Bakó Zsuzsanna
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ábrázolása és kultusza a 19. századi magyar festészetben
Magyarországon a 19. század a polgári nemzetállam kialakulásának időszaka. Az egész társadalmat érintő változások gyújtópontjában az 1848-49-es forradalom és szabadságharc állt, amelynek hatása a század végéig - gyengébben pedig még a 20. század elején is - érezhető volt a magyar festészetben. A kultusz kialakulása - az irodalomhoz hasonlóan - az eseményekkel egyidős, további fejlődését, meg erősödését azonban több tényező gátolta. Az egyik fő oka a képzőművészet - és ezen belül a festészet - támogatási rendszerében rejlett, amely - 1840-66 között lelkes arisztokraták, nemesek és polgárok szerény alaptőkéjű részvénytársasága - a Pesti Műegylet révén működött1. 1861-ben megalakult a Képzőművészeti Társulat, amely lassan magába olvasztott más egyesületeket is és 1866-tól egyre több állami funkciót igyekezett ellátni, s így egyre jelentősebb állami támogatást is kapott2. 1867-ig az osztrákok, a kiegyezés után pedig már a magyar állami szervek is szembehelyezkedtek a forradalom eseményeit, személyeit dicsőítő, propagáló, vagy egyszerűen csak megjelenítő alkotásokkal. A magyarellenes hangulatot jól szemlélteti a József nádor által 1847-ben alapított Nemzeti Képcsarnok Egylet sorsa, amelynek vagyonát a helytartóság 1853-ban zárolta és csak 1860-ban kapta vissza a pénzkezelési jogot3. A komolyabb, igényesebb műalkotások esetében pedig, ha felmerült az osztrákellenesség szándéka - mint Madarász Viktor Zrínyi és Frangepán a bécsujhelyi börtönben című 1864-ben készült műve esetében - a fenti okok miatt részben érthető módon - a Képcsarnok Egylet és a Pesti Műegylet is elzárkózott a gyűjtés elől, hogy a kép mielőbb közadakozás révén múzeumba kerülhessen4. Ez az ellenséges magatartás a század végéig tartotta magát. A forradalom és főként annak elfojtása azonban az egész nemzetet érintő megrázkódtatás volt és számos festőnket érintett közvetlen módon, így a kultusz kialakulásában jelentős szerepe volt a személyes élménynek. Kiss Bálint nemzetőr volt s emiatt 1850-ben haditörvényszék elé állították, majd megfosztották a Nemzeti Múzeumban betöltött állásától, Orlai Petrich Soma - Petőfi unokabátyja - harcolt a honvédseregben, Kovács Mihály honvédtüzérnek jelentkezett, de betegsége miatt nem engedték harcolni, Madarász Viktor pozsonyi joghallgatóként jelentkezett a honvédseregbe és hadnagyi rangig vitte, Székely Bertalan 13 évesen készíti első rajzait a Kolozsvár határában átvonuló honvédtáborokban, Lotz Károly 15 évesen festi le Vác környékén Görgey seregét5.
A személyes indíttatás ellenére azonban a fent vázolt politikai szituáció miatt viszonylag kevés a kultusz körébe sorolható alkotás. A 48-as téma azonban, ha nehezen is, de megtalálta a megfelelő kifejezési formákat. A leghivatottabb műfaj a történelmi festészet lett volna, de a legnagyobb politikai nyomás éppen ezen igényes és nagy közönségsikerre számot tartó műfaj ellen irányult. Így a 48-as tematika az egykorú - 1848-50 közötti - ábrázolást kivéve eltűnik a műfajból, és csak a század végén jelenik meg a nagybányai festők munkáiban, még akkor is nagy közéleti viharokat kavarva. Megjelenik viszont más műfajokban, felvállalva a kultusz szerepkörét, annak az adott műfajra jellemző vonásaival párosulva. A portréfestészetben feltűnnek a forradalom és szabadságharc jeles személyiségeit és névtelen hőseit ábrázoló arcképek, csoportképek. Az allegória hagyományos témái háttérbe szorulnak, helyet adva a politikai allegóriának, s ezáltal egyetlen műfajként közvetlenül felvállalva a 48-as tematika megjelenítését. Az életkép a maga sajátos módján reagál: megtartva a műfaji könnyedség elemeit, olykor csak külsődleges jegyeket alkalmaz, más esetekben viszont a téma megválasztásával jelzi az eseményekkel való rokonszenvét mind a polgári, mind a népi életkép ábrázolástípusaiban. Különleges szerepet vállal fel az 1850-es évek közepétől kezdve virágzásnak induló történelmi festészet, átvéve a műfajok hierarchiájában a vezető szerepet. Az egykorú, 1848-49-ben keletkezett eseményábrázolások csoportja mellett a műfaj prosperáló ága a nemzeti múlt jeleneteit megörökítő történeti festészet lett. A hivatalos művészpolitika korábban vázolt irányvonalának ismeretében valószínűsíthető, hogy ez a műfaj sajátos szimbólumhordozó jellegével pótolta a hivatalosan tiltott és ily módon hiányzó kultusz szerepét. Következtethetünk erre az ábrázolástípusok gyakoriságából - például 1850 után megnő az osztrák-magyar függetlenségi háborúk ábrázolásának száma -, valamint abból, hogy a történeti festészet volt a legalkalmasabb a kultusz két legfontosabb jellemző vonásának tolmácsolására: emlékezetben tartani a nemzeti múlt dicső vagy fájdalmas eseményeit és bizonyos erkölcsi értékek továbbadását biztosítani a felnövekvő generációk számára. Mindez azonban csak a történeti festészet 1850-70 közötti korszakának bizonyos alkotásaira - főként Madarász és Székely képeinek egy részére - értelmezhető. Közvetlen bizonyíték a cenzúra kitűnő működése miatt természetesen nincs, de a hivatalos vélemények ellenséges megnyilvánulásaiból, a sajtó és a közönség pozitív reagálásaiból kikövetkeztethető a műfaj erejének hatása.
A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a továbbiakban a műveket műfaji csoportosítás szerint tárgyaljuk, kiemelve és előrehozva az egykorú eseményábrázolás, vagyis a forradalom történéseit 1848-50 között megörökítő alkotásokat. Ezek száma a magyar anyagban mind mennyiségben, mind kvalitásban elmarad a kortárs nyugat-európai munkáktól. Francia- és Németországban a 48-as forradalom ügyét olyan kiváló művészek vállalták fel, mint Honoré Daumier, Paul Baudry, Alfred Rethel vagy Karl Spitzweg. A szabadságharc két éven át tartó időszaka nem kedvezett a festészet biztonságos körülményeket kívánó fejlődésének, így a csaták, ütközetek, csapatmozgások megörökítése inkább az akvarell műfajában jelentkezett. Emellett figyelembe kell vennünk azt is, hogy a magyar festészet nagy generációjához tartozó Madarász Viktor, Székely Bertalan, Lotz Károly ekkoriban még igen fiatalok, művészetük az 1860-as 1870-es években teljesedik ki. Mivel a körülmények főként a rajzolóknak és az akvarellistáknak kedveztek, így meg kell említenünk néhány fontos munkát, főként Szerelmey Miklós és Kovács Lajos őrnagy rajzsorozatát, amelyet Dietz Fedor német festő litografált s a szabadságharc néhány ütközetét: a szolnoki csatát, a zalatnai vérfürdőt, vagy Batthyány Lajos kivégzését ábrázolják, s a sorozat 1852-ben jelent meg. Jelentős munka a fiatal Than Mór akvarellsorozata az 1849-es tavaszi hadjárat csatáiról, a kápolnai, tápióbicskei, váci ütközetekről és Budavár bevételéről6. (1. kép) A grafikai munkák részletes elemzésének igénye nélkül, csak megemlítjük az események népszerűsítésében nagy szerepet játszó folyóirat-irodalmat. Illusztrációit többek között olyan kitűnő rajzolók készítették, mint az előbb említett Szerelmey Miklós, vagy a magyar forradalommal szimpatizáló osztrák festő és rajzoló August Pettenkofen, akinek több 48-as témájú műve is ismert, így színvonalas csataképe, a Honvédek rohama a budai vár ellen, vagy az Elesettek temetése című megrázó erejű akvarellje. (2. kép)
Az eseményeket megörökítő képek száma jelentősen megritkul az önkényuralmi időszakban, de a kiegyezést követő periódus sem kedvez a téma megjelenésének. Az egyetlen jelentős vállalkozás a Szokoly Viktor által 1868-ban kiadott Honvédalbum volt, amelyhez olyan ifjú művészek készítettek illusztrációkat, akik később a magyar festészet élvonalába kerültek, mint Benczúr Gyula, Liezenmayer Sándor, Szinyei Merse Pál és Munkácsy Mihály. Munkácsy három rajzot is készített Honvédujoncozás, Fogolyszállítás és Isaszegi csatatér címmel, ez utóbbi témát olajkép formájában is elkészítette (3. kép). Ezt követően azonban másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1848 történései ismét megjelenjenek a festményeken. A jelenség hátterében többek között olyan probléma állt, mint például a magyar állampolgárság megtagadása Kossuth Lajostól, vagy temetése, amelyről a hivatalos körök tüntetően távolmaradtak. A problémák a felszínre kívánkoztak, s ezek egyik megnyilvánulási formája volt a 48-as tematika ismételt megjelenése. Ebbe a körbe sorolható Vágó Pál két nagyszabású vállalkozása: a Budavár visszavétele 1849-ben és a Huszárság diadala, de a vihart igazán Thorma János Az aradi vértanúk című képe kavarta, amely szépítés nélkül, realisztikus eszközökkel egy kivégzést ábrázol, és mindezt 1896-ban, a magyar államiság pompázatos ünnepségsorozata, a millennium ünneplése közepette. (4. kép) A művet a hivatalos körök nem is engedték be a Műcsarnokba, így a művész a Wampetics étteremben mutatta be, ahová valóságos zarándoklat indult a kép megtekintésére, mindennél világosabban jelezve a téma és a problémakör változatlan aktualitását7. Két évvel később ugyancsak Thorma János megfesti a Március 15-e vagy a Talpra magyar című képét, amely a forradalom indító mozzanatát, Petőfi versének elszavalását örökíti meg mozgalmas kompozíciójával. (5. kép) Thorma János évtizedekig foglalkozott 48-as témájú történelmi képeivel, állandóan átdolgozva és újrafogalmazva mondanivalóját. A téma iránti érdeklődését bizonyítja Budavár visszafoglalása című 1912-ben festett képe, amely a 48-as tematika egyik legkésőbbi jelentkezése.
A hivatalos körök figyelmét mindig felkeltő, frekventált és népszerűségre számot tartó történeti festészet helyett a 48-as tematika sokkal intenzívebben jelentkezik a portréfestészetben. Az arckép rendkívül alkalmas műfaj a kultusz ápolására és ébrentartására, mivel - különösen jó művész esetében - egyfajta személyes kontaktus átérzésének lehetősége alakulhat ki az ábrázolás és a néző között. Tágabb értelemben pedig a portré egy-egy eszme, egy irányzat megtestesítőjévé válhat, így például Széchenyi a reformer szemléletű nemesség, Petőfi a liberális gondolkodású, szabadságot szerető polgár ideáljává vált. A kultusz erősödésének egyik legpregnánsabb jelzése az 1870-90-es években megszaporodó Kossuth-, Széchenyi- és Petőfi-ábrázolások. Borsos József Nemzetőr című képe még a forradalom idején, 1848-ban készült, ábrázoltja ismeretlen, a témához való kapcsolódását a címadáson kívül a nemzeti színű karszalag jelzi. Kmety György és Mészáros Lázár honvédtábornokok színvonalas, kitűnő karakterű arcképeit Brocky Károly festette meg 1850-ben Angliában, ahol 1837 óta élt, de érzelmeit jól példázza a forradalom e két emigránsával fenntartott jó kapcsolata. Kovács Mihály Előkelő magyar férfi címet viselő arcképe a szakirodalom feltételezése szerint Batthyány Lajost is ábrázolhatja8. Barabás Miklós, a korszak legjelentősebb arcképfestője elsősorban Batthyány Lajost és családtagjait ábrázoló képmásaival kapcsolódik a témához. Jakobey Károly Táncsics a börtönben című képe a szakirodalom egy részének véleménye szerint 1848-ban készült, más vélemények szerint azonban a festő történelmi arcképsorozatának egyik darabja, amelyet az 1860-as évek során festett (6. kép) A forradalom legismertebb és legnépszerűbb vezetője volt Kossuth Lajos, de a róla készült arcképek száma meglepően kevés. A legsikerültebb Prinzhofer August 1848-as litográfiája. A magyar művek közül ismert és népszerű ábrázolása Madarász Viktor 1877-ben készült arcképe, amely a Hontalan Kossuth a száműzetésben címet viseli. Hasonló a helyzet a Petőfi Sándor személyéhez kapcsolódó ábrázolásokkal. A leghitelesebb és a legjobb is egyben Orlai Petrich Soma Petőfi Debrecenben című 1867-ben készült arcképe. Nyilván a költő korai halála volt az egyik oka annak, hogy más hiteles ábrázolás - néhány metszetet kivéve - nem készült róla. A forradalom legnépszerűbb - az irodalmi kultuszban legendássá nőtt - alakja, a "nép gyermeke", igazán csak Madarász Viktor késői alkotásaiban kap hangsúlyos helyet. Madarász képei azonban többek egyszerű portrénál. Patetikus hangvételükkel igazi hőskultuszt képviselnek, így a Petőfi halála (1875), A halott Petőfi (1906) a Lidérc vagy Petőfi mint a szabadságharc géniusza (1906), végül a Feltámadás (1913). Ez a fajta kultusz egyetlen személy körül sem alakult ki és nyilvánvalóan ebben szerepe volt annak a polgári szabadságeszménynek, amelyet Petőfi alakja, személye képvisel. A forradalom, pontosabban a korszak kimagasló egyéniségei közül talán Széchenyi Istvánról készült a legtöbb arckép, de ezek megmaradtak a tárgyilagos szemléletű képmás keretein belül, és nem váltak a Petőfihez hasonló hőskultusz toposzaivá. Ismert és népszerű arckép volt Schoefft Ágoston korai Széchenyi arcképe, de készített többek között róla Alconiere Tivadar, Marastoni József és Jakobey Károly is portrét. Igazán ismertté azonban Amerling 1836-ban elkészített egészalakos, reprezentatív arcképe vált. Ez a portré lett az alapja a század végén kialakult Széchenyi kultusznak, mivel számos másolat készült róla, így többek között Vastag György az Amerling képet jellegében és méretében is pontosan követő reprezentatív arcképe.
Az 1848-hoz kapcsolódó ábrázolások között a legváltozatosabb csoportot az életképek alkotják. A forradalom és szabadságharc eseményei és következményei a társadalom legkisebb sejtjeire, a családra és a személyes sorsok alakulására is hatással volt. Az életkép műfaji sajátosságai következtében élethelyzeteket, szituációkat mesél el, egyben betekintést adva a korszak érzelem- és gondolatvilágába. Györgyi Giergl Alajos 1852-ben készült Vigasztalás című képének számos eleme utal 1848-ra (7. kép). A lány a huszárcsapattal távozó kedvese után búsul, s az őt vigasztaló öregasszony 48-as huszármentét visel. A kép címvariánsai: Búsuló leány a kútnál, Gyászoló leány, Szerelmes leány a történet tartalmi, változataira utal. Borsos József Özvegy című képe már komolyabb megrázkódtatást jelenít meg, igaz, az ellenkező oldalról nézve. A fekete ruhás özvegy jobb kezével egy asztalra támaszkodik, amelyen katonaköpeny, csákó és kard jelzi, hogy a halott férj a császári seregben szolgált (8. kép). Borsos József, aki kezdetben a magyar forradalommal szimpatizált, miután Bécsbe költözött, érzelmei megváltoztak és néhány életképén, így a Levél címűn is a császári oldal felől közelítve ábrázolta a veszteségeket és érzelmi megpróbáltatásokat. Az 1850-es és 60-as években rendkívül népszerű volt Magyarországon a betyárkultusz, amely valójában a császári katonai szolgálatot megtagadó, a forradalom leverése után a pusztákon vagy falvakban bujdosó szegénylegények sorsával kapcsolatos történeteket foglalta össze, melyek főként folyóiratokban, napilapokban voltak olvashatók. Ily módon a betyártörténeteket feldolgozó műveket is a 48-as kultuszkörbe sorolhatjuk. Ezek közül a legnépszerűbb és legismertebb Munkácsy Siralomház című 1869-ben készült képe, amely egy kivégzés előtt álló betyár történetét dolgozza fel. Valamivel konkrétabban kötődik a témához a Tépéscsinálók című műve, amelyen a csatából hazatért 48-as honvéd meséli élményeit a sebesült katonáknak kötést csináló lányoknak és asszonyoknak. Életkép jellegű feldolgozás Réti István Honvédtemetés című műve is, amely 48-as öreg honvédek temetési menetét ábrázolja, amely a 48-as témakör egyik legkésőbbi életképi jelentkezése (9. kép).
A 48-as események politikai célzatú ábrázolását egyedül az allegória műfaja vállalta fel, néha nyíltan, máskor burkoltan, hol egyszerűbb, hol bonyolultabb jelképrendszert alkalmazva. A forradalmi allegória sajátos formáját képviseli az Ismeretlen festőtől származó Magyar zászló és címer 1848-ból című festménye, amely a 48-as jelkép és városkép ábrázolásának sajátos összekapcsolása. A háttérben Pozsony város látható a magyar címerrel, míg a kép teljes előterét kitölti a 48-as magyar zászló (10. kép.). Más tartalommal, de ugyancsak egyértelmű és világos eszközökkel fogalmaz Újházy Ferenc Búsuló honvéd című 1850-ben készült képén (11. kép). A temetőben romantikus sírkőnek támaszkodó, lehajtott fejű honvéd alakja a forradalom leverése felett érzett gyász, fájdalom és megrázkódtatás egyértelmű megfogalmazása. A körülötte heverő forradalmi attribútumok, a zászló, a törött kard, valamint a sírkő felirata: "harcotok a népek harca" - ugyanezt a célt szolgálja. Jóval bonyolultabb szimbólumrendszert alkalmaz Kovács Mihály Alvó gyermek című 1850-ben készült műve (12. kép). A kép elemezi közül a mákgubó és a pillangó halálszimbólumok, míg a szivárvány, a gyöngyvirág az ártatlanság jelképei. Mindezt összekapcsolva a piros-fehér-zöld színegyüttessel a mű a levert forradalomra való kézenfekvő utalás, különösen ha a kép keletkezésének időpontját is figyelembe vesszük9. Nincs szükség a szimbólumrendszer megfejtésére Szemlér Mihály 1848 apotheózisa című 1860-ban keletkezett képénél (13. kép). A mű a forradalom dicsőítését szolgáló igazi kultuszkép, amely nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy felvázolja a forradalmat támogató magyar társadalom keresztmetszetét, hiszen a közepén álló Patrona Hungariae szobra körül megtalálhatjuk a paraszt leányt és legényt, a kivont kardú honvédet, a fekete ruhás diákot és az égben lebegve a nemesi ruházatba öltözött vezetőket. A forradalom leverésének címben is megfogalmazott allegóriája Kovács Mihály Magyarország leigázása 1849-ben című képe (14. kép). Az országot megtestesítő nőalak, Hungária fejéről leveszik a koronát, lábára bilincset tesznek, a Kossuth-címert éppen szétvágni készül egy katona. Az égen repülő fúriák valószínűleg a háborút testesítik meg.
