Deák Ferenc
Versenyen kívül
Nem új, nem én mondom elsőként, nem én találtam ki: nincs kerek mű, kerek élet.
Csak a kerék - kerek.
Az ember mindenkori legnagyobb találmánya.
És a kerék járja útját, hol kátyu, hol törmelék, ho pediglen por marad utána.
Most, hogy már biólógialig is csak darabokként, csempékként , törmelékként létezem, tagadva az EGÉSZ filozófiáját (mekkora ellentmondás az előbbi vázlatos gondolatokkal szemben!), annak képlékeny mivoltára inkább esküszöm.
Most ezek a csempék is úgy sorjáznak itt, ahogyan napjaimat élem, ahogyan émlékeim felsejlenek, vagy éppen felbuzognak.
Mert a nagy számadások korszaka köszöntött be. Minden apróságban egyszerre keresem a múltat, vizsgálgatom a jelent és faggatom a jövőt anélkül, hogy az általam elkövetett, vagy engem ért makulák ürügyén perlekednék.
Nincs igazi, elfogadható, átfogó és felmentő igazság.
Már nincs.
...............................
EGY PÁRIZS A MÚLTBÓL
Sok párizsi utam közül egyikre néhány eset (töredék) kapcsán szívesen emlékezem .
Előző utam alkalmával a fiatal és tehetséges költő, Poór (Kek) Zsigmond volt a szemfüles guide. Annak a Kek Zsigmondnak a fia , akit újvidéki éveim elején csak lassan sikerült megismernem, mert ez a középmagas, szikár ember egyetlen napilapunk lektora volt, a magyar nyelv bölcs ismerője, későbbi értesülésem szerint - a teológia strassbourgi tudora, a két háború között református lelkész Szabadkán (és máshol is), aki a szocializmus elkötelezettjeként már a második nagy világégés előtt az eszme mellé állt, így hát nem jelentett nagyobb meglepetést, hogy ő lett a Magyar Szó első embere, majd Goli otok mártírja éveken át. Kossa János fedővvel tett közzé magyar nyelvművelő munkákat.
Tehát Poór Zsigmond, aki érkeztemkor egy éve már párizsi lakos volt, végigjárta velem a művelődés világvárosának nevezetességeit, meg azokat a lebujokat, ahol az 56-os menekültek, a páriák gyülekeztek, készülődtek egy új otthoni forradalomra, az idegenlégióba, vagy éppen arra, hogy egy alkalmas helyen nyakukra hurkolják a kötelet.
Tette ezt Zsiga azokon a ritka napokon, amikor épp szabadnapos volt a tetőjavító vállalkozónál. Sokszor késő éjszakába nyúló csavargásaink mélyen emlékezetembe vésődtek.(Első alkalomkor, amikor italra invitált, pánikba estem és könyörögtem: vonja vissza a megrendelést, mire ő így szólt a pincérnek: Deux ballon rouge ! "Istenem: ki iszik itt meg két ballon vöröset?" Valójában kis híján én is úgy jártam akkor még foghíjas francia nyelvtudásommal, mint Sinkó, amikor Romain Rollandhoz kéredzkedett be többször is és az ajtóban állandóan azt kérdezték tőle: De la part de qui? Amit ő úgy értelmezett, hogy: ki ajánlotta be őt az íróhoz és gyorsan, szégyenkezve távozott. Pedig a kérdés csupán azt jelentette : ki keresi (Romain Rollandot)? Kit jelentehetek be? Kek Zsiga is csupán két gömbölyű talpaspohár bort rendelt.Igen: a gallicizmus egyik fondorlata!)
Ha jól emlékszem: a második és nevezetes párizsi utam, 1968 őszére esett - azért ragadt meg oly kedves emlékként, mert akkor már a Magyar Műhely kis, lelkes társaságában töltöttem napjaim java részét.
