. Vagyis, ha az új haláláról beszélhetünk, akkor ez itt gyökerestül tetten érhető. Tehát vége lett ennek a szisztémának. Egyfajta köztes magatartást képviselünk, a vagy-vagy logika helyett az is-is logikát használjuk.

Ettől kezdve jelent meg egy szituáció, ami enyhén szólva is különös és az archívum tekintetében, könyvtár, múzeum stb. a legkínosabb, tehát hogy nincsen tovább szelekciós szisztémánk, ami alapján ki tudnánk választani a megőrzésre érdemes műveket a szemétre valóktól. Míg a hagyományos szisztéma, a minőségi szelekciós rendszer azt mondta, hogy hasonlítani kell a már meglévőhöz, az innovációs szelekciós rendszer, a modernista újdonságra törekvő szelekciós rendszer azt mondta, hogy el kell térni. Na most, logikailag sincs harmadik megoldás. Valami vagy hasonlít, vagy eltér. Nincs harmadik megoldás, és ez a legsúlyosabb probléma. Hiába találunk ki bármit a tárolási kapacitás növelésére, ezzel csak tovább növeljük a zagyvaságot, súlyosbítjuk a bajt, mert nyilvánvaló, hogy kellene valamilyen szelekciós rendszer, ami a fölösleges műveket szemétre veti, de ilyennel mi nem rendelkezünk. És ezért jelentkezik ez a technikai probléma, hogy hogyan őrizni meg ezt az óriási mennyiséget, merthogy az óriási mennyiség problémája onnan jön, hogy nem tudunk szelektálni. Ilyen még nem történt egyetlen kultúrában sem, azért kell mindent megőriznünk, mert nem tudunk szelektálni.

Én a jó dolgokat szoktam megőrizni. Máraitól egyszer régebben a Szabad Európa Rádióban elhangzott karácsonyi beszélgetésben azt találta kérdezni a riporter, hogy mi a nagy író kritériuma.

"Azt hiszem, ún. nagy írók nincsenek. - felelte Márai. - Csak jó és rossz írások vannak. Talán helyesebb, ha a kérdést így fogalmazzuk, mi különbözteti meg a jó írást a másfélétől. A csak tehetséges, csak ötletes, csak mulattató, ríkató vagy oktató írástól. Talán a katarzis. A szó penészes, szeminárium szagú. Mégis, ez a nagy elválasztó."

Márai szerint tehát a katarzis a nagy elválasztó. De mégis, mondjuk, egy hypertextuális bolyongás során is élhetünk át katartikus dolgokat. Nem?

Persze... Ha a katarzison valmiféle megtisztulást értünk - és ez a leggyakoribb magyar megfelelője -, akkor a megtisztulásnak számtalan útja elképzelhető. A saját életünkben is tudunk példákat. De ehhez nem feltétlenül van szükség egyrészt művészetre, hatalmas megtisztulás lehet egy jó anekdota is, egy bizarr szexuális élmény is. És ez is kultúra, egy váratlan találkozás vagy egy furcsa beszélgetés. Számtalan dolog előidézhet az emberben katarzist, azaz egyfajta megtisztulást. Így aztán a hypertextualitás is, mint ahogyan a csavargás. És egyébként a mai médiaelméleti irodalomban egy eléggé vissza-visszatérő motívum, hogy a szörfölőt, aki az interneten bolyong, azt a csavargóhoz hasonlítják, aki a virtuális térben csavarog, de csavaroghatna a valóságban is, tehát ez a flanőr a nagyvárosi csavargó, aki nézi a kirakatokat, minden cél és érdek nélkül bolyong a világban. És ahogy erről a csavargóról elképzelhető, hogy egy szent prostituálttal való találkozás katarzist fog jelenteni számára, az internetes szörfölőről is bármelyik pillanatban elképzelhetjük minden további nélkül, hogy katarzisban lesz része. De ez nem biztos, hogy művészeti kategória és az sem biztos, hogy művészeti kategóriának kell lennie.

Mindenesetre azért mondtam ilyen szélsőséges példát, hogy láttassam, a katarzis, miként a jó sem számít ebben a mi kultúránkban szelekciós kritériumnak. Tehát te a saját életedben kiválaszthatod, különválaszthatod, naplóbejegyzésre méltónak tarthatod azokat a csavargásaidat, legyenek ezek valóságosak vagy virtuálisak, amelyek számodra bármilyen tekintetben jelentősek voltak, a probléma az, hogy a megőrzésre való művek nem ilyen kritériumok alapján választódnak el a szemétre való művektől. Kulturálisan erre a kérdésre az a válasz, hogy a katartikus élmények épp olyan lényegesek lehetnek - és ezen van a hangsúly -, mint bármi más. Az archívumnak ez a gondja. Ezt értsd úgy, hogy olyan kultúrában élünk, amely kicsit hasonlít Andy Warhol naplójához, ahol minden apró-cseprő dolog föl van jegyezve, akár fontos, akár nem. De ott még volt egy nagyon furcsa, majdnem üres, de irtózatosan érdekes személyiség, amely ragyogtatni tudott mindent. A legbanálisabb eseményeket éppúgy, mint a fontosakat.

Pl. mikor megérkezett a pápa New Yorkba, kérdeztek valamit tőle, és ő azt mondta: minden szép. Hú, azt mondja erre Warhol, hát ez egy pop-art művész, egyrészt a pápáról ezt mondta, másrészt valami kis csajok ott beöltöztek ezüstbe, parókába, erre pedig azt mondja: fantasztikus, majdhogynem szakrális. Tehát ez a játék a szakrális és a banális között. Azt hiszem, erről van szó. Kritériumaink nincsenek, ahogyan nem tudjuk azt, hogy mi a szakrális és mi a profán, ugyanúgy nem tudjuk, hogy mi a megőrzésre érdemes mű és mi a szemétre való. És ilyen tekintetben a mi kultúránk egyedülálló a világtörténelemben, ilyen kultúra még nem volt. Ez az eredetisége és egyben ez a hihetetlen veszélye is.

(Sebők Zoltán: Élősködő kultúra. Kalligram, Pozsony, 2003.)