Varga István
"Nem az én sorsom volt..."

Sorstársak a sorstalanságban

Teljes mértékben érthető, hogy a holokauszt olyan esemény volt az emberiség történetében, amely mint téma elkerülhetetlenül megjelenik a művészetben, és azon belül a szépirodalomban is. Számos alkotás született, amelynek színhelye valamelyik koncentrációs tábor, szereplői pedig annak lakói. Az esetek óriási többségében ezek a művek a lektűrirodalom kategóriájába sorolhatók, és joggal tehető fel a kérdés: írható-e egyáltalában magas esztétikai követelményeknek eleget tevő szépirodalmi alkotás a holokausztról? Vagy ez olyan téma, amely egyszerűen megírhatatlan? Vannak alkotók, akik vállalkoztak arra, hogy írjanak az iszonyatról, és ezek mindig olyanok, akik átélték a holokausztot, tehát megjárták a tábort. A legfrissebb Nobel-díjas, Kertész Imre azok közé az alkotók közé tartozik, akinek Sorstalanság című műve világirodalmi szinten gazdagította a holokauszt-irodalmat. Érdemes foglalkozni azzal, hogy fenti könyve miért egyedi, miben tér el más íróknak a holokauszttal foglalkozó műveitől.

Auschwitzet elfelejteni nem lehet. Elie Wiesel, Primo Levi, Jorge Semprun és Kertész Imre alkotásai ezt tanúsítják. Közülük Elie Wieselt, a máramarosi származású tizenhat éves zsidó fiatalembert 1945. április 10-én amerikai katonák szabadították ki a buchenwaldi koncentrációs táborból, de előbb járt Auschwitzben is. Mivel családjának más deportált tagjai meghaltak, úgy érezte, egyedüli túlélő tanúként neki kell mások nevében szólnia. Aránylag hosszú ideig hallgatott, aztán 1958-ban Francois Mauriac biztatására megírta Az éjszaka című művét, amelyben az áldozatok sorsát mondta el. Elie Wieselnek ebből és későbbi műveiből állandóan az a félelem árad, hogy elfelejti a történteket. Pedig az áldozatok emlékét meg akarta óvni a feledéstől. Már az első auschwitzi éjszaka alatt megfogadta, hogy nem felejt el semmit, mert a felejtéstől valósággal rettegett. Számára a holokauszt nem csupán zsidó emberek, hanem az emlékezet pusztítása is volt, mert a zsidóság fennmaradásának alappillére mindig is az emlékezés volt. Elie Wiesel a gyász és a keserűség nyelvén szólt, de gyűlölet és bosszúvágy nélkül. A feledést valóságos átoknak érezte, erről szól Az eskü című, még Máramaroson játszódó regényében: "A feledés a legrosszabb átok. Amit továbbadhatunk, azt megmenekítettük a pusztulás elől., aki felejt, az a hóhér segédjéül szegődik".

A 44 904. számú buchenwaldi rab Európa nyugati részéből került a koncentrációs táborba 1943-ban. Jorge Semprun tizennyolc hónapot töltött el Buchenwaldban, ő egy nappal Elie Wiesel után szabadult. Elie Wiesellel ellentétben, ő igenis felejteni akart, tudatosan halogatta az írást, állítólag a sorstárs Primo Levi 1987-ben elkövetett öngyilkossága után döntött: még egyszer felidézi Buchenwaldot. Emlékeit egy trilógiában vetette papírra. A nagy utazásban elbeszéli, hogyan zajlott le az utazás a táborba. A táborban aránylag biztonságban irodai munkát végez, ottani élményeit aztán De szép vasárnap! című könyvében írta meg. Annak középpontjában egy buchenwaldi vasárnap leírása áll, de tulajdonképpen a táborbeli hétköznapok bontakoznak ki előttünk. A hetvenes évek második felében írt mű szerkezete igen izgalmas: egyszerre van benne jelen a három idősík, a könyv így aztán nemcsak a hagyományos memoárirodalomhoz tartozik, hanem az író birkózását is szemlélteti az írandó anyaggal. A trilógia harmadik darabja (Írni vagy élni) a szabadulás utáni napokat és heteket dolgozza fel. Kezdetben kételkedik, hogy lehetséges-e a buchenwaldi élményeket szépirodalmi igénnyel megírni. Arra a megállapításra jut, hogy igenis lehetséges: "Mindig mindent el lehet mondani, a nyelvben minden benne van." Ebben a könyvében Jorge Semprun elutasítja a hagyományos realista írásmódot, merészen váltogatja az idősíkokat, az olvasóra valóságos reflexiólavinát zúdít. Szerinte a táborirodalom középpontjában nem az iszonyat leírásának kell lennie, hanem a "tét az emberi lélek feltárása lesz a Rossz iszonyatában". Egy modern Dosztojevszkij kerestetik tehát. Jorge Semprun nem tudott megszabadulni Buchenwald emlékétől, hiába akarta. A választás számára a következő volt: írni vagy élni azzal, hogy az írás a halál felidézése, az élet pedig a felejtés.

