Varga István
Egy konzervatív szatirikus vitatkozik

Tom Wolfe: Amerikai kapcsolat. Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2002

Két sikeres regénye (Hiúságok máglyája, Talpig férfi) után a század végén Tom Wolfe visszatért korábbi, általa oly kedvelt műfajához az esszéhez. Többek között azért is, hogy fenti regényei igazát bizonyítsa. Az Amerikai kapcsolat azonban nem csak erre korlátozódik, hiszen szerzője foglalkozik benne általában Amerika állapotával a századfordulón, feltérképezi sikeres amerikai üzletemberek életútját, még a természettudományok területére is tesz egy merész kirándulást, majd beiktat egy kisregényt, végül pedig részletesen elmondja, hogyan is alakult az immár sajtótörténelmi The New Yorker-vita. Tehát időszerű témákat bontakoztat ki előttünk Tom Wolfe, de ezek közül a legérdekesebbek azok, amelyek a regény , mint szépirodalmi műfaj problémáival foglalkoznak. És itt kanyarodik vissza két regényéhez, elsősorban a Talpig férfihez, illetve 1973-as önmagához.

Nem csak a tárgyalt témák izgalmasak azonban, hanem a mód is, ahogyan a szerző feltárja őket. Már pedig a szerző mindenek előtt rendkívül tájékozott. Szinte minden mondatán érezhető, hogy mögötte a tények felkutatásának aprólékos és mindenre kiterjedni igyekvő munkája áll. Tom Wolfe merészen állít, mivel, úgy érzi, úgy tudja, adatolni képes mindent, amit leír. Roppant ismeretanyag birtokában van, de ez nem teszi szószátyárrá. Ellenkezőleg: hihetetlen ügyesen tömörít, mindig a lényeg felé tart fejtegetéseiben és azt diadalmasan felmutatja. Az évek folyamán stílusa nem vesztett vonzóerejéből. Ebben a könyvében is szellemes, nyelvezete sajátos, sziporkázó, utalásai egyértelműek, újjal mutat a dolgokra. Tom Wolfe korunk egyik legnagyobb szatirikusa és ha ezt hozzáadjuk a fentiekhez, akkor leszögezhetjük, hogy, ami az írás eszköztárát illeti, az Amerikai kapcsolat egyértelműen élvezetes olvasmány. Gyors sodrású szöveg, magával ragadó, amíg olvassuk minden szavát befogadjuk és igaznak találjuk. Természetesen az utólagos elmélyülés kritikusabbá tesz bennünket és olyankor vesszük észre, hogy a szerző általánosításai nem mindig teljes mértékben megalapozottak, ismeretei korántsem határtalanok.

Mint említettem, külön figyelmet érdemel a modern regény problémáival foglalkozó írása, amelynek címe Az én három végszavazóm. Tulajdonképpen alkalmi írásról van szó, amely azonban a konkrétumból áttolódik az általánosba. Az alkalom pedig Updike, Mailer és Irving reakciója a Talpig férfira. A három kortárs író fanyalogva vette tudomásul a regény nyilvánvaló sikerét, népszerűségét és olvasottságát. Megnyilvánulásukból kiderül, hogy Tom Wolfe-ot valójában nem is tekintik igazi írónak, nem tartozik közéjük az írók céhébe. A könyv szerintük, nem több mint ügyes újságírás. Ez a kizárás valószínűleg szerint alaposan feldühítette a könyv szerzőjét, mert válaszának hangvétele a legmaróbb sav hatásával vetekszik. Szemére hányja három írótársának, hogy az utóbbi években haszontalan könyvek írására fecsérelték el életük. Haszontalannak minősíti azokat, mert nincs bennük szó a századvégi amerikai valóságról. Tom Wolfe szerint mintha nem érdekelné őket az őket körülvevő világ: Updike a középkorba (Gertrud és Claudius), Mailer a biblia világába (A Fiú evangéliuma), Irving pedig egy kitalált India színes forgatagába (A cirkusz gyermeke) merül el. Ezek az írók értelmezésében elszakadtak a valós valóságtól és egy sajátosan értelmezett regénybeli valóságot nyújtanak át az olvasónak. Az átlagolvasónak ez a regénybeli valóság nem kell, helyette a Talpig férfit olvassa, amelyben a regénybeli valóság szinte egy az egyben megegyezik az amerikai valósággal.

Mint a fentiekből kiderül, Tom Wolfe harminc év múltán is még mindig a hagyományos, feltáró realizmus védelmezője és hirdetője. Nézetei és sajátos nézeteinek gyakran végletes megfogalmazása természetesen hasonló intenzitású ellenreakciót váltott ki az Amerikai kapcsolat olvasóinál. A Neue Zürcher Zeitungban Joachim Kalka az "egészséges népi érzet ügyvédjének" nevezi őt leplezetlen gúnnyal, a Frankfurter Rundschau hasábjain magatartását Daniel Kehlmann ultrakonzervatívnak tartja, míg Lorenz Jager a Frankfurter Allgemeine Zeitungban már kevésbé dühös rá: elismeri, hogy a kötet tartalmaz néhány kiváló írást, de ő is túlzónak és egyenesen kegyetlennek tartja azt a bírálatot, amellyel Tom Wolfe a kortárs amerikai, de európai beütésű írókat illeti. A könyv tehát valójában ezzel az írással felújította a realizmus-vitát. Az alkotók többsége már lezártnak tartja azt, számukra a realizmus, mint irányzat immár az irodalomtörténethez tartozik, úgymond túlhaladott, bár eszköztárából még mindig jó néhányat sikerrel alkalmaznak. Tom Wolfe azonban törődik az olvasók nagy táborával is, őket pedig azt érdekli, hogy hogyan mutatja be az "igazságot" az olvasott könyv: a regény annál jobb ha valósága mind jobban hasonlít a valós valósághoz. Tom Wolfe szerint a kettőnek egybe kell esnie. Érthető tehát állásfoglalása, amelyet így nem mond ki, de minden sora azt sugallja: író, térj vissza a realizmushoz! Gondolom, hogy Tom Wolfe programja ma már nem valósítható meg. Ahogyan a valós valóság változik, úgy változik az az írói eszköztár, mondhatnánk: írásmód, is. Régi eszközök merülnek feledésbe és újszerűek bontakoznak ki, amelyek újszerűen transzformálják át a valós valóságot regénybeli valósággá. Ha az írók megfogadnák Tom Wolfe tanácsait, akkor az irodalom, mint művészeti ág, helyben topogna nem véve tudomást a változásokról. Abban viszont igaza van, hogy a valós valóságtól való teljes elszakadást, vagy a valós valóság megidézését túlságosan is áttételes és gyakran elvon módon, vagy az öncélú és exhibicionista mutatványokat az átlagolvasók nem fogadják be. Mindezekből kiviláglik a mai írók nehéz helyzete.