Baráth Katalin: "Favágás konyhai szükségletre"
A napló műfaji problémáiról Kassák Lajos

Szénaboglya című naplójának tükrében

"Az ember azzal is elüt minden más élőlénytől, hogy tud egyedül lenni. Hogy egyedül kell lennie. Hogy kegyetlen tehernek érzi a magányt." Vladimir Minač1 

"Feleségem szokta mondani, hogy bennem két ember él egyszerre. Az egyik keresi a magányosságot, a másik nem szereti, ha magára hagyják. (...) Végeredmény: nem vagyok senkié, és nem kallódom egyedül." Kassák Lajos: Szénaboglya 244. o.

Előre kell bocsátanom, hogy a dolgozat alcímében nem véletlenül olvasható a problémáiról-alak az esetlegesen elvárható problémái helyett. Úgy vélem, így érzékelhetőbb az a törekvésem, mellyel nem megoldani kívántam a napló műfajának problémáit, ezzel szemben sokkal inkább a szóban forgó problémákról való gondolkodás volt a célom, illetve alapvetően e problémák fölfedése látszott alkalmasnak egy szemináriumi dolgozat kereteinek kitöltésére, de legfőképp, mint megfelelő méretű "falat" tudományos kompetenciám számára.

Ha föllapozzuk a Világirodalmi lexikon idevágó kötetét, a napló címszó alatt nem lelünk terjedelmes szócikket, sem a naplót tematizáló szakirodalom hosszas sorolását. Habár e tény nincsen jelentés nélkül, tovább kutathatunk, a magyar szakirodalomban azonban nem találjuk bőségét a napló műfaját tárgyaló elméleti írásoknak. Annak dacára ez a helyzet, hogy a magyar irodalom (csakúgy, mint az idegen nyelvű) nem szűkölködik a naplókban, naplószerű feljegyzésekben. Ha az irodalomhiány okára kérdezünk rá, nyilvánvalóan több okkal kell számolnunk. Egyik minden bizonnyal a napló műfajának határterület jellege. A "határterület" kifejezés kirekesztettséget sugall, mely olyképpen is magyarázható, hogy az irodalomtudományt történeti sajátosságai idegenítik el a naplótól, a történeti időhöz való szoros és konkrét kötődése nem csupán keletkezését és szerzőségét illetően, hanem tartalmát is. (Amennyiben nem vesztette még el alkalmazhatóságát a "tartalom" szó, és nem kötődik túlzottan a tartalom-forma kizárólagos, ma már anakronizmussal megbélyegzett dichotómiájához.) Ezzel párhuzamosan a történettudomány is őrzi hagyományosnak mondható gyanúját minden szubjektív történeti elbeszéléssel szemben, alapos forráskritikával ítélve felhasználhatónak ezeket (s így a naplót is), ami gyakorlatilag az elbeszélő szubjektum arcának kiműtésével egyenlő e történelembe ágyazott szövegből az azonosítható hang nélküli történetmondás ideáljának szellemében. E törekvés leleplezi a történettudomány értékítéleteit is, ami a személytelen és a személyes történelmi narratívák viszonyát rendezi el: egyértelműen fölébe helyezve az előbbit az utóbbinak. (Mindez az álláspont azonban együtt járhat annak a ténynek az elismerésével, hogy a hang nélküli "történelemsummázatok" a forrásokon alapuló értelmezéseknek tekinthetők, s így kevésbé maradandók, míg maguk a mögöttük álló források.)

Talán pozitívabb és termékenyebb eljárásnak tűnhet, ha a határterület-jelleget nem kirekesztő formulaként fogjuk föl. A határterületiség érthető úgy is, hogy az illető műfaj több tudományterülethez tartozik hozzá, és megközelítése helyesebb interdiszciplináris módszerekkel. Ez az álláspont már működőképesnek bizonyult egy másik olyan műfaj esetében, amely jóval több szakirodalommal bír, de a naplóhoz hasonlóan a személyes elbeszélés kategóriájába sorolható, ez pedig az önéletrajz.2  A két műfaj összevetésére azonban még visszatérünk.

E kissé hosszúra sikeredett bevezetőt a dolgozatban tárgyalandó témák felsorolásával zárom. Ezek: 1. A napló, mint az elkülönülés műfaja; az olvasó kitaszítása; e fölfogás érvényesülése Kassáknál. 2. Művészet-e a napló, és művészet volta egyáltalán megállapítható-e? 3. A napló, mint egy identitás felépítésének bázisa; szerző és elbeszélt én azonossága; az író önmagát olvassa-e? 4. A napló, mint a történetírás sajátos változata.