A 174 517. számú auschwitzi rab, az olasz Primo Levi 1945. január 24-én szabadult, és a táborban tapasztaltakat igen korán, már 1947-ben megírta (Ember ez? Fegyvernyugvás). Ez a könyv dokumentum az emberiességről, szerzője a holokausztirodalom klasszikusa. Más kulturális közegből származott, mint a már említett írók, számára a tábor Dante poklának földi változata volt. Akárcsak Elie Wiesel, ő is azon a véleményen volt, hogy a túlélők kötelessége az emlékezés, bármennyire gyötrő is az. Primo Levi sem írt a gyűlölet hangján, nem bíráskodott, hanem tanúskodott.

Kertész Imre kamaszként járta meg a táborokat. Már harmincéves elmúlt, amikor 1960-ban elkezdte írni Sorstalanság című könyvét. Vagy tizenhárom éven át írta, ami azt jelenti, hogy az írás folyamán sokat gondolkodott művén, és valószínűleg huzamosabb megszakításokkal alkotott, mivel a napi szükségletek fedezése érdekében végzett munkák elsőbbséget élveztek. Ismertté - elsősorban külföldön - csak 1996 után vált, amikor Christine Viragh fordításában megjelent németül. Kertész Imre akkor vált igazán ismertté talán hazájában is.

A könyv főhőse, a tizenöt éves Köves György mondhatni, Kertész Imre műbeli alteregója, úgy érezzük, hogy amiről ő szól, az tulajdonképpen teljesen megegyezik azzal, amit Kertész Imre átélt. A fikció elűzetett a Sorstalanságból, témája a valós valóság lehető leghitelesebb elmondása. Mindenről Köves György közvetlen élményei alapján szerezhetünk tudomást, a szekundáris, azaz másoktól szerzett információk száma elenyésző. Ugyanakkor ki kell hangsúlyozni a körülményt, hogy az elbeszélő-író valóságos csodát művelt azzal, hogy "visszabújt" ifjúkori énjébe. Szinte hihetetlen, hogyan tudta semlegesíteni - ez mélyen tudatos és nehéz folyamat lehetett - későbbi értesüléseit, hogy azokat ne vigye be művébe, hogy ne használja fel utólagos magyarázkodásra. Tehát, úgymond, adva van egy ifjú, akinek 1944 tavaszán váratlan fordulatot vesz az élete, és a hétköznapiból a számára fantasztikusba kerül át rendkívül rövid idő alatt. Az első rendkívüli dolog apjának kényszerű távozása: behívják munkaszolgálatba. Már az azzal kapcsolatos emlékek felidézésekor tanúi lehetünk az elbeszélő tárgyilagosságának: nem számol be mindenről, csak arról, amit Köves György közvetlenül átél. Ugyanakkor pedig ő valamire emlékszik, valamire nem. Az első fejezet, amelynek tárgya apja utolsó budapesti napjának elmondása, azaz annak felelevenítése az elbeszélő hézagos emlékei alapján, egy ifjúsági regényre emlékeztet. A második fejezet, amely vagy két hónappal későbbi időket beszél el, Köves György családi és magánéletébe ad bepillantást. Dolgozni kényszerül, de ezt korántsem tekinti különösnek. Aztán "másnap egy kissé furcsa esetem volt.", írja a harmadik fejezet elején, amikor is mint zsidót letartóztatják. A történelem kezdi "utolérni" Köves Györgyöt. Az egészet eleinte mulatságosnak érezte, hiszen viccesnek indul. Itt már többet ír az őt körülvevő emberekről, jövendőbeli sorstársairól, kinézetükről, viselkedésükről. Itt is szigorúan arra összpontosít, amire emlékszik, a fikciót, úgy tűnik, továbbra is kizárja eszköztárából. Beismeri, hogy az idő múlásával megfigyelései "mindegyre kevésbé voltak élesek". Egy pillanatban talán megszökhetett volna, és akkor ki tudja, hogyan alakult volna a sorsa, egyáltalában megíródott volna-e a Sorstalanság, de erre nem szánta rá magát: "a becsület érzése bizonyult bennem erősebbnek". Mind jobban úgy érzi, valami megmagyarázhatatlan történik vele: "Nevethetnékem volt, egyrészt a csodálkozástól meg a zavartól, attól az érzéstől, hogy valami esztelen színjátéknak csöppentem volna váratlanul a közepébe.". Köves György önszántából megy Németországba, az öt napig tartó téglagyári kényszerű unatkozás bírja rá arra, hogy önként jelentkezzen, a németországi munka gondolata "megnyerő" volt számára, a munkától várt "rendezettséget, elfoglaltságot, új benyomásokat. hazám szeretete sem igen marasztott". Az utazás folyamán újra jelentkezett nála az unatkozás, legfőbb gondja az volt, hogy mivel töltse ki idejét, "máskülönben az útról nem sokat mondhatok". Épp ezért érthető, hogy amikor megérkeztek Auschwitzba, örült. A német katonák kinézéséről elismerően beszél, az SS-eket szinte kedélyes társaságnak találja, a szelektálást végző orvos iránt bizalmat érzett, mert tekintete jóságosnak tűnt. Az első benyomásai a táborról szintén kedvezőek voltak: rendezettnek, szépnek látszott. Röviden: Köves György úgy érezte, hogy jó és rendes helyre került.

