Vicei Károly
Miért nem ír az író?

Erre talán könnyebb válaszolni, mint arra, hogy miért ír.

Anélkül, hogy ígérni mernék hasznos tanulságokat tartalmazó válaszokat, a címben feltett kérdést megtetézem: kinek a feladata, ki illetékes, ki tud leginkább arról értekezni, hogy miért nem ír az író?

Vizsgálatom alanya az író író, az igazi alkotó, az olyan művészember, aki már egy-két könyvvel igazolta tehetségét, s aki legalábbis tagja mestersége céhének. Nem a jeles dolgozatokat fabrikáló, ám az íróságról még csak ábrándozó kisdiákról beszélek, és nem is arról a hírlapíróról, aki Krúdy regényeiben vagy egy mai művészkocsmában fogadkozik, hogy hamarosan visszavonul egy tanyára, és megírja a nagy művet.

Ki tehát az illetékes a nemírás témájában? A kritika, a szépirodalom, a szociográfia vagy az alkotáslélektan felkentje? Vajon a rendszeresen dolgozó vagy az el-elhallgató, netán végleg elnémuló szerző képes teljesebben feltárni az ihlet elapadását? Aki folyamatosan munkálkodik, annak nincs tapasztalata a tétlenségről, a terméketlenségről, az legfeljebb csak tanulmányozhatja a problémát, és megpróbálhat beleérezni az egyes esetekbe, úgy és olyan sikerrel, amiként férfi írónak is jogában áll első személyben elbeszélni egy szülést. Ámbár itt éppenséggel a meddőségről van most szó.

Akkor tehát a kiszáradt tollú nemírótól várjuk el, hogy még egyszer és utoljára elmondja, mitől állt görcs műteremtő kezébe, szívébe, agyába? Mintha egy operaénekest kérnénk meg, hogy arról énekeljen, mennyire utál s képtelen dalolni.

Az írás abbahagyását, szünetelését tömérdek jó érvvel lehet indokolni. Némely írónál lehet, hogy csak a felkészülés húzódik el, s odázódik a kihordás egy érettebb életszakaszra. Ismerjük az örökkön készülgető, szorgalmasan jegyzetelő - ám feljegyzéseit kihűlni hagyó - végül soha meg nem szólaló típust is. Mindenki meg tud idézni helyzetét igazoló tekintélyes tanúkat, és idézni tud idevágó szentenciát.

Az írószer megvonásának vagy eldobásának példáit soroljam?

Börtön: a rabnak többnyire tilos tollat tartania, éppen ezért - "Amikor verset ír az ember, / nem írni volna jó." József Attila-i sorokat fonákul folytatva - fokozottan tör rá az íráskényszer. Ugyanő - immár kiszabadulva - egy fűtött szoba fotelében, márkás irónok birtokában is tunyán révedezik, nem alkot. Vagy aki alkotna, de diktatórikus rendszer fekete bárányaként szilencium alatt áll, a megjelenés reménye nélkül képtelen csak fiókjának termelni.

Háborúban hallgatnak a múzsák, ugye? A létharc is egy ilyen gyilkos küzdelem: a nyomorgó művész önfenntartásra pazarolt erőlködése a teremtő alkotástól téríti el az embert. Nietzschével szólva: a munka a legjobb rendőrség. Csak Karinthy noteszében tűnhet igaznak és kacagtat meg az a poén, miszerint: "a költő őrült pénzeket keresett nyomoráról írott verseivel". Az ilyen költő többnyire nem arat pénzre váltható babért, ahelyett - ilyenkor télidőben - megélhetési bűnt követve el egy-egy sarjerdőben fűrészelget magának mindennapi sikerélményt.

Miután az alkotói műveletben az elrendezés, a szerkesztés és a lényeges kihagyások járszanak főszerepet, egyeseknél a kishitűségbe csapó, alapos vagy alaptalan önkritika nullára farigcsálja a művet és a teremtő kedvet, olykor még pályamódusulást is előidézve. Pl. politikussá lesz a volt író; az új tevékenység nem sokban különbözik az előbbitől: továbbra is meggyőzően kell áltatni, hazudni.

Befejezésül íme még egynéhány a feltoluló kérdések közül: hiányzik-e a meg nem született mű, tetten érhető-e az 'elvetélés', 'elcsinálás' pillanata, érdemes-e ellene fellépni, átérezhető-e a veszteség, ha nem is sejtjük, mi veszett el, mi születhetett volna meg?

A világban így is elkeserítően sok író terem, és még elkeserítőbben kevésnek marad fenn a neve.