Sebők Zoltán
Parazita kultúra

1.

Az 1990-es évek elején meghívást kaptam egy nemzetközi művészettörténeti tanácskozásra, melynek az volt a témája, hogy meghalt-e az avantgárd, illetve, hogy milyen esélyei vannak manapság a szubverzív művészeti magatartásnak. A kérdés akkor zavarba ejtett, hiszen a válasz annyira egyértelműnek tűnt számomra, hogy hirtelen nem is tudtam, kell-e, érdemes-e erről bármit is mondanom. Elvégre még a kívülálló számára is nyilvánvaló, hogy az avantgárd művészet, amely egykor a "régi ember", a polgári értékrend, az egész hagyományos társadalmi szerkezet elleni heves tiltakozásként jelent meg, mára már "csak művészet", amit a polgárság rendszerint önnön dekorálására használ. A véletlen azonban úgy hozta, hogy akkoriban került a kezembe egy cikk a komputervírusokról, melynek szerzője az a Fred Cohen volt, aki 1983-ban, tehát épp a rettegett HIV-1 nevű kórokozó felfedezésének évében útjára bocsátotta az első "hivatalos" számítógépes vírust. Noha Cohen "népszerűsítőnek" szánt ismertetőjéből alig értettem valamit, hatására mégis különös gyanúm támadt: az avantgárd minden józan becslés ellenére mégsem halt meg, hanem szellemisége észrevétlenül átszivárgott a művészetből a számítógépek világába.

Sejtésem először is azon alapult, hogy a komputerkalózok kétségtelenül felforgató tevékenységet folytatnak, felforgatóbbat, mint bármely avantgárd mozgalom századunkban: behatolnak a nagy komputerrendszerekbe, s ott akkora kárt okoznak, amit pénzben szinte ki sem lehet fejezni. Hogy csak egyetlen, bár későbbi példát említsek, a Fülöp-szigetekről indított Love Letter vírus, amely 2000-ben hat óra alatt végigsöpört Európán és az Egyesült Államokon, közel hárommillió számítógépet fertőzött meg, a keletkezett kár pedig szakértői becslések szerint több mint nyolcmilliárd dollár.

Akárcsak az avantgárd, a számítógépes kalózkodás is mozgalmi jellegű, jobbára internacionális, nihilista és persze igencsak erkölcstelen. A virális programokban fontos szerepe van a véletlennek - amit már a dadaisták is istenítettek -, humor is akad benne bőven, maga a komputervírus pedig, miként az 1960-70-es évek domináns művészeti irányzata, tulajdonképpen nagyon is konceptuális: racionális agymunka eredménye, méghozzá adott esetben igen magas szintű agymunkáé. S tényleg, alig kellett néhány évet várni, hogy az analógia máris valóságossá váljék, hiszen a concept art mintájára 1995-ben Concept néven tűnt fel egy új számítógépes kórokozó.

2.

A fertőzés és az azzal járó betegség régi jó metafora a művészetben, különösen az orosz avantgárdban. Már Lev Tolsztoj azt állította, hogy a művészet, akár a betegség, fertőzés útján terjed. Az ember azt hiszi, hogy csupán szavakat olvas, képeket néz vagy zenei hangokat hallgat, de titokban megfertőződik, s csak jóval később veszi észre, hogy annyira megváltozott az élete, mintha megbetegedett volna. Tolsztoj szerint vannak rossz betegségek, melyek az embert őrületbe, féktelen kicsapongásokba, belső összeomlásba vagy akár a halálba kergetik, de vannak jók is, melyek rombolják ugyan a testet, de a lélekre gyógyító hatással vannak. A művészet, ha sikerül megfertőznie az embereket, mindkét betegségtípust előidézheti. A művészet közben se nem jó, se nem rossz, hanem csupán valami meghatározatlan szimptómájú betegség, amelynek lehetséges következményei igen sokfélék lehetnek.

A láthatatlan bacilusok (vagy "járulékos elemek") ehhez hasonló metaforáját használja Kazimir Malevics, az orosz avantgárd központi alakja is, amikor a művészet eredetének és hatásának magyarázatára tesz kísérletet. Véleménye szerint az ember csak azáltal válhat művésszé, ha bizonyos vizuális bacilusok megfertőzik. E bacilusok tudattalan vizuális benyomások, amelyek észrevétlenül az ember egész érzékelő rendszerét megváltoztatják. Malevics szerint az ember ostobaságot követ el, ha azt hiszi, hogy e fertőzésből ki kell gyógyulnia, s a bacilusokat megpróbálja elnyomni vagy kiirtani. Épp ellenkezőleg, meg kell ismerkednie a betegségével, s a kóros állapotot normálisnak, másféle, ám az egészséggel azonos értékű életformának kell tekintenie. Malevics tehát a művészetet fertőző ágensek életeként fogja fel, melyek nem szubjektív úton keletkeznek, nem valamiféle érzés vagy gondolat kifejeződései, hanem a fertőzés titokzatos hatásai, amelyek emberről emberre, s emberről dologra egyaránt átadhatók. De hogy e bacilusok honnan jönnek, hova adódnak majd tovább és miként fertőznek, azt az orosz művész szerint nem lehet tudni.

Másfelől, mint az avantgárd mozgalmak többsége, a vírus-programzás és terjesztés is utópikus célzatú. Utópiája olyan világ képét vetíti elő, amely mentes lesz a korunkra jellemző "túlintegrált" rendszerektől, s ezzel mellesleg Keith Haringnek, az amerikai graffiti-művészet vezéregyéniségének vágya is teljesülhet, aki utolsó interjújában, amikor már tudta, hogy AIDS-es, azt nyilatkozta, hogy ő kezdettől fogva olyan vírus akart lenni, amely képes megfertőzni, felbomlasztani a művészet rendszerét.

Ugyanakkor az sem mellékes, hogy bizonyos esetek alapján úgy képzeltem, a komputerkalózok mozgalma, ellentétben az avantgárddal, végképp anonimitásra van ítélve. Hiszen aki romboló vírust juttat például valamely kórház vagy hadászati intézmény belső informatikai rendszerébe - ami gyakran megesik -, az nem pusztán "kísérletező művésznek", hanem egyenesen terrorista bűnözőnek számít. Éppen ezért kizártnak tartottam, hogy a komputerkalózkodás az avantgárdhoz hasonlóan valaha is úgymond hivatalossá válhat.

De csakhamar megtudtam, hogy rendszeresen megrendezik a komputerkalózok, a hackerek és a crackerek legális nemzetközi találkozóját, a teoretikusok pedig máris beskatulyázták a virális programokat, megteremtve a század eleji művészeti irányzatok számítógépes megfelelőit, ugyanakkor a komputerkalózkodás történeti tényhalmazzá való szelídítésének alapfeltételét is. Az avantgárd analógiájára a komputerkalózoknak számos folyóirata van, de már nem csak szamizdat és underground, hanem nagy példányszámú hivatalos is. S ami még lényegesebb, a nagy komputercégek úgy próbálnak védekezni a vírusok ellen, hogy óriási pénzekért egyszerűen felvásárolják őket a kalózoktól. Ismétlődni látszik tehát a történelem, ami talán újabb alátámasztása lehet a közkeletű sejtésnek, hogy ez már nem is történelem: a rendszer megint magához öleli ellenségeit, vagyis lényegében ugyanaz történik, mint ami az avantgárd végzete lett.

Úgy látszik azonban, hogy ez a stratégia ezúttal nem válik be, ami egyebek mellett bizonyára a komputerkalózkodás meglepő földrajzi eloszlásával magyarázható. Az ember azt föltételezné, hogy e tevékenység központjai valahol a fejlett Nyugaton kell hogy legyenek, ahol az úgynevezett technológiai fejlődés is a legintenzívebb. De nem ez a helyzet. A komputervírusok jelentős része az egykori Szovjetunióban, illetve annak utódállamaiban keletkezett, s nem kis meglepetésre olyan országok is vírusnagyhatalomnak számítanak, mint Bulgária vagy India. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, mindenesetre tény, hogy a komputerkalózok még mindig lépéselőnyben vannak az ellenőrzőkkel szemben, vagyis a komputervírusok kiszűrésére még mindig nincs száz százalékos hatékonyságú eszköz. Ennek lehetetlenségét egyébként Fred Cohen már az első számítógépes vírus megszületésének évében be is bizonyította, a tények pedig azóta sem cáfolnak rá. Amikor az 1990-es évek elején ezzel a kérdéssel elkezdtem foglalkozni, szakértői becslések szerint mintegy ezerkétszáz számítógépes vírusról lehetett tudni. Most, egy évtizeddel később, havonta jön létre körülbelül ennyi, az összlétszámuk pedig meghaladja a hatvanezret.

3.

Minden jel arra mutat tehát, hogy az úgynevezett info-telematikus társadalom képtelen lesz megszabadulni a maga parazitáitól. Ezzel kapcsolatban sokféle állásfoglalás lehetséges. Általában nyafogni, szitkozódni és átkozódni szokás, ami érthető reakció, egy dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: efféle bravúrra maga az élet sem képes. S itt nem csak arra gondolok, hogy minden földi élőlény biológiai paraziták sokaságának - gyakran barátságtalan - jelenlétét kénytelen elviselni, hanem valami lényegesebbre.

Biológiai kutatások azt mutatják, hogy a legegyszerűbb egysejtű organizmusok, az úgynevezett prokarióták körülbelül három és fél milliárd évvel ezelőtt jelentek meg a Földön és legalább kétmilliárd évig ez volt minden: baktériumok, kék-zöld algák és ehhez hasonló egyszerű rokonaik. Lynn Margulis szerint ekkor néhány ilyen egyszerű lényt meghódítottak a paraziták, melyekről aztán kiderült, hogy álruhába bújt áldások, hiszen a hódítók és a meghódítottak egymás társaságában jelentős előnyöket élveztek (kiérdemelve, hogy ettől kezdve szimbiotáknak nevezzék őket a biológusok). Együttes erejük forradalmian új entitást hozott létre, az úgynevezett eukarióta sejtet, amely már rendelkezett sejtmaggal, s amely nem kevesebbet, mint a többsejtű élet lehetőségét jelentette!

Legyünk végre tisztában a helyzettel: ha a beláthatatlanul távoli múltban nem támadnak a kórokozó paraziták, akkor mi sem lennénk abban a helyzetben, hogy az info-telematikus társadalom parazitáit szidalmazzuk. Mert nemcsak hogy ilyen társadalom nem létezne, hanem semmilyen sem. Rólunk már nem is szólva. Akkor hát mi lenne? A biológusok szerint valamiféle energia-gazdag lé, benne magányos, önmagukat unos-untalan reprodukáló, végtelenül alacsony szintű életformákkal - s mindez talán egészen addig tartana, míg meg nem támadnák őket a paraziták. Vajon érzünk bármiféle nosztalgiát az efféle létforma iránt? Aki nem, annak már a fentiek okán is kutya kötelessége fölülbírálni azt a negatív képet, amely a mi individualista kultúránkban a parazitákat övezi. Mert a parazitáktól félünk, s ugyanakkor meg is vetjük őket. Félünk a fertőző bacilusoktól, a vírusoktól és a baktériumoktól, mert betegséget és halált okozhatnak; rettegünk a számítógépes vírusoktól, mert kitörlik a doktori disszertációnkat, tönkreteszik a gépünket, s megakadályoznak bennünket korunk egyik fő imperatívuszának zavartalan teljesítésében: abban, hogy szüntelenül aktívan működjünk a határtalan kommunikáció és interakció szent terében. Ugyanakkor meg is vetjük a parazitákat, mert azokra a polgártársainkra emlékeztetnek, akik képtelenek megállni a saját lábukon, nem dolgoznak, lopják a napot, mások nyakán élősködnek. Ám mégis megpróbáljuk ellesni a paraziták trükkjeit, talán azért, hogy ne bennünket fertőzzenek, hanem mi fertőzzünk másokat: a számítógép-vírusokat pajkos vagy rosszindulatú emberek programozzák és küldik széjjel a világba, biológiai vírusok pedig már az 1970-es évek közepe óta szintetikus úton elállíthatók. S ami előállítható, azt a mi civilizációnkban rövidesen nagyüzemi méretekben el is kezdik gyártani. A programozókhoz és a genetikusokhoz képest tehát a művészek ártalmatlan lények benyomását keltik, akik fenyegetőnek tetsző, ám alapjában ártalmatlan metaforát gyártanak a vírusból, vagy - mint az a Velencei Biennálé szlovén pavilonjában történt - afféle ready-made gyanánt virális számítógép-programot helyeznek művészeti kontextusba. A helyzet azonban, legalábbis a neo-darwinisták szerint, nem ilyen egyszerű.

Daniel C. Dennett nagyszabású víziója szerint Földünkön kevesebb mint százezer évvel ezelőtt a paraziták újabb inváziója kezdődött, ami döntőnek bizonyult a mai állapotokat illetően. Ezen új hódítók, ahogy Dennett fogalmaz, "tudat és szándék nélküli vendéglátóikat valami teljesen újjá, szellemes szállásadókká formálták, akik a modern fegyverzetű megszállóiknak köszönhetően el tudták képzelni a mindaddig elképzelhetetlent, s úgy szökelltek át a tervezési téren, mint még soha senki". Kik vagy mik ezek a félelmetes támadók? Az új parazita megszállókat Dennett mémeknek nevezi, azt a gyökeresen új egyedet pedig, amely akkor jön létre, amikor a mémek egy bizonyos fajta állatot jól megfertőznek, embernek hívja.

Nézzük, miről is van szó. Természetesen Richard Dawkins angol neo-darwinista úgynevezett "második replikátorairól", amelyek elnevezését saját bevallása szerint a görögös hangzású miméma szóból vonta el, külön megörült annak, hogy ebben a formájában mennyire hasonlít a gén szóra, emlékeztet a memória szóra, és rokon a francia m'eme (ugyanaz) szóval. Az önző gén című 1976-ban megjelent könyvében ezt írja: "A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a gének azáltal terjednek el a génállományban, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, amelyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk. Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti cikkeiben és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve szaporodik." Főleg ezt a részt szokás idézni Dawkinstól, de kövessük tovább az okfejtését: "Ha egy termékeny mémet ültetsz az agyamba, akkor szó szerint élősködsz az agyamon, mert a mém terjesztésének eszközévé teszed, pontosan úgy, ahogy a vírus élősködik a gazdasejt genetikai mechanizmusán."

Vajon azt jelenti ez, hogy gondolataink, szokásaink, mániáink, játékaink mind-mind egyfajta kulturális vírusfertőzés eredményei lennének? Bizonyos értelemben igen. A mémeket olyan információs mintákként szokás meghatározni, amelyek replikáció, azaz másolódás útján adódnak át. Miként a biológiai vírus túlélését csak valamely gazdasejt biztosíthatja, amelyet képes rávenni önmaga lemásoltatására, a mémek is ilyesfajta trükknek köszönhetik az "életüket", pontosabban a túlélésüket. A gondolat például önmagában ugyanúgy életképtelen (az önálló anyagcsere abszurd lehetőségéről nem is szólva), mint a vírus. Ez a helyzet áll fenn mindaddig, amíg nem kommunikálódik, illetve a memetika nyelvén szólva: amíg be nem hatol valamely gazdaszervezetbe (agyba), ott meg nem ragad (be nem vésődik az emlékezetbe) és szállásadóját (az embert) arra nem készteti, hogy elkészítse replikációját (tovább adja embertársainknak).

4.

1975-ben publikált dolgozatában F. T. Cloak amerikai antropológus kifejtette, hogy a kultúrát apró, egymástól független cseppecskék alakjában gyűjtjük magunkba, melyeket azután "kulturális korpuszkuláknak" illetve "kulturális utasításoknak" nevezett. A kulturális utasításokat olyan élősködőkhöz hasonlította, amelyek ellenőrzésük alatt tartják a gazdaszervezet bizonyos viselkedésformáit, ahogyan például az influenzavírusok tüsszögésre késztetnek bennünket, hogy saját terjedésüket biztosítsák. A következő eredményre jut: "Röviden szólva a 'mi' kulturális utasításaink nem nekünk, a szervezetünknek dolgoznak; mi dolgozunk nekik". Cloak eszmefuttatásában, amelyet Dawkins is ismert Az önző gén írása közben, már benne van a memetikai megközelítés lényege: a mémek nem minket szolgálnak, hanem - miként az "önző" gének is - csak saját lemásolódásukkal törődnek. Tudatunk, kultúránk csupán tenyészhely a számukra, amely evolúciójuk színtere és eredménye is egyben. Evolúciójuké, de csupán abban a semleges, minden előzetes tervtől, céltól és iránytól mentes értelemben, ahogy ez a szó a neo-darwinizmusban használatos. Miként egy faj génállománya az egyes gének együttműködő szövetsége, a kultúra és a hagyomány sem más, mint a mémek kooperatív együttese: egy-egy mémplex. Ezek a mémplexek azután időről időre változnak, felhalmoznak és elveszítenek tulajdonságokat, korábbi korokból származó tulajdonságokat pedig megtartanak.

A mém-elmélet Dawkins számára csupán szemléletes példa, pedagógiai segédeszköz volt ahhoz, hogy megmutassa: a gén csupán speciális eset, és az egyetemes darwinizmusban vállalt szerepét eljátszhatja minden olyan létező, amely megfelel a replikátor meghatározásának. Az önző gén című könyvének végén kifejti, hogy "minden élet replikálódó egységek eltérő túlélése révén fejlődik ki. Elképzelhetők mások is. Ha vannak, akkor - feltéve, hogy más feltételek is teljesülnek - szinte elkerülhetetlenül egy evolúciós folyamat alapjává válnak". Ezt a feladatot szánta Dawkins a mémeknek, hangsúlyozva, hogy a gének és a mémek evolúciója analóg ugyan, de mindkettő önálló utat jár.

A különbségeket hosszasan lehetne sorolni. A legfontosabb talán az, hogy a memetikai átadás nagyságrendekkel gyorsabb, mint a genetikai, s nem csak függőlegesen, nemzedékről nemzedékre, hanem - miként a vírusfertőzés járvány idején - vízszintesen is végbemegy: mémjeink egy részét szüleinktől kapjuk, de még számosabbak azok, amelyeket a környezetünkből, társainktól, tanárainktól, a médiából szedünk fel. A másik rendkívül lényeges különbség az, hogy a memetikai evolúció, ellentétben a genetikaival, lamarckista. Ez azt jelenti, hogy míg a szerzett tulajdonságok genetikailag nem adhatók át a következő nemzedéknek, memetikailag ez játszi könnyedséggel zajlik nap mint nap. A body-builder labdányivá duzzaszthatja az izmait, ám ennek genetikailag semmiféle hatása nem lesz gyermeke izmosságára nézve, ugyanúgy, ahogy a tudós August Weisman is hiába vágta le nemzedékeken át kísérleti egerei farkát, ez semmilyen érdemleges hatást nem fejtett ki az utódok farkának hosszára. De ha a szakácsnő megsúgja a lányának, hogy miként kell finom borsólevest főzni, vagy ha filozófus az arisztotelészi logikával szórakoztatja családját, azt lehet mondani, hogy mindketten szerzett tulajdonságukat (a tudásukat) memetikai úton adták át az utódoknak. További lényeges különbség, hogy míg a gének fehérjeszintézist szabályzó programok, aminek eredményeit minden szakaszban befolyásolják a rendelkezésre álló anyagok és a környezeti feltételek, a mémek elménket, azon keresztül pedig viselkedésünket befolyásolják. S míg a gének hihetetlenül pontosan másolódnak, a mémekről ez nem mondható el, ami egyebek mellett azzal magyarázható, hogy memóriánk eléggé megbízhatatlan masinéria. De akárhány különbséget sorakoztatunk is fel, a lényeg bizonyára az, amit Susan Blackmore állít: "A mémek teljesen megfelelnek a replikátor szerepének, mert mind a három szükséges feltételnek eleget tesznek: öröklődés (a magatartás formái és részletei öröklődnek), módosulás (hibákkal, díszítésekkel vagy más változatok alakjában másolódnak) és kiválogatódás (csak néhány magatartás másolódik sikeresen)."

A sikeresen másolódó mémekből áll majd össze az a valami, amit parlagi egyszerűséggel kultúrának, hagyománynak vagy például nyelvnek nevezünk, a többi pedig feledésbe merül. Azt a bútordarabot például, amelyre most időnként csüggedten rákönyökölök, memetikai értelmezés szerint azért nevezzük asztalnak, mert ez volt az a mém, amely egy adott területen (a magyar nyelvterületen) a legsikeresebben replikálódott, vagy ha jobban tetszik, ez volt képes a legtöbb agyat megfertőzni, s önnön másolatainak elkészítésére bírni. S ki tudná megmondani, hány változat vérzett el ebben pokoli versengésben?

A lényeg azonban az, hogy a mémeknek ez a semleges értelemben vett evolúciója, (akárcsak a géneké), nem feltétlenül valami érdekében történik: "egy kulturális jellegzetesség lehet, hogy csak azért alakult ki úgy, ahogy kialakult - szögezi le Dawkins -, mert önmagára nézve előnyös". Másként szólva, nincs szükségszerű kapcsolat egy mém replikatív ereje, a saját szempontjából értelmezett "rátermettsége", és a mi rátermettségünkhöz történő hozzájárulása között, bármilyen mérce szerint is ítélnénk meg azt. Ez a géncentrizmus analógiájára bevezetett mémközpontú szemlélet lényege, amit Daniel C. Dennett, "minden mémelmélet-kutató filozófiai mentora" (ahogy maga Dawkins titulálta őt), a következőképpen fogalmazott meg: "A mémek első szabálya - a génekhez hasonlóan - az, hogy a replikáció nem szükségképpen valaminek a javára történik: azok a replikátorok virágoznak, amelyek alkalmasak . a replikálódásra - teljesen mindegy, milyen ok miatt". A példákat megint csak sokáig lehetne sorolni, de szorítkozzunk a legtipikusabbakra. Az öngyilkosság, a cölibátus vagy a szüzességi fogadalom mémje annak ellenére életképes, hogy génjeink imperatívuszával a legkevésbé is törődne. Vagy más szempontból itt van a közismert lánc- vagy hólabdalevél, aminek ősidők óta számtalan változata kering a világban, anélkül, hogy bármiféle haszna vagy értelme lenne. Dawkins elmevírusként elemez egyet, de én inkább egyszerűbbet választanék attól a Dan Sperbertől, aki ugyancsak a járványtan fogalmaival igyekszik leírni a legtágabb értelemben vett kultúrát. Íme: "Csinálj tíz példányt erről a levélről, s küldd el tíz különböző embernek. Ezt a láncot Santiago de Compostellában kezdték. Ne szakítsd meg a láncot! Kovácsné tíz példányt küldött el ebből a levélből, amikor megkapta, s ugyanazon a héten nagy lottónyereménye volt. Kardos úr lemásolás nélkül kidobta a levelet, s másnap elvesztette az állását." Mi értelme van az ilyen típusú levélnek? Semmi, hiszen nyilvánvaló hazugság az egész. Elvégre Kovácsné ebből a levélből semmiképpen sem küldhetett el nemhogy tíz, de egyetlen példányt sem, lévén, hogy a nagy nyereményhez, amiről szó van benne, a levél szerint is csak az elküldés után jutott hozzá. S természetesen ugyanez érvényes Kardos úrra is.

Akkor hát miért terjed mégis? A memetikai magyarázat szerint azért, mert a lehető legtisztábban testesíti meg a vírus szerkezetét. Ugyanarra szólít fel, amire a biológiai vírus a gazdasejt DNS-ét vagy a számítógépes vírus a gazdaprogramot: "Másolj le!" Az ilyen típusú mondatokat nevezi Douglas R. Hofstadter önreplikatívaknak vagy vírusosaknak, és változataik sokaságát elemezte a Metamágikus témák című könyvében.

A lényeg az, hogy szinte lehetetlen meghúzni a határt a vírusos és a nem-vírusos megnyilatkozások között. A nyíltan önreplikatív mondatok, mint a fent idézett lánclevél vagy a közismert paradoxonok ("Ez a mondat hamis") még úgy-ahogy felismerhetők, de vajon mi a helyzet az olyan, látszólag ízig-vérig leíró kijelentésekkel, mint amilyen a következő: "A bálnákat a kihalás veszélye fenyegeti". Hofstadter szerint amikor az ember ilyet hall, valószínűleg felmerül benne kérdés, hogy miként is orvosolhatná az áldatlan helyzetet. Mivel egyes egyedül bizonyára sehogy, kénytelen lesz összefogni olyan emberekkel, akik hasonlóan gondolkodnak és éreznek, mint ő. Hogy szavuk eljuthasson a törvényhozókhoz, bizonyára érdekvédelmi szervezetet vagy pártot fognak alapítani, agitálnak, tüntetnek, megjelennek a médiában. S közben mi történik? Hofstadter értelmezése szerint az, hogy a kiindulópontul szolgáló mondat eléri minden mém alapvető célját: azt, hogy óriási mennyiségben replikálódjék, méghozzá - s ez a lényeg - attól függetlenül, hogy igaz vagy sem. Vagy ha valakit nem győz meg a bálnák kihalására figyelmeztető mondat, Hofstadter másik példája a rejtetten önreplikatív mondatokra már ismerősebben cseng: "A burzsoázia elnyomja a proletariátust". Implicit vírus ez is, anélkül képes gigantikus méretekben elterjedni, hogy megfelel-e a valóságnak vagy sem (Marx például bizonyítottan meghamisította az angol munkásság helyzetére vonatkozó adatokat), hatásmechanizmusáról pedig épp elég történelmi tapasztalattal rendelkezünk ahhoz, hogy itt ne kelljen részletezni. Sem ítélkezni.

A vírusos mondatok elkülönítése tehát hasonló nehézségekbe ütközik, mint a biológiai vírusok megkülönböztetése a "jótékony" vagy "hasznos" génektől. Dawkins korábbi megfogalmazása szerint egy elefánt és egy vírus DNS-e egyaránt egy-egy "Másolj le!" program, azzal a különbséggel, hogy az első elképesztően nagy kitérőt is magába foglal: "Másolj le azzal, hogy először létrehozol egy elefántot!" Az oxfordi tudós úgy véli, ugyanez érvényes a mémekre is. Szivárványbontás című könyvében a következőképpen fogalmaz: "A csengő-bongó tangók kizárólag parazita hatékonyságuk okán megmaradnak egyesek agyában, és másokat is megfertőznek. Ezek a spektrum 'vírus-végéhez' állnak közel. A filozófia nagyszerű gondolatai, ragyogó matematikai felismerések, a csomózás és az edényformázás leleményes módszerei a darwini spektrum 'indokolt' vagy 'elefánt' végéhez közelebb álló mémállományában maradnak fenn."

De vajon miért maradt ki e felsorolásból a vallás? Kérdésünkre az Elmevírusok című esszéjéből kapjuk meg a választ. Tömören fogalmazva azért, mert Dawkins az empirikusan igazolhatatlan vallási hitet súlyos és veszélyes betegségnek tartja, s a tudományra bízza a nemes feladatot, hogy kigyógyítsa az emberiséget ebből a kórságból. De vajon van-e hozzá alapja, hogy ilyesmiket állítson? Az általa propagált mém-nézőpontból semmiképpen, hiszen az meghatározásánál fogva alkalmatlan az értékelésre. Ha pedig elhagyja ezt a perspektívát, arról mond le, ami a legvonzóbb, a legizgalmasabb ebben a diszciplínában. De ez még a kisebb probléma. A vicc az, hogy az általa útjára indított memetika bármelyik pillanatban ő ellene is fordítható. Memetikai szempontból tudniillik a kérdés nem az, hogy igaza van Dawkinsnak vagy sem, jó a javaslata, vagy sem, hanem hogy vajon milyen mémek vagy mémplexek fertőzték meg az agyát oly módon, hogy azt állítsa, amit állít. Ami valláskritikáját illeti, kétségtelen, hogy nagyon fiatal mémekről van szó, melyek felvilágosodás nevű mémplex formájában váltak ismertté a tizenhetedik században, vagyis a Földünkön ismert mém-invázió százezer éves történetéhez képest alig néhány pillanattal ezelőtt. Másfelől, lényegében nagyon hasonló logikát követ H. S. Pyper is, amikor a következőket állítja a memetika atyjának valláskritikájáról: "Dawkins saját maga vált 'túlélőgéppé' a Biblia számára, mert szétszórta ennek mémjeit, és arra késztette olvasóit - akik máskülönben bele sem néztek volna a Bibliába -, hogy böngésszék végig az eredeti szöveget".

5.

A memetikai szemlélet jelentőségét a kognitív filozófiára nézve Daniel C. Dennett vonta le. A memetikában folyton felmerülő kérdésre, hogy vajon védekezhetünk-e az elménket érő szüntelen mém-invázió ellen, első nekifutásra így válaszolt: "Jó okunk van azt hinni, hogy a mém-immunológiai rendszerünknek van jövője, még ha nincs is biztosítva a tévedéssel szemben". Ez a megnyilatkozása még teljesen összhangban van a memetikusok többségének "felvilágosult optimizmusával", ám alig fél oldallal alább gyökeresen megváltozik a véleménye. Hirtelen rádöbben arra, hogy az emberi elmék sem mások, mint a mémek teremtményei, vagyis: "nem foghatjuk úgy fel, hogy 'a mémek versus mi', mivel a mémek korábbi megnyilvánulásai főbb szerepet játszottak annak meghatározásában, hogy kik vagy mik vagyunk. A 'független' elme idegen és veszélyes mémekkel szembeni, önmaga megvédéséért folytatott küzdelme mítosz."

Másként fogalmazva, miként Freud pszoichoanalitikus elméletében, az ember ebben a modellben sem úr a háza táján. Igaz, a freudi vízió némi optimizmusra azért ad okot, hiszen ott a tudattalanban működő sötét erők valamelyest meghódíthatók, ha az analitikus vezetésével sikerül tudatosítanunk őket. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy csupán némi optimizmusra ad okot, hiszen a pszichoterápiában csaknem mindig kérdéses, hogy egy tünet történetének megismerése valóban gyógyulást hoz-e magával. Másrészt, e modell szerint az egészség ideál-típusa nyilvánvalóan nem más, mint a judeo-keresztény vallás Úristene, akiről az európai hagyomány fő vonulata úgy képzelte, minden tettének és cselekedetének teljes mértékben tudatában van. Egyszerűen elképzelhetetlen volt ugyanis egy olyan Isten, akinek tetteit a teremtés vagy az ítélkezés során valamiféle tudatalatti szexuális vágyak, netán ismeretlen eredetű ízlésítéletek vezérelnék. Hogy a teljes önismeret biztosított legyen, Origenész még Isten hatalmát is kész volt korlátozni, mert: "Ha Isten hatalma végtelen lenne, ebből szükségszerűen következnék, hogy nem ismeri önmagát, mert hiszen a végtelen természettől fogva felfoghatatlan". (Ugyanakkor bizonyára a fentiek fényében értelmezhető Marcel Duchamp önjellemzése is, miszerint neki nincs tudatalattija, meg az a javaslata is, hogy a ready-made-ek kiválasztásakor az ízlést ki kell kapcsolni.)

Ami a memetikát illeti, ott az ember még kevésbé úr a saját háza táján, mint az Istent majmoló pszichoanalízisben, hiszen itt a tudati ellenőrzés eszközei ugyanazok, mint amit segítségükkel meg akarunk zabolázni: mémek. Vagy másként fogalmazva, a súlyos kérdésre, hogy mi is lehetne az az "örökös eszménykép", amihez viszonyítva megítéljük mémjeink értékét, Dennett a vállát vonogatja. Ezt írja: "Figyelembe kell vennünk, hogy normatív fogalmaink - mint a kötelesség, a jóság, az igazság és a szépség - mémjei az elménk legmeggyökeresedettebb lakói közé tartoznak".

Dawkins Az önző gén című könyve a következő, roppant optimista sorokkal fejeződik be: "Megvan a hatalmunk ahhoz, hogy dacoljunk velünk született önző génjeinkkel, és ha szükséges, a belénk táplált, belénk nevelt, önző mémekkel is. Géngépeknek építettek bennünket, és mémgépekként nevelkedtünk, de megvan a hatalmunk ahhoz, hogy szembeforduljunk a teremtőinkkel. Mi, egyedül a Földön, fellázadhatunk az önző replikátorok zsarnoksága ellen." Mindez szép és jó, ám Dennettnek azért még maradt egy csöndes kérdése: vajon mi az a "mi", mely nemcsak genetikai, de memetikai teremtőjét is meghaladja? Ha elfogadjuk Dawkins gén-, illetve mémközpontú szemléletének premisszáit, miszerint semmik sem vagyunk a testünk és az azt elárasztó mémek közötti interakciók valamilyen bonyolult rendszerén túl, a válasz eléggé egyértelműnek látszik. Annál inkább, mert maga Dennett egy gyenge pillanatában, kilépve tudósi pózából, gyermeki őszinteséggel megjegyzi: "számomra nem igazán vonzó az a gondolat, hogy az agyam egyfajta trágyahalom, melyben más emberek gondolatcsírái új életre kapnak, mielőtt egy információs diaszpórában önmaguk másolatait elterjesztenék".

Hölderlin Mnémoszüné című verse ezekkel a szavakkal kezdődik: "Csak jel vagyunk, s mögötte semmi." (Bernáth István fordítása). Lehetséges, hogy a vírusok korában már az sem. Csak fertőzés.