Az ötödik fejezetben, tehát majdnem a könyv derekán szerez tudomást arról, hogy a németek halálgyárat építettek fel, és már néhány éve üzemel, ide került. Nem egészen négynapos auschwitzi tartózkodása folyamán a másoktól szerzett információk alapján "nagyjából egészében már körülbelül mindennel pontosan tisztába jöttem. ekkortól számíthatom valójában pontosabb ismereteimet. Ott szemközt jelen pillanatban épp a mi vonatunkból való útitársaink égnek." Az információk fokozatosan jutottak el hozzá. Az egész népirtást szervezett tréfának, diákcsínytevésnek találta, "persze, beláttam, mindez mégse egész tréfa...". Az első napra itt is jól emlékszik, a későbbiekre kevésbé, csak valamilyen meghatározatlan érzés maradt meg benne. A fő gond itt is a napok hosszúsága, a bizonytalanság: mi lesz a továbbiakban. "Várakoztunk, vártunk - ha meggondolom azt tulajdonképpen, hogy ne történjen semmi." Unalom, furcsa várakozás: "ez jelentheti valójában igazán Auschwitzot - már persze az én szememben". S amikor áthelyezik, "Buchenwaldot én is hamar megszerettem". Kertész Imre e fejezetben a végsőkig hitelesen igyekezett hű maradni valahai önmagához. Amikor fokozatosan rájött, hova is került - egy helyre, ahol az emberi gonoszság ült diadalt -, végeredményben nem váltott ki benne bénítóan sokkoló, elszörnyedő életérzést. Köves György, úgy tűnik, nem félt, nem háborodott fel, egyszerűen tudomásul vette a dolgokat, és várta, mi lesz az ő sorsa. Az események továbblépésre kényszerítik, és ő továbblép.