A fölsorolt és érinteni kívánt problémák szemmel láthatóan nincsenek ok-okozati összefüggésben egymással, nem következik kötelezően egyik a másikból, tehát jogosan hiányolható némi koherencia. Helyenként úgy tűnhet majd, hogy a dolgozat forrása, a Szénaboglya pusztán kiindulópontul szolgált egyes feltevések kimunkálásában, és e feltevések éppen ezért nem kötődnek oly szorosan az adott szöveghez. (Bizonyos problémákat azonban, melyek nélkül a Szénaboglya "csak" kordokumentumként vagy Kassák életművének irodalomtörténeti segédleteként lett volna számomra felhasználható, jónak láttam körbejárni. Észrevehetően hiányzik a hatástörténeti szempontú vizsgálat igénye, és az életműi és történeti kontextus felvázolása is. Én azonban fenntartom magamnak a megszakítás és széttördelés jogát, elsősorban a saját érdeklődésem által felvetett kérdéseket kívánva megválaszolni.

1. "Nem vagyok senkié, és nem kallódom egyedül" - a napló, mint az elkülönülés műfaja

"A magánnyal ellentétben nem nagyon igazán kedvelem a napló műfaját, ezért nem is vezetek napi feljegyzéseket, másokét se szívesen olvasom. A napló ugyanis az elkülönülés műfaja. A kirekesztés, a hatványozott magány műfaja. A Lakatlan Sziget műfaja. Azé a szigeté, amelyre csak a naplóíró bejáratos, ahonnét engem, a potenciális (irodalom)olvasót éppen választott műfaja által taszított ki."3  Fekete J. József esszéjéből azért idéztem ilyen hosszan, mert olyan tézisekkel áll elő, melyeket alkalmas ütköztetni a Kassák-naplót olvasó olvasó tapasztalataival. A fenti állításokat a következőképp is interpretálhatjuk: a naplóírás olyan gesztus, amellyel a naplóíró körülkeríti önmagát és az általa létrehozandó írást, kivonul a legtágabban értett olvasói közösségből, úgy is, mint lehetséges közönségéből (az elvárási horizontot egy sajátos aspektusból kiiktatandó), úgy is, mint e közösség által nyújtott megjelenítendő valóságból.

Az idézett állítások ilyen szélsőséges értelmezésben (és talán eredeti formájukban sem egészen) nem származtathatók a Kassák-napló olvasásából. A már idézett "nem vagyok senkié, és nem kallódom egyedül" szövegkörnyezete is olyan személyiség közlését tartalmazza, aki szociális viszonyait tekintve kettős természetűként identifikálja magát, sőt, e kettős természetet történetileg is ábrázolja, mintegy igazolásképpen; a társadalmat egyszerre igénylő és elutasító emberben keletkező egyensúly említése4  pedig ahhoz a szövegben számos alkalommal tetten érhető gondolatkörhöz kapcsolja vissza a kétarcúság jelenségét, amely a harmóniát pozitív célértékként rendeli az élethez. Egy ilyen, társadalomhoz elválaszthatatlanul kötődő típusú személyiség leírása természetesen még nem cáfolja a naplóírásnak, mint kirekesztő aktusnak a felfogását, hisz e személyiség konstruált. Ám a személyiségépítés tevékenysége épp úgy tűnik sikerrel járni, ha építésze nem elszigetelten, hanem inkább relációiban és relációi által világítja meg a megalkotottat. A Szénaboglya "hangja",5  amely által a könyvből "kiolvasható" identitás épül, éppen ezt a kapcsolatot jelöli meg műve centrumaként.6 

A naplóírás aktusáról a fent leírtak alapján ellenkezőt is állíthatunk, mint Fekete J. József: a napló hőse nem konstruálódhat meg valamely közösséggel kialakított kapcsolat nélkül. A naplóban olvasható eseményleírásoknak egy fontos (ha nem kizárólagos) funkciója a rájuk eső tekintet megjelölése, a tekintet hordozója viszont nemigen határozható meg viszonyrendszer híján, a dolgok szemlélése nélkül.

Összegzésként elmondható, hogy a napló ugyan egyrészről a kizárás és megkülönböztetés technikájával él, különösen, ha észleljük az öndefinitív kijelentések (az ez vagyok, ilyen vagyok típusú mondatokat értem ezalatt) tömeges előfordulását; másrészről az is igaz, hogy szociális kontextus híján az elkülönülés értelmetlennek bizonyulna - s e két megállapítás következtében talán a következőképpen foglalhatjuk össze az egyénnek és társadalmi környezetnek a naplóban állandóan újraképződő, szintetizálódó viszonyát, mint a szöveget végéig szervező dialektikát.

2. A napló: "favágás konyhai szükségletre"7  vagy valódi művészet?

A Szénaboglya elbeszélője a napló fenti "aláminősítését" követően az alábbi indokkal magyarázza, hogy mégis miért folyatja a feljegyzéseket: "De ha nem énekelhet a költő, legalább dörmögjön az író."8  Akár itt is el lehetne időzni hosszan, a költő-író megkülönböztetésnél, amely világosan a költőséget értékeli többre az íróságnál. Emellett azt is megjegyzi a naplóról ugyanitt, hogy "nem alkotás". Tehát az alkotás tehetsége nem feltétlenül jár együtt az írni tudáséval. Mindenesetre Aczél Géza "az epikus Kassák utolsó nagy kísérleteként aposztrofálja a Szénaboglyát, egyértelműen műalkotásként vizsgálva s állapítva meg, hogy a könyvben észlelhetők "az epikus Kassák örökletes hibái: a túlírtság, a szerepkiesés, a cselekményben körülményesen előkészített, álnaiv mozzanatok"9 ; másrészt Aczél beilleszti az életmű egészébe a naplót azzal az életműszervező-elv felfedésével, mely szerint "az életmű gerincét alkotta az önéletírás, a közelmúlt megidézése, a különböző élmények és események szinkrónban történő feldolgozása"10 , mint a krónikás szerepének megválasztása Kassák részéről. Véleményem szerint (legalább is ami a Szénaboglyát illeti) az önreflexivitás állandóan működő igénye jelenti inkább a szervezőerőt, mint a krónikaírás vágya. Ez következik abból a már tárgyalt problémából, mely szerint fontos szerepe van a naplóban egyén és világ szüntelen diskurzusának, vagyis nem a világ eseményeinek reflektálatlan és felsorolás-szerű leírására helyeződik a hangsúly, miként az hagyományosan a krónikákban történik (vagy inkább történt), hanem a naplóból kirajzolódó személy újra- és újraszituálására a világban.

Visszatérve az el nem döntött műalkotás - nem műalkotás kérdésre, segítségünkre lehet még egy Szénaboglya idézet, ahol is a szereplők éppen erről (a napló mint mű kérdéséről) folytatnak beszélgetést, és amely Remenyik véleményével záródik: "A művészet egyetlen formanyelvén sem fejezhetem ki magam és a világot olyan közvetlenül és sokoldalúan, mint a naplóban. (...) A naplóban írhatok istentagadásról, forradalomról, sőt egy pohár vízről is, ami ott áll előttem az asztalon. De milyen csodálatosan írhatok róla, ha tudok!" A napló hőse így összegez: "Ez a néhány mondat annyira meggyőző volt, hogy elvesztettem a szócsatát."11  Itt az elbeszélő (aki később, mint olvastuk, favágásnak nevezte a maga naplóírását) elismeri a naplónak mint művészi formanyelvnek a létjogosultságát. Az én értelmezésemben az érvelő megjegyzések éppen azt a tulajdonságát emelik ki a naplónak, amely a lehetséges mértékben csökkenti az olvasó (alkotó által vizionált) elvárásának az alkotás folyamatára gyakorolt hatását, és a nem naplóírás esetében "szokásosnál" inkább felszabadítja a témaválasztást.

Az idézetek azért lehetnek ellentmondásosnak, mivel a naplóban minden bejegyzés nemcsak tovább-, hanem újra is írja az addig lejegyzetteket. Minden állítás módosítja az előzőket - akárha egy életmű modellje lenne a napló, amelyben minden egyes darab (nem is kell mindegyikőjüknek a szépirodalomhoz tartoznia) változtat az addigi értelmezési háló szövésén. Mindebből következik az is, hogy a napló szövegéből kiindulva a naplón kívüli, tágabb érvényű megállapításokat aligha tehetünk, mert, amint azt már többször hangsúlyoztam, a naplóban én és világ közötti viszony folytonos beazonosítása, a kettő közötti tér állandó lemérése történik.

