Klamár Zoltán
A forrásokról
(részlet)

(Egy magyarkanizsai bognárdinasztia jegyzetfüzete)

A paraszti memoárirodalomhoz és az ugyancsak paraszti gazdasági feljegyzésekhez hasonlóan, rendkívül fontosak és forrásértékűek a kisiparosok által vezetett szakmai feljegyzések, számlakönyvek és nem utolsó sorban az írásos végrendeletek.1

Jelen dolgozatunk forrásai között több olyan feljegyzés található, melyet egy bognárdinasztia hosszú évtizedeken át vezetett. Nem csak a mesterség szállott apáról fiúra a ma Jugoszláviához tartozó magyarkanizsai illetőségű Juhász családban, hanem a fontos szakmai és családi vonatkozások megörökítésének a hagyománya is. A dátumozott feljegyzések 1908-tól 1929-ig követik egymást, ugyanakkor a könyv elején, 22 oldalon 14 feljegyzés nincs datálva, illetve a könyv végén, 24 oldalon 24 feljegyzés szintén nincs datálva. A könyv, amibe a jegyzeteket vezették, kisebb, mint a ma használatos iskolai füzetek, kemény fedelű, mérete 190x120 mm, 61 oldalnyi feljegyzést tartalmaz, és 11 üres oldala van. Az megállapítható, hogy a feljegyzésekkel teli oldalak közül néhány hiányzik. Utólag azonban már nem lehet tudni, hogy üres lapokra volt szükség és jobb híján a jegyzetlapok közül téptek ki néhányat, vagy a használat közben sérült és esett ki néhány oldal.

Ugyancsak fontos forrásnak tekinthető a végrendelet, melyben tételesen sorolja az örökhagyó a szerszámkészlet azon részét, melyet a műhelyből kiváló fiára hagyományoz.

Hasznos források a régi számlák, melyekből megállapítható, hogy milyen termékekre kértek hatósági árjóváhagyást, illetve a műhely számára vásárolt technikai eszközökről megőrzött számlák mutatják a modernizáció menetét, melyet nem jegyzett fel egyik mester sem a fent említett könyvbe. Ugyanakkor ezek a számlák mindenkor dátumozottak, ugyanis a jóváhagyó hivatal így iktatja, keltezi, mint okiratot kezeli őket.

Az írott anyagot, néprajzi gyűjtéssel egészítettem ki, több alkalommal készítettem hosszabb-rövidebb interjút ifj. Juhász János leányával, Molnár Miklósné, született J uhász Máriával (1943). A mester harmadik gyermekeként - testvérei: Rózsa (1941), Alajos (1942), János (1947), Júlia (1951) és Róbert (1959) -, az iparos polgári életvitelhez való különös vonzódása folytán, a legtöbbet őrzött meg a családi hagyományból. Sok személyes tárgyat, feljegyzést bocsátott rendelkezésemre, fontos adalékokkal egészítette ki a feljegyzésekben foglaltakat. Elbeszéléséből a mindennapi élet apró mozzanatai tűntek elő, és leány létére több szakmai fogást pontosan vissza tudott idézni emlékezetéből, ami azt is jelenti, hogy sokat volt jelen a műhelyben nagyapja, apja mellett.

A mesterekről és a műhelyről

A családi hagyomány nem őrizte meg a dinasztiaalapítás előzményeit, így nem tudjuk, hogy Juhász Mihály milyen családból származott, azt azonban már igen, hogy a műhelyalapító milyen gazdasági háttérrel rendelkezett. A végrendeletéből kitűnik, hogy a család fenntartásához szükséges feltételeket a mesterségével keresett anyagiak biztosították. Fiainak nem kellett megküzdeni az első generációs iparosok tanulási nehézségeivel - tudjuk, hogy a paraszt családokban milyen súlyos gondot jelentett, amikor a tanoncnak adott fiúra nem számíthattak a családi munkaszervezetben2 -, sőt a vállalkozásnak bizonyos előnye származott abból, hogy a műhelyben két fia inasként a szakmát tanulta, munkájukkal ugyanis hozzájárultak a család anyagi gyarapodásához. Ennek a munkának erkölcsi és anyagi elismerése akkor öltött alakot, amikor a mester végrendeletében gondoskodott gyermekeiről.

A Juhász családban három nemzedéken át apáról fiúra szállt a bognármesterség. A műhelyt Juhász Mihály alapította, a mester 1914-ben halt meg. Halála előtt hét évvel végrendelkezett. A végrendeletben az alábbiak foglaltattak: " (.) alulírott ezennel kinyilatkoztatom, miszerint az általam Juhász Mihály és Szilveszter fiaimnak hagyott egy-egy ágyfa s két-két karszék, valamint Teréz nevű leányom tulajdonát képező négy párna és egy derékaljon kívül házunknál lévő összes ingóság, szerszám és egyéb fa, baromfi, sertés stb. a menyem Kriska Viktor által hozottakon kívül egyedül Juhász János nevű fiam tulajdonát képezik, miért is elhalálozásom után azokat tőle senki el nem veheti (.)." Majd részletesen kifejti, mit hagy két másik fiára: "Köteles azonban nevezett Juhász János nevű fiam Juhász Mihály nevű fiamnak szerszám helyett hatvan koronát, Juhász Szilveszter nevű fiamnak egy gyalupadot, 1 esztergát, 1 kerékszéket, 1 vonószéket, 1 köszörű követ, 1 faragótőkét és 1 baltát adni." A felsoroltakból kitűnik, hogy mi volt az a minimális szerszámkészlet, amire egy műhely alapításához szükség volt.

Földterülettel tehát nem rendelkezett a mester, ami a napi időbeosztásából következik,3 ugyanis a feszített munkatempó ezt nem tette volna lehetővé, hiszen reggeltől estig dolgozott. A felszaporodó javítások viszont pontosan arra az időszakra estek, amikor neki is a földeken kellett volna dolgoznia. Ekkor volt a legnagyobb igénybevételnek kitéve a kocsi, értelemszerűen ekkor kellett a legtöbb javítást eszközölnie. Ezek a munkák annyira fontosak voltak, hogy ilyenkor az új megrendelések is késedelmet szenvedtek, egy-egy törött kerék, lőcs miatt.4 Ezek a körülmények lényegében kizárták a földvásárlást és a földművelést a mester életritmusából.

A három fiú tehát az édesapa mesterségét kapta örökül, induló tőkével, illetve szerszámkészlettel. Az apa szerint a legrátermettebb pedig, a családi műhelyt is örökölte.

A műhely alapítás idejét az alapító fiának családi bejegyzéseiből ismerjük. Az emberélet fordulóit megörökítő emléklapokon az alábbi bejegyzés olvasható: "A Műhely 50 éves fennállását 1928 év március 19, azaz Szent József napján ünnepeltük." Az alapítