Varga István
A demokrácia védelmében

Gore Vidal: A Smithson pincéi. Lazi Könyvkiadó, Szeged 2002.

Gore Vidal emberi alakja és eddigi életműve számos, úgy tűnik, egymást eltűrni nem képes ambivalenciát hordoz magában. Épp ezért a kortárs amerikai próza ismerői gyakran nem tudnak mit kezdeni vele. Vannak akik egyszerűen nem vesznek tudomást róla - így például Abádi Nagy Zoltán Mai amerikai regénykalauzában nem is említi -, míg mások, akik hajlamosak a címkeragasztásra, valahol a lektűrregény és az esszéregény közé igyekeznek elhelyezni regényeit, de ezzel mintegy szemet hunynak Gore Vidal egyéb prózájáról. Mert igencsak termékeny íróról van szó, hiszen regényeken kívül színdarabokat, forgatókönyveket és esszéket is írt. Most magyar fordításban olvasható regénye, A Smithson pincéi, újra meggyőzhet bennünket arról, hogy egy kísérletező, hagyománytörő, sajátos hangú alkotóval állunk szemben, aki joggal tekinthető a modern amerikai irodalom egyik fenegyerekének, ami igazi oximoron ha szem előtt tartjuk az író életkorát: Gore Vidal hetvennyolc éves.

Az angolul 1998-ban megjelent könyv bizonyos szempontból, ami műfaji hovatartozását illeti, az Élő adás a Golgotáról című regényéhez kapcsolható. Tudniillik mindkettő a modern tudományos fantasztikus irodalom kategóriájába sorolható. Már az Élő adás a Golgotáról-ban fontos szerepet kap egy valamilyenfajta időgép, amely lehetővé teszi a könnyed átjárást az egyik korból a másikba. A Smithson pincéi főhőse, a mindössze tizenhárom éves T. ( ezzel a betűvel az időt jelöljük a fizikában), aki fizikus lángelme, szintén egy ilyen ördögi masina használója, de a hangsúly nem ezen a fantasztikus tudományos műszeren, hanem bevetésén van, vagy ahogyan a könyvben olvashatjuk: "Tudományos fantasztikum: tényleg tudományos, de fantasztikus észjárás kell az alkalmazásához". Nos, ilyen észjárással ruházza fel az ismeretlen narrátor (vegyük azt, hogy ő maga az író és ez valójában így van) az ifjú lángelmét, aki amerikai elnököket "támaszt fel", sőt: az egyik felesége lesz a szeretője. Az időpont, azaz a regény jelen ideje, a második világháború előtti, illetve a háborús évek. T. feladata segíteni az atombomba kifejlesztésében, amit meg is tesz, de ugyanakkor, mivel rendelkezik azzal a képességgel és műszerrel, hogy a jövőbe lásson és ezért tudja, hogy a háborúban ő is - vagy klónja - meg fog halni, arra törekszik, hogy a történelem alakulását visszamenőleg "átalakítsa", azaz ne kerüljön sor az atombomba bevetésére. Tehát egy ízig-vérig tudományos-fantasztikus regényről van szó, amely ugyanakkor ontja magából a humort, a szellemes szójátékokat, holott halálosan komoly, az emberiség sorsát érintő dolgokról van szó. Az olvasó a kezdetben talán nehezen követi a cselekmény alakulását, de gyorsan rájön arra, hogy egy olyan fura világba került, amikor elmerült a regénytengerbe, amelyben minden lehetséges. Gore Vidal, aki már korábban is foglalkozott az amerikai történelemmel "realista" regényeiben, ez alkalommal teljes mértékben szabadjára engedi gúnyolódó kedvét, sőt: mondhatni mániáját, lépten-nyomon vigyorogva gyalázkodik, a Smithson pincéi tekinthető egy fura förmedvénynek. Az írója értelmezésében a megelevenített amerikai elnökök tulajdonképpen lehetetlen és különc figurák gyűjteménye és ez a nézet hazájában biztos óriási felhördülést válthatott ki. Talán elnézők azonban vele szemben, mert ez a könyve is, a túlzásokat kihagyva (ami az író kedvenc kelléke), végeredményben egy lebilincselően olvasmányos, "jó dumájú", szellemes, pletykákkal megtűzdelt mű. Számos érvvel huzakodik elő és ezek közül néhány, bár túlzott, igaz is. Gore Vidal mondhatni igazi politikus író. Bejáratos volt a hatalom elő- és hátsó szobájába és számos "titkot" tud. Erről tanúskodik legújabb regénye, Az aranykor, amely témája New York és Washington politikai és kulturális élete 1939 és 1954 között. Ebben is számos történelmi személy bukkan fel, de vannak kritikusok, akik szerint ez a könyve nem más, mint unalmas beszélgetések gyűjteménye, s bár történelmi regény, a történelemről nem tudunk meg sok relevánsat belőle.

Érdemes kitérni A Smithson pincéi egy fontos mozzanatára, mert Amerika szerepéről és sorsáról szólva mintegy előrevetíti a mai valóságot. A viaszból készül elnökök életre kelnek és egy virtuális megbeszélésen Polk volt elnök a következő kérdéssel fordul elnöktársaihoz: "Nem jött még el az idő, hogy karjainkba öleljük a világot, és lehetővé tegyük az emberiségnek, hogy élvezhesse az általunk élvezett szabadságokat.felajánlva.minden földek lakósainak az eszközöket.hogy ki-ki a maga módján keresse a boldogságot?" Válaszában George Washington elutasítja a javaslatot. Szerinte a történelem folyamán kiderült, hogy "már nem vagyunk erényes köztársaság, hanem imperiális hatalom, Európa véres ojtása, amely, mint már látjuk, oly ősi mérgeket hozott magával az új hemiszférába, melyekre nincs ellenméreg az Idő patikájában. Valóban Róma vagyunk, Athénünk rég halott". Más szóval: már a regény írásakor Gore Vidal kifejezte félelmét, hogy hazája immár nem a demokrácia letéteményese, hanem egy világbirodalom megteremtésén titokban munkálkodó nagyhatalom. Írótársa Norman Mailer ez év tavaszán tett nyilatkozatában mintha alátámasztotta volna ezen félelem jogosságát. Szerinte Amerika valójában birodalmat akar teremteni, meg akarja hódítani a világot, Amerika az új század Római Birodalma. A tragédia abban rejlik, hogy a birodalom megszületésével megszűnik a demokrácia, holott "a demokrácia nem játékszer", hogy idézzük Norman Mailert. Értelmezésében az "igazi demokrácia számos kis csata eredménye, amelyeket egyes emberek évszázadokon át vívtak, és amely csaták hagyományokat teremtettek. A demokrácia alapjai tehát a hagyományon alapulnak. A demokrácia értékeinek megsemmisítése veszélyes játék". Az Irakban lezajlott háború mintha igazolna Gore Vidal és Norman Mailer félelmét.

Itt kell visszatérnünk Gore Vidal ambivalenciájára. Mert annak ellenére, hogy műveiben - így A Smithson pincéiben, illetve pamfletjeiben is - a lehető legszellemesebben kigúnyolja hazáját, mégis tulajdonképpen szereti és félti is azt. A tudathasadás határvidékéről származó szeretet-gyűlölet árad ennek az amerikai írónak paradox jelleméből. Hiú, önimádó, gyakran gátlástalan, de ugyanakkor jó szemű, szókimondó, ötletes, nyelvművész alkotó. Erről tanúskodik ez a regénye is.