Mégis reflektálnunk kell a napló műalkotás létének kérdésére. Egy idézet által világítom meg álláspontomat: "a napló az én műfaja, a naplóíró inkább az élet, mint az irodalom irányába nyit kaput, noha a műfaj alapvető jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a fraktál-jelleg, a kihagyásosság mind valamilyen módon stilizálják az események lejegyzését, még akkor is, ha a napló nem eleve művészi szándékkal12  készült."13  A fenti megállapítás helytállóságáról a Szénaboglya esetében nem körültekintő tudományos vizsgálat győzött meg, hanem olvasói tapasztalatom, amelyet már előbb említettem, vagyis az epikumban észlelhető esztétikai vétségek iránti figyelmetlenség.

3. "Kivel lehetne ezt a kényes ügyet megbeszélni?"14  - az önmagát olvasó író

"(...) én nem is vagyok képes naplót írni, elvégre nincs is három életem. Legalább három kellene ahhoz, hogy naplót tudjak írni."15  Ugyan a szerző (?), mint a kontextus megvilágítja, elsősorban az idő hiányára utal a fönti mondatban, a kijelentést lehet szimbolikusan is értelmezni: a napló három különböző individuum játékában köröz: a szerző, a napló hőse és az olvasó alkotta térben. A dolgozat e fejezetében az első kettő viszonyát teszem központi problémává.

Ha terapikus tevékenységként fogjuk föl a naplóírást, kézenfekvőnek tűnhet a feltételezés, miszerint az alkotó (a terápiában egyszerre aktor és passzív alany) a naplóban dialógussá alakítja tapasztalatait, és így kísérel meg azoknak értelmet adni. Ezt a lehetőséget elviseli maga mögött egy másfajta naplóelemzés is. "Ha sokáig íródik egy napló, akkor a napló írója elkezdi figyelni azt, aki írásának hőse lesz. Mert nem maga a hős, hanem az, aki szinte tollba mondja neki azt, amit írnia kell."16  Ahogy már szó esett róla, Kassák életművének egy konstitutív eleme az írás tárgyaként az önreflexió-kontempláció útján a művész-én szüntelen meg- és újjáteremtése. Ez az én nem azonos a Kassák Lajos néven ismert történeti személlyel, még akkor sem, ha egy változatlan személyiségű egyént helyezünk a név mögé, ami egyébként nemigen lehetséges. A Szénaboglya esetén a szerzői individuumból kiindulva szemlélt és felépített énhez rendelődnek hozzá az újabb és újabb tapasztalatok. Az ily módon létrejött narratív identitás koherenciáját ugyan állandóan támadja a napló folytonos szétszerelő-összeszerkesztő jellege, mégis egyben tartja legalább minimális mértékben az egyes szám első személy változatlanul uralkodó beszédpozíciója, illetve az a ritmus, ahogyan ezek a személyes megszólalások átváltanak általánosító, az egyetemesség érvényére törő beszédbe, de csaknem minden egyes új bejegyzés rekapitulál az első személyű megszólaláshoz.

A szerzői primér őszinteséget alapvetően az is gyanúba keveri, hogy minden írás: szerkesztés. A napló szerkesztett volta a számos rövidebb szöveg egyenkénti strukturáltságán alapul, ezt fogja át nagyobb ívben a könyvet átható narratív identitás, amely ugyan folytonosan módosul, de a tárgyalt okok miatt nem is bomlik szét egészen. Ehhez adódik hozzá a Szénaboglyában szétszórt művészről és a művészi egyéniségről alkotott számos vélemény, amelyek akár nevet-fókuszt is adhatna a napló hősének.

4. "az emberi egyed nemcsak produktuma, hanem alakítója is a történelemnek" - a napló, mint sajátos történetírás

A napló "fő értéke nem a történeti múltra vonatkozó elsődleges adatok biztosításában, hanem a szubjektív történelem szinte primer dokumentálásában rejlik"17  - a történész szeme ezért akadhat meg egy-egy, a kutatott korszakban keletkezett naplón.

Még a bevezetőben megszövegezett feltételezések szerint a történész18  csak úgy tudja a maga globalitásra törekvő történetéhez felhasználni a naplókat, ha képes kioperálni belőle a személyiséget. Miután megállapítottam (számos nálamnál bölcsebbre támaszkodva), hogy a napló létezhetetlen én nélkül, és értelmét veszíteni indirekt elbeszélésbe fordítva, amennyiben értelmét a világ-én kapcsolat meghatározására törekvő, szünet nélkül érvényesülő akarat jelenti, és a megállapítások többsége e két entitás ütköztetése eredményeinek szintéziséből fakad - nos, akkor arra kell következtetnem, hogy a napló megfoszthatatlan a személyiségtől, és nem marad benne semmi, ami fontossá tehetné a történetírás számára. Az utóbbi következtetés természetesen csak akkor állja meg a helyét, ha (prekoncepcionális jóindulattal) értelemadó funkciót adunk a történetírásnak és az általa konstruált történetszerkezeteknek. Márpedig a napló maga is a megértésre törekvés műfaja, ahogyan az írója építette naplóhős minduntalan szituálódik, helyet keres a világban, kilépi a világ és a közötte adódó távolságot. A napló személytelenítése éppen ennek a megértésnek az aktusát, a napló szerkesztőelvét emeli ki a szövegből, melynek híján nem marad belőle más, csak informálásra alkalmatlan adathalmaz.

A Szénaboglyában kiépülő énkép egy másik személyiségkép ellenlábasaként (és ez utóbbi által is motiváltan talán) is felfogható. Ami összekapcsolja a két konstrukciót, az a hozzárendelt címke, a Kassák Lajos-név. Darvas József kulturális miniszter egy 1951-es írókongresszuson írja át a hatalom eszközeivel megerősítetten az addigi, ettől eltérő Kassák-képet: Kassák eszerint az, aki "buzgó szálláscsinálója volt a nyugati kozmopolitizmus legrothadtabb, leghaladásellenesebb irányzatainak; a művészetpolitika álforradalmi jelszavait hirdette, a munkásosztály megtévesztésére, - de ugyanakkor legélesebben ellenezte az irodalmi szabadság védelmében az irodalom marxista-leninista pártszerűségét."19  A Szénaboglyából kirajzolódó személyiségkép ennek az identifikációnak a riválisaként kel életre, csakhogy a hatalom támogatása nélkül, viszont sokkal szívósabban: naponta újjáteremtődik, olykor kiterjedve a napló által konkrétan befogott külső idő keretein túlra, félretéve a jelen időt: "Nem békéltem meg, nem bocsátottam meg semmit."20  Minél többször esik át a személyiség ezen a teremtésen, annál inkább van esélye a folytonossá válásra, hiszen szándékai közül egy ez. "Én csak egyszerűen én akarok maradni."21 

A naplót leginkább önnön ép formájában ajánlatos a történelem megértésének igyekezetében felhasználni. Egyrészt mert mindig egy kompakt (nem konstans!) világértelmezést nyújt, mindenkori alternatívájaként a sokat markolásukban legtöbbször felületes egykorú, de főként későbbi személytelen történelmeknek. Olvasóként a szerző nyomaiba lépve mi magunk építhetjük fel ismét a napló elbeszélőjét, hozzáillesztve saját tapasztalatainkhoz az olvasottakat, és a napló már kialakított értelmezői pozíciójának szemszögéből szemlélhetjük az egykor eleven korszak világát, melyet nehezen tudunk kibillenteni időbe (és nem a miénkbe) ágyazottságának helyéből. Ha ez sikerül, sikeres az értelemadás gesztusa is, melyet a Szénaboglya hőse metaforikusan így szemléltet: "úgy érzem, a partraszállás sikerült."22 

 1 Az idézet a következő helyen olvasható: Fekete J. József, Az Élmény Emléke. Füzi László: Lakatlan Sziget I-III., Napló 1997-1999 = Új Forrás, 2001/3. (Oldalszámot inkább azért nem mellékelek, mert nem tájékoztatna funkciójának megfelelően. A szöveget ugyanis a folyóirat internetes változatában olvastam, és nem látom szükségesnek a kiadott verzió segítségével ellenőrizni a pontosságot, és onnan bemásolni a lapszámot. E "tettem" viszont elárulja azt a meggyőződésemet, miszerint filológiailag egyenrangúnak tartom a virtuális és a háromdimenziós szöveget, ám e meggyőződésem indoklása nem témája még mellékesen sem a jelen dolgozatnak.)

 2 A működőképességre egy példa: Thomka Beáta, Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák, Bp., 2001

 3 Fekete J. i. m.

 4 Kassák Lajos, Szénaboglya, Bp., 1988, 244. (A továbbiakban: Szénaboglya)

 5 Nyilván feltűnő az a körülményeskedés, amellyel az elbeszélőt meghatározom. E tekintetben több megfontolás kényszerít óvatosságra, leginkább ez: "Gérard Genette a homodiegetikus vs autodiegetikus megkülönböztetéséből kiindulva nem teljesen egyértelmű az Egy ember élete (és véleményem szerint ugyanígy a Szénaboglya - B. K.) narrátor hősének elbeszélés-tipológiai státusa. Noha önelbeszélést olvasunk, melyben a szerzői életrajzzal megegyező alak mondja el történetét (autodiegetikus mód), a személyes portré megformálásában mintha az írói öntudatnak, a művész tudásának, imaginárius tapasztalatának és fikcionáló képességének következtében mégis beékelődne az a minimális distancia, ami a homodiegetikus elbeszélés narrátora és személyes hőse között fennáll" az egyes szám első személyű elbeszélés ellenére. (Thomka i. m. 142.) A nem azonosság tényére az a számtalan önidentifikációs funkciójú mondat is felhívja a figyelmet, amelyet a Szénaboglyában olvashatunk, és amelyeket sokkal inkább egy valamely identitás szüntelen továbbírásaiként tudunk értelmezni, mintsem a Kassák Lajos néven ismert (?) személy objektíve viselt tulajdonságaiként.

 6 "Csak az lehet mondanivalóm, amit én látok, hallok, ami az én szívemet nyomorgatja, ami az én eszemet kényszeríti véleménynyilvánításra. A világ objektíve olyan, amilyen, csak én és a világ, csak a mi kettőnk viszonya problematikus előttem. Mindig ez a kérdés nyugtalanít, mindig erről dadogok, mindig erre keresem a választ." (Szénaboglya 217.)

 7 Szénaboglya 287.

 8 uo.

 9 Aczél Géza, Kassák Lajos, Bp., 1999. Saját olvasói tapasztalatomban ezek a megállapítások nem alkotnak "fő csapást" - ebből a tényből a következetésnek az alábbi alternatívái származtathatók: a) Aczél megállapításait nem igazolja minden olvasat; b) nem irodalmi műként olvastam a naplót, tehát az Aczél által megállapított jellegzetességek nem hordoznak az olvasatomban információt (ez utóbbi következtetést relevánsabbnak ítélem, mint az előzőt).

 10 Aczél 361. Fel is sorolja a Szénaboglyához hasonló jellegű Kassák-műveket: Máglyák énekelnek, A ló meghal., Egy ember élete, Anyám címére, Kis könyv haldoklásunk emlékére.

 11 Szénaboglya 163.

 12 Szentkuthy példát ad arra, hogy a valóságos, tömegénél fogva is katedrálisszerű napló mellett készíthető kifejezetten irodalmi is (amely létrehozásakor írója nyilván számol a nyilvánosság minden lehetséges értelemben vett hatásával.)

 13 Fekete J. József, "Nausikaa kocsija után" = Üzenet, 2001. nyár (szintén internetről; kiemelések az eredetiben)

 14 Szénaboglya 289.

 15 Vajda Mihály, A kontempláció öröme, 53. = Café Bábel, 2001/3.(Napló), 53-58.

 16 Füzi Lászlót idézi Fekete J. József, Az Élmény Emléke.

 17 Gyáni Gábor történész véleményét idézi: K. Horváth Zsolt, Naplók és memoárok mint "lehetséges történelmek" 82. = Alföld 2000/5., 81-99.

 18 Történész alatt itt és most elsősorban esemény- és politikatörténészeket értünk, lévén, hogy a magyar történésztársadalom hagyományosan (ma is) őket tekinti a par excellence történészeknek, és e, véleményem szerint meglehetősen egysíkú szakmai hierarchiában a jelen dolgozatban követem a hagyományt, elnézést kérve a többiektől.

 19 Idézi Aczél 340.

 20 Szénaboglya 207.

 21 Szénaboglya 326.

 22 Szénaboglya 389.