A Zeitzban eltöltött munkanapokról szólva Köves György elmondja életvitelét, amelyet magában kialakított a külső körülmények hatása alatt a fennmaradás érdekében. "Az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen", ez pedig azzal jár, hogy szinte megáll az idő. Közben, úgy érzi, "a magam részéről a teljes utat megtettem, minden esélyt, ami csak ezen az úton adódhat, becsülettel kipróbáltam". Életvitelének középpontjában az a vágy állt, hogy engedelmes rab legyen, nem hagyta el magát, gondolatban mindig megpróbált megszabadulni helyzetéből ("valóban, képzeletünk szárnyalásának nem szabhatnak határt a szűk börtönfalak"), és főleg makacsul ragaszkodott életéhez. Így aztán "Zeitz, a kellő életvitel s némi szerencse mellett, igen tűrhető helynek mutatkozott". Érdekes, és talán Köves Györgyre jellemző, hogy rabsága folyamán egyedül egy Citrom Bandi nevű fiatalemberrel alakított ki valamilyenfajta szorosabb emberi kapcsolatot, egyébként magányosként próbált meg fennmaradni. De hiába gerjesztette lelkében az életerőt a továbbéléshez és volt némi szerencséje, mégis megérintette a halál szele. Teste hagyta cserben, bőr alatti gennyedések betegítették meg, holott akkor már ".magam is megtaláltam a békét, a nyugalmat, a könnyebbséget", érzéketlenné vált hideggel, éhséggel szemben. Először a zeitzi kórházba kerül, ahol primitív ellátásban részesül, de azt természetesnek veszi, majd visszakerül Buchenwaldba, az ottani betegellátóba. Megérkezésekor teljesen eltompultan viszonyul az őt körülvevő világhoz, meg van győződve, hogy testi alkalmatlansága miatt végeznek vele, de amikor magához tér, túljut a lelki mélyponton, feltámad benne a természetes élnivágyás, és épp ezért természetesnek hat óhaja, miszerint "szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban". A könyv leghosszabb utolsó előtti fejezete elmondja korházi tartózkodását a felszabadulásig. Ebben az időszakban, amely a "legszebb" volt az egy éven át tartó raboskodása alatt, Köves György úgymond kezd kiszabadulni a lágervilágból. Az aránylag elfogadható kórházi körülmények, az ottani szintén rabok humánus magatartása csak fokozza benne az életkedvet. Hamar felismeri, az ellátás, amelyben részesül, nem rajta végzett kísérlet, hanem a valóság. Alkalom volt ez ugyanakkor számára arra is, hogy többet foglalkozzon önmagával. Egyik nagy felismerése az, hogy nem tartozik sehova: nem zsidó, nem magyar, teljesen magányossá vált.

Az utolsó fejezet az elbeszélő első napját mondja el Budapesten. Az író számára alkalom ez a mérlegkészítéshez: mi is történt hősével, hogyan befolyásolják táborbeli élményei további életét. Ezen belül a könyv utolsó tíz oldala a legfontosabb. Szinte észrevétlenül Köves György helyett Kertész Imre szólal meg, azaz megszűnik az azonosulás a hősével (az író ifjúkori alteregójával), megtörik a varázs, a rácsodálkozás helyét az összegezés foglalja el. Megtudjuk, hogy Köves György mindenkit gyűlöl, holott háromszázhúsz oldalon át megtörhetetlen egykedvűséggel viselte el sorsát, legalábbis nem szólt az átéltek lélekformáló erejéről. Talán azért gyűlöl mindenkit, mert így alakult élete, ahogyan? Más oka biztos nem lehetett. Az érkezés óráiban jövőre vonatkozó tervei nincsenek. A valahai, idős szomszédokkal folytatott beszélgetés folyamán Köves György váratlanul kitárulkozik, korát meghazudtoló mélységgel elmélkedik, általánosít. Nem, ez már valójában nem ő, hanem vagy húsz évvel idősebb énje. Ez a törés, a rálátás, nézőpontjának ez a hirtelen megváltoztatása nem hat hitelesen, és eléggé didaktikus, az esztétikai értékből levon. Kertész Imre szerint az átélt élményeket lehetetlen elfelejteni, "ami megtörtént, az megtörtént, emlékezetünknek nem parancsolhatunk. mert sohasem kezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathatjuk". Most utólag "különben is nem vettem észre, hogy borzalmak voltak" a táborokban. Neki is, akárki másnak, életútja számtalan apró lépésből állt, amelynek egyetlen célja volt: a túlélés. Sorsa másképpen is alakulhatott volna. "Én végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig". Az említett beszélgetés folyamán világosodik meg előtte addigi életének kulcsa: "Ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság., ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azaz.akkor mi magunk vagyunk a sors." Az elbeszélő elismeri, hogy fejtegetései egy kissé összefüggéstelenek voltak, a mérlegkészítéskor a teljes átláthatóság elmarad, helyette a többértelműség bontakozik ki. Köves György boldogságra vágyik. Boldogságot érzett néha még a koncentrációs táborok kéményei alatt is, mert ott nem csak borzalmak voltak, "az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nekik legközelebb, ha majd kérdik." Ezzel a mondattal zárulnak Köves György emlékezései a koncentrációs táborokról. Így kiemelve a szövegből, megdöbbentően hatnak, de a Sorstalanságba ágyazva hitelesek.