Végezetül meg kell említenünk még néhány históriai tárgyú festményt mint a hiányzó, kultuszt helyettesítő műfaji kategóriát, amelynek témakörünk szempontjából játszott szerepére a bevezetésében már utaltam. A tematika 1848-hoz való kapcsolódását a művészettörténetírás - legalábbis a többség - egyértelműnek tartja, elsősorban a történelmi szituáció miatt. Bernáth Mária megfogalmazása szerint: "Az elnyomatás éveiben (.) a művészek úgy érezték, hogy mint a nemzet lelkiismerete küldetést teljesítenek, feladatuk, hogy ébren tartsák az emlékezetet. A romantika és a realizmus ötvözetében fogant műveikkel, mint a lelkiismeret megtestesítői küldték üzeneteiket a nemzetnek."10 1848 emlékének ápolására, a példabeszéd, a hősteremtés szándékára több más jelenségből is következtethetünk. Az egyik ilyen, hogy megnő a függetlenségi harcok ábrázolásának a száma és nemcsak a törökök, de az osztrákok elleni függetlenségi háborúk is kedvelt képtémává válnak. Than Mór 1856-os Mohácsi csatája a csatában résztvevő ismert hősöket jeleníti meg, míg Székely Bertalan 1862-66 között készült Mohácsi csata című képe a halottakkal borított csatatér megrendítő látványával, akár a közelmúltban elszenvedett hasonló veszteségekre is utalhat (15. kép). Orlai Petrich Soma és Székely Bertalan II. Lajos holttestének megtalálása című műve ugyancsak sugallhatja a király által megtestesített középkori nemzet halálát. Ennél még egyértelműbb kép Madarász Viktor Hunyadi László siratása, amely a nemzethalál gondolatát a szakrális témával kapcsolja össze, így a Pieta kompozíciók két nőalakjára - Mária és Mária Magdolna figurája - a történethez illően Szilágyi Erzsébet és Gara Mária személye utal11 (16. kép). Az említett példáknál sokkal egyértelműbb az 1848-ra való utalás az osztrák-magyar függetlenségi harcok ábrázolásánál, főként Madarász Viktor képein találkozhatunk a témával: Zrínyi Ilona a vizsgáló bíró előtt, a kivégzést ábrázoló Dózsa népe, vagy a Thököly álma, és mindenekelőtt a Zrínyi és Frangepán a bécsujhelyi börtönben című képek fogalmazzák meg a gondolatkört. Ez utóbbi mű esetében az irodalom is említést tesz arról, hogy a festő összeütközésbe került a cenzúrával, mivel az üvegablakra a császári címer kétfejű sasát festette, s a képet csak e nélkül engedték kiállításra, így a címer helyét mértani ábra foglalja el12 (17. kép). Hasonló utalást találunk a kései Madarász-irodalomban a Kuruc és labanc című kép bemutatásánál is. Itt is összeütközésbe került a művész a hatóságokkal, nevezetesen Prottmann pesti rendőrfőnökkel, aki a kép címét kifogásolta, így azt Jelenetek Erdély múltjából címen kellett kiállítani. Az említett példák jelzik, hogy a történeti festészet jelképrendszere nagyon hatásosnak bizonyult a közönség felé 1848 eszméinek ébrentartásában olyannyira, hogy a kiegyezés megkötése után a történeti festészet legfőbb célkitűzése - a hivatalos körök által támogatva - az állam és egyház hatalmának dicsőítése lett.
Jelen tanulmány csupán válogatás a címben megjelölt témakörben, mivel elsősorban a festészeti anyagra korlátozódik, és nem tartalmazza a rendkívül gazdag grafikai és szobrászati anyag bemutatását, de talán világos és áttekinthető keresztmetszetet ad a kultusz jelenségeiről, felvázolva a körülményeket, amelyek létrehozták és ápolták azt.
Jegyzetek