Nagy Pál, a folyóirat főszerkesztője és Papp Tibor, Nagy jobb keze, otthonukba fogadtak. Egy este a lakásban, ahol a szerkesztőségnek, meg a raktárnak is helyet szorítottak, legalább tízen szorongtunk és bölcselkedtünk valami jó bordeaux-i bor mellett, aztán, amikor megérkezett Rozi is (Rozenberg?), a BNP egyik bankfiókjának igazgatója, a Magyar Műhely lelkes híve és támogatója, felkerekedtünk és kimentünk a Gare du Nord-ra, ahova egy késő esti vonattal megérkezett Pozsonyból Cselényi Laci. Nagyon várták tőle az ottani, hiteles híreket, mert az augusztus 20-i katonai intervenció után a Dubček által kreált politikai és szellemi távlatok egyszerre beomlottak, következésképp a kemény leszámolások ideje az egész csehszlovák társadalmat át-meg átjárta, ottani írótársaink közül többen is megsínylették ezt a korszakot. Ezekben a hónapokban a "külvilágba" eljutott nagyon általános és csak vázlatosan összeált hírek pontosításra vártak Párizsban is, ahol a magyar emigráció értelmiségi része, főleg a Magyar Műhely körül kialakult mozgalom tagjai nagyon odafigyeltek nem csak a magyarországi honfitársak, hanem a trianoni határokon kívül szorult magyarság sorsára is, nem csoda hát, hogy kivilágos-kivirradtig faggatták az igencsak elcsigázott, holtfáradt pozsonyi kollégát.
Amikor végre ágyba került, Nagy Pál és Papp Tibor meginvitáltak a nyomdába, ahol a folyóiratot, és már könyveiket is - hála a román tulajdonosnak - jutányos áron ők, maguk szedték és nyomtatták a saját gépükön.
Ekkor adta kezembe és ajándékozta nekem Nagy Pál azt a könyvet, amelyik a napokban a maradék és példátlan össze-visszaságban lévő, Szabadkára "menekített" könyvtáramban annyi idő után - a kezembe került.
Gaetan Picon: KORUNK SZELLEMI KÖRKÉPE.
Erről a könyvről van szó.
Jóllehet az eredeti, nagy horderejű, kitűnő érzékkel megszerkesztett mű a Gallimardnál még 1957-ben napvilágot látott, magyar fordítása (az Occidental Press kiadásában) fentebb említett házigazdáim és a Nyugaton élő szakmabeli társak szorgos és nyilván évekig tartó munkájának eredményeként - harmadik és javított kiadásban - 1965 jelent meg.
Rendkívül izgalmas ez a kései újratalálkozásom az említett könyv tartalmával; kerülök-fordulok és kézbe veszem az egérszürke brossúra-kiadványt.
Nem annyira a "patinája" vonz, mint inkább az az élmény tart jó szorításában, hogy a hol könnyebben, hol nehezebben dekódolható anyag egy olyan világ szegmentumait tárja fel, nyitja ki előttem, amely a múlt század derekán meghatározója, vagy tengelye volt egy háborúkkal, tudományos, szellemi, gazdasági, etikai, ideológiai, felekezeti, nemzeti és más ellentmondásokkal teli , tapintható valóságnak.
Csupán a néhány itt következő mondat miatt jegyeztem le a fenti kis töténetet annak mélységes tudatában, hogy a Jaspers egyik genfi értekezésének (1948) szövegéből vett idézet a magunk itteni valóságát, a könyv megjelenése utáni időszakot szinte mosolyogtatónak, vagy éppen szánalmasnak, talán még szégyenletesnek is tükrözi vissza. Jaspers ugyanis, amikor az ember jövőjéről elmélkedik, egy helyen így fogalmaz: ".kétségtelen, hogy nem magunk által vagyunk szabadok, hanem az által, ami szabadságunk mélyén a magunk számára ad bennünket a jelenben. Ez akkor válik érzékelhetővé, amikor hiányzunk saját magunk számára: hiába akarunk akkor szabadok lenni, ez nem elégséges ahhoz, hogy azzá tegyen bennünket. Ott, ahol a szabadság túláradó bőségben van, ott öntudatosodik bennünk az a tény, hogy ajándék vagyunk a magunk számára: szabadságunk éltet bennünket, de nem tudjuk magunkat erőszakkal megszerezni sajátmagunk számára.Az az valami, amit nem tudunk meghódítani - se a "Prometheusz-i lázadással", se azzal, ha annyira elkülönítjük ÉN-ünket, hogy azt a lét központjába tesszük, se azzal, hogy, mint Münchhausen, a hajunknál fogva húzzuk ki magunkat a mocsárból - annak a tudata: honnan kell a segítségnek jönnie számunkra?
A fenti gondolatok lejegyzése óta ötvennégy esztendő telt el és mi bizony azt a valamit nem tudtuk meghódítani.
Lázadtunk Prometheuszként, helyeztük önmagunkat - sokszor akaratlanul is - a mindenkori, egyedül nekünk adatott LÉT központjába, voltunk Münchhausenek, olvadtunk dadogássá silányuló "szabadságunkba", átléptünk az új évezredbe, amelynek kezdetén lassan elfogyaszt bennünket a szellemi globalizáció (is!)
Rettenetes ez a megfogalmazhatatlan magány.
..............................
EGY VERSTÖREDÉK
H.S.D. - BUDAPEST, 2002. október 9 - 13
Mondom a komoly, gondba merült és a szinte megoldhatatlannak tűnő problémákkal küzdő kollégáknak: az imént hallottam szálláshelyemen: Kertész megkapta a Nobel-díjat.
Barátaim: Gém György és Kerényi Mihály, a két kitűnő rendező, - bólintanak.
Csak ezért mondom: mert a pesti városatyáknak nem kell töprengniük ezen is: van már utcája is a Nobel-díjasnak.
?
Épp itt vagyunk. A Fészek Művészklub a Kertész utcában van.
És - motyogom én - mától kezdve Kertésznek egyszerre meglesznek a kicsi kertészei, a sose-volt-kertjében a kerti törpék, hirtelen szaporodó tudós elemzői, a kiadók (akik eddig főleg csak fanyalogtak kéziratai láttán), most éjt nappallá téve veselkednek, hogy elsőkként szerezzék meg az újrakiadás jogát, esetleg a készülő új művet is bőkezűen megelőlegezzék.
Már második napja, hogy a szerzői jogi kérdésekről tárgyalunk, hallgatjuk a nyugati szakmabéliek előadásait, a magyar szakemberek (jogászok, minisztériumi megbízottak, magasrangú közhivatalnokok, intézmények vezetőszemélyiségei) kerek, pontos, hideg, rideg és a 15 percbe pontosan beleférő tájékoztatóit ezen a H.S.D. szervezésében - a szakma szabadfoglalkozású munkavállalóinak jogállása gyűjtőcímmel nehezen, de végre összehozott nemzetközi tanácskozáson, ahol, a kávészünetekben döbbenettel hallom a magyarországi filmes és tévés kollégáktól: az anyaországban mily sokszor és mily sok féle fondorlatossággal fosztják meg őket munkájuk, művészetük, gyümölcsétől.? Közben remegő kézzel lapozom újra, meg újra azt a kis brosúrát, amelyben arról tájékoztatnak: hány magyarországi szakmai tényező foglalkozik a szerzői jogi kérdésekkel. Például: az állami, közhatalmi szervek (Magyar Szabadalmi Hivatal, NKÖM, Igazságügyi Minisztérium, Magyar Szellemi Tulajdonvédelmi Tanács), a szerzői és szomszédos jogok kezelését végző egyesületek ( ARTISJUS, HUNGART,FILMJUS, MSZSZ-EJI, MAHASZ, Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete), Szerzői Jogi Szakértő Egyesület és végezetül a társadalmi és egyéb szakmai szervezetek ( Magyar Iporjogvédelmi és Szerzői Jogi Egyesület, Business Software Alliance, Magyar Szerzői Jogi Fórum Egyesület, Audiovizuális művek szerzői jogait védő közcélú Alapítvány, az ASVA).
Annyi, hogy belefájdul a fejem, főleg, amikor hallom, hogy Ausztriában csupán két intézmény fedi le sikeresen ezeket a feladatokat, Angliában szintén kettő.Pontosabban:egy. A másik, a kormány megbízázásából a médiát (sic!) jogi szempontból - ellenőrzi csupán.
Mielőtt Pestre utaztam volna, hosszabb, tartalmas és őszinte beszélgetést folyattam a Jugoszláv Szerzői Jogvédő Hivatal igazgatójával, akinek kesernyés zárószavai csak igazolták azt, amit már több, mint 13 éve a saját bőrömön is tapasztalok.
Samardžić úr szerint: a szerzői jogsértők ellen bírósági eljárás eddig soha még nem is indult, hiába tesz a Jogvédő Hivatal a Iustitia asztalára pontos, szabályosan előkészített anyagot, tesz hívatali feljelentést.
Ebben az országban kisebb gondjuk is nagyobb ennél.
Pesti utam előtti este hallottam az igazságügy-miniszterünk szájából: az elmúlt két esztendő alatt mára Szerbiában sikerült minden törvényszéket ellátni írógépszalaggal, papírral, íróeszközzel.
(Hatállyal is?)
Amikor a Tartományi Tájékoztatási Titkárságon az elektronikus média elterjedettségéről érdeklődtem, pontos válasz nélkül maradtam. Jóllehet minden nagyobb faluban van már kábeltévé, a városokban több is,a videokluboknak se szeri se száma. Sehol nyilvántartva !!! Még a gazdasági (cég) bíróságokon sem. Vagy titok lenne.? Miért ? Mert a kis és nagy kábeltévék műsorain a nagyvilágból összelopkodott filmek társaságában igen sok a hazai alkotás is.
(Belgrádban hallottam, hogy egy alig befejezett játékfilmet a vágóból raboltak el, így előbb került a videoklubokba, mint az első, ünnepélyes bemutatóra.)
Az elmúlt 13 évben a mi közszolgálati televíziónk tévé-drámáimat, filmjeimet legalább ötvenszer sugározta teljesen jogtalanul. A nemzetközi sikernek is örvendő FAJKUTYÁK IDEJÉT soha nem sikerült szerzői jogi szempontból tisztáznom: egy vasat nem kaptam érte. Két év kemény munkája van benne, életem egy fontos, eleven darabja. (A minap este már a Szabadkai Televizió műsorában is megjelent a HATÁR című film, melynek írója vagyok.De.minek is jegyzem ide?)
Egy olyan országban, ahol nincs médiatörvény, ahol az előbbi törvények sem működnek, a szerző csak újabb munkaadója becsületességétől remélhet tisztességes bánásmódot, méltányos remunerációt.
Erről beszéljek én a többi között, például Dr. Mossnak, aki a BBC szerzői jogi osztályának vezetője volt és itt, ma az angol kormány alkalmazottjaként játszi könnyedséggel és adomákkal megtűzdelve adja elő: a ködös Albionban ez a dolog hogyan, milyen egyszerűen és magától értetődően működik.?
Közben ott vannak mellettem a saját nyomorúságos helyzetükkel magukra hagyatva a magyarországi kollégák.
Egytől egyig tagjai a H.S.D.-nek (Hungarian Society of Directors), egyetlen mentsváruknak, mentsvárunknak, de ezek a szabadfoglalkozásúak akármennyire és akárhányszor is bizonyitottak a szakmában, a körülöttük (is) felsorakozó, egymásba könyöklő jogvédő intézmények és egyesületek számára ők csupán kereseti lehetőség.
Semmi több.
A néger, az néger marad, mondom nekik, ölelem őket és szedem a cuccomat, indulok haza, a Balkán felé.
A vonatban, ahogy ácsorgunk, elindulunk, ismét megállunk: eszembe jut, hogy jó lenne valami módon (mert én már megtanultam a leckét!) a naivabb kollégák figyelmét felhívni egy pokoli csapdára. Évről évre megjelenik egy, vagy két forgatókönyv-pályázat valami furcsa közép-európai, vagy óceánon-túli filmes intézmény szervezésében, de se díj, se a művek pontosan leírt, meghatározott sorsa nem olvasható ki a felhívás szövegéből. Néhány évvel ezelőtt magam is pályáztam egyik vadonatúj munkámmal.
Amikor később érdeklődtem, sőt a pályázatot közzétevő intézmények (alapítványok?) címére is elmentem: sehol senki! Soha senki nem is hallott róluk.
Egy év se telt el, amikor egy francia tévécsatornán közvetített filmben az én forgatókönyvemből szinte szó szerint átvéve - visszajött, az arcomba nevetett három jó dramaturgiai megoldásom.
A szellemi értékek kíméletlen rablása létezik, már régebben megkezdődött. Mi csak most érezzük, hogy véglegesen vesztesek vagyunk.
..............................
ÚJABB EPISZTOLA A MESSZI LUNDBA
A magány harapós.
Előbb az ember nem is veszi észre, aztán igyekszik észre nem venni, de amikor előbb játékból, majd igazi méreggel belédharap, már késő.
Ez sem panasz, csak életem maradékának számbavétele.
Eszembe jut Domi: vajon ő hogy bírja azt a jeges, távoli svéd világot?
Ő, aki hangszerével oly sűrűn (amikor szíve szólitotta) utazott a tengerhez, a Naphoz.
Most az én Borikám van ott, azt üzeni: verőfényesek a nappalok, enyhék az éjszakák, az igazi északi ősz még ott se köszöntött be.
Itt, tegnap alkonyatkor hallottam a magasban elhúzó vadludak (?) beszélgetését.
Ó, hallom, hogy szállnak a darvak.
Mennek, mint mindig: a meleg iránt.
Innen, asztalomról nem délre,
északra veszik az utat.
Nem is darvak ezek,
tolluk se vízhatlan, szép,
nemes lap.
Szárnyuk megfagyott villám.
Megfagyott Nap.
Északra húznak ezek
a meleged kereső
szív-madarak.
Léleknek is messzi szálló raja.
Fényes, lila felhők
elnémult énekkara.
..............................
Új forgatókönyvem (a szerződés satuja szorít !) kínos lassúsággal alakul. Aggályos figyelemmel építem fel a történéseket, nehogy a "tényszerűség" kimossa fejemből, lelkemből a jövendőbeli film álmát.
A begaréti születésű anya, Fodor Mária, aki a vendéglátóipari középiskola befejezte után csak egy nyári szezonra megy - pénzt keresni - az Adriára, de ott ragad, férjhez megy, otthont, családot teremt, majd a knini szerb beomlás után (1995 augusztusa) a menekültek sorsára jut és - annyi idő után - ősi otthonában keres menedéket.
Fiatalabb gyereke, Milán - krajinai születésű és a dinári embertipus genetikájával rendelkező apa jellemét örökölve - nem tud megbékélni helyzetével, flóbertjével - tehetetlenségében - halomra lövöldözi a madarakat, egerésző macskákat, kutyákat és így már nem csak a népes Fodor-családdal, hanem az egész faluközösséggel kerül állandó viszályba. Anyja, Mária többször kezdeményez vele - eredménytelenül - párbeszédet, de amikor a NATO-bombázást követően megjelennek az újvidéki és belgrádi rokonok is, a kamasz általános türelmetlensége tetőfokára hág, amit anyja végleg szeretne letisztázni.
Mondom: sokat rágódtam, mert ismerem a tragédia szereplőit, tehát tudom a VALÓSÁGUKAT, a fimbe való "átmentés" önzetlen érdekéből végül így fogalmaztam meg ezt az érzékeny jelenetet:
MÁRIA Milán, az anyád vagyok! Jogom van tudni.
MILÁN Tudod!
MÁRIA Mi történi veled, gyerekem.?
MILÁN Tudod.
MÁRIA Senki se bánt.Mindent megkapsz, amit.
MILÁN Mama, én itt meghalok.Én éjjel-nappal a tengert álmodom. Hiányzik a sós lehelete.a vöröshagymában és olivaolajban marinirozott szardellák,a mángold, a bevanda, a barátaim, a reggelig tartó, csendes nótázás, dúdolgatás a fövenyen.Hiányzik Lovre, Mate, Pepa, Jozo, Máre.Hiányzik a fellegeket, vihart eltisztító bóra. De.minek is folytatom.?
MÁRIA Már pedig most ne hagyd abba. Majd négy esztendeje, hogy kérdezlek, de te csak röhögsz a szemembe.Hát ezt érdemlem tőled?
MILÁN Egyszer itt, a faluban találkoztam egy emberrel.nem talákoztam, csak elment mellettem és a frissen borotvált arcáról a levendula illata csapott meg. Anyám, én egy hétig szaladtam, futottam, mint egy ámokfutó, hogy megleljem.Otthon benne van a levegőben a levendula.Ott bokrosodik.ott virágzik, ott kísér minden utamra.
MÁRIA Nem tehetek róla, hogy.
MILÁN Ott Biogradban, ahogy nagyapa mondja: Tengerfejérvárott - amikor építettük a házunkat.
MÁRIA .négy-öt évesen is mindennap hordtad egyenként a téglékat, aztán már a terméskővet is.
MILÁN Mama, én itt meghalok. Ebben a sárban, mocsárban, a hülyegyerekek sima birodalmában.Ez nekem egy más bolygó, mama! Én dalmát vagyok és.
MÁRIA Annyiszor mondtam: a háború.
MILÁN Szarok rá! Nem én csináltam! Mi ott a tengerparton, amikor esténként talákoztunk, nem is tudtuk: ki milyen nemzetiségű.Tojok rá, hogy ki kicsoda, miféle.Mindnyájan dalmátok voltunk, mama.Itt meg semmi és senki.
MÁRIA De.miért ölöd, lövöd halomra azt a sok madarat, kicsi ártatlan állatokat.? Nem ártanak senkinek, nem hibáztathatod őket semmiért.
MILÁN Ölöm. Mert szabadok. Mert oda röppenhetnek, futhatnak ahova éppen a szívük diktálja.Gyűlölöm őket, mert szabadok.
MÁRIA Ne tedd, gyerekem. Ez nem segít.Az istenre kérlek!
(Milán egy szarkát céloz meg flóbertjével. Meghúzza ravaszt. A szarka vergődő teste Mária elé zuhan.)
.................................
EGY (TÖBB) ADÓSSÁG.
Valahol a kilencvenes évek elején hallottam először a nevét.
Talán nem is így, ahogyan ma nevezik, talán nem is ezen a helyen.
Újvidéken hívott telefonon Nagybecskerekről Csuka Mária, az ottani könyvtár egyik mágusa és akkor mondta: ha Szabadkán járok, keressem fel Kunkin Zsuzsát.
Talán még akkor találkoztunk, amikor első tagsági igazolványomat a szabadkai könyvtárban megkaptam, de már nem vagyok abban sem egészen biztos.
A nyáron valahol a város központjában összetalálkoztunk, pár mondat erejéig elbeszélgettünk, ekkor tudtam meg, hogy az ő leánykori neve Draxler, amire én gyorsan közöltem vele, hogy a Forum kiadónak tavasszal átadott regényemben az ő családja is szerepel, persze - módosított családnévvel, hisz irodalomról van szó. A RÉTEGEK című családregényemben Drachsler-ként szerepel az emlékeimből szép fényben felsejlő nagybirtokos család.
Már előbb is észrevettem, hogy kedvessége mögött bizonyos visszafogottság, sőt neheztelés rejlik.
Igen. Az Aszály című történelmi regényemben elmarasztalóan jellemeztem a Jenovay családot, a két Ittebe földesurát. A velem körülbelül egyívású leszármazottak ( Erzsébet, Zoltán és Éva) annak idején (1973-ban) pert is szándékoztak indítani ellenem.
Egyszerre "beugrott": amikor a Forum kiadó invitációjára készítettem a pályaművet és úgy döntöttem, hogy a regény az 1904 nyarán csúfosan megbukott ittebei parasztlázadásról szól, többek ajánlatára Lőbl Árpádhoz fordultam tanácsért, mert ő - igaz csak mellékesen - de történészként foglalkozott ezzel az esettel is. Ő látott el tanácsokkal, irányított levéltári anyagok és forrásmunkák felé.Persze, hogy abban az időben (1904!!!) a különböző zendüléseket, lázadásokat, így ezt az ittebeit is karhatalmilag felszámolták és ez nem volt valami kíméletes eljárás. Ittebén , ahol az ősi, még Kiss Izsák földesúrtól , majd örökösétől, az aradi vértanú fiától, Ernőtől erre felé folyó és állandóan kudarcba fulladó pereskedést a falu népe úgy oldotta meg, hogy a kaszára érett búzaföldeket, ekkor már a Jenovay család birtokának két harmadát, egymásközt szétosztotta és azonnal meg is kezdte az aratást.
Persze, hogy kemény leszámolás követte ezt az önbíráskodást, persze, hogy folyt vér, persze, hogy az elfogott főkolomposok közül sokan kerültek áristomba, hosszú fegyházbüntetéssel fizettek azért, amit a falu népe - az őshazából, Békésből jövet 1786-ban ígéretként kapott és kemény, embertelenül nehéz nádlási és más munkája során a magáénak álmodott.
De ezt akkor így intézték el.
Számomra ma is szinte érthetetlen, hogyan tehették ezt azok az emberek, akik alig másfél hónappal a lázadás előtt még alázattal fogadták el Jenovay földesúr bőséges ajándékát: a református templom előtti Kossuth-szobor felállítását talán ő támogatta a legbőkezűbben.
Ma itt az alkalom, hogy lelkiismeretemen könnyítsek és megkövessem a Jenovayakat: nem szándékoztam bemocskolni nagyapjuk, dédapjuk emlékét, csupán olyan forrásanyagot és tájékoztatót kaptam, amelyek alapján , sajnos igen egyoldalúan - csak így tudtam megfogalmazni a múltba vesző, értelemszerűen - homályos eseményeket.
Sajnos, tévesen.
Kunkin - Draxler Zsuzsa, a szabadkai könyvtár nagyasszonya beszélgetésünk alkalmával - úgy mellesleg - megkérdezte: mi van az ő néhai kastélyukkal, ott Torák mellett?
A boszniai háború idején itt a milosevityi hatalom a szerencsétlen bosnyák foglyok százainak haláltábort létesített.
A poltikai történések gyors sorjázása és a nemzetközi nyomás hatására a "Draxler-lágert" gyorsan felszámolták, az épületeket pedig szinte földig lerombolták.
Csak romok maradtak.
Néhány falmaradvány.
Talán a szegesdrótkerítés rozsdás maradványai.
Én ezt láttam.