Az irodalmi Nobel-díjat odaítélő bizottság indoklásában kiemeli, hogy Kertész Imre írói munkásságában azt a célt tűzte maga elé, hogy tanúskodjon. Nem optimista, nem pesszimista, egyszerűen realista, de azon túl a végsőkig individualista, aki irodalmilag és politikailag nem tartozott sehova, mindig tiltakozott az ellen, hogy áldozatnak tekintsék. Olyan író ő, aki keresi hazáját, identitását, szellemi hazája pedig az irodalom. Épp ezért nem képvisel valójában országot, népet, irodalmat, csak önmagát képviseli A svájci Julian Schütt újságíró a kilencvenes évek végén meglátogatta Kertész Imrét budapesti lakásán. Szerinte Kertész Imre a legbarátságosabb ember, akit el lehet képzelni, és felteszi a kérdést: hogyan lehet valaki ilyen mindazok után, ami vele történt. Talán azért, és ezt Kertész Imre mondta neki, mert a holokauszt is érték, "mert az a mérhetetlen szenvedés mérhetetlen tudáshoz vezetett, és ezért mérhetetlen erkölcsi tartalékot rejt magában."

Az említett négy író mind a maga módján írta meg sorsának alakulását. Kertész Imre tárgyilagos prózája egyike a lehető írásmódnak, a legjellegzetesebb írásjegye a visszatérés a realizmus eszköztárához. A Sorstalanság a realista memoárirodalom sajátos példája. Azonnal hangsúlyozni kell azonban, hogy a realizmus egy különös formájával állunk szemben, tudniillik a könyvben specifikus relációban van egymással a realizmus és a fantasztikum. Egy-egy elejtett - és a fentiekben idézett - megjegyzés a könyvben utal arra, hogy az elbeszélő az úgymond normális világból egy fantasztikus világba lép át fokozatosan. Egyesek szerint a fantasztikus nem egyéb, mint az elbeszélő újszerű viszonyulása a műbeli valósághoz: olyan jelenségeket vél felfedezni, amelyek mások számára rejtettek vagy egyszerűen elképzelhetetlenek, és ez félelemmel tölti el. Ez a sajátos tapasztalás aztán gyakran a kórosba csap át, és a fantasztikus regény vagy elbeszélés hőse, mint egy gótikus alkotásban, eszét veszti. Kertész Imre Sorstalansága ezzel szemben arról szól, hogy az elbeszélő nem önmagában, hanem a valós valóságban lel rá a fantasztikusra: a minden képzeletet, félelmetes fantasztikumot felülmúló halálgyárra, ahol nagyüzemi szinten történik az emberek irtása. Más szóval: a Sorstalanságban a valós valóság a fantasztikus, és még az írói fikciót is felülmúlja, egyenesen feleslegessé teszi. Ebben a világban, amely egyszerre valós és fantasztikus, Köves György nem tesz egyebet, mint igyekszik fennmaradni, és úgy mozog benne, mint egy élő fényképezőgép. Hihetetlen élességgel és tárgyilagossággal regisztrál mindent, az évek folyamán a felejtés természetesen elvégzi a kiválasztást, de a lényeg egyértelműen megmaradt. Épp ezért a Sorstalanság nem regény - a valós valóság felelevenítése elnyomja, és feleslegessé teszi a fikciót -, hanem emlékezés. Ugyanakkor a fentiekben vázolt műfaji sajátosság Kertész Imre művét különös értékké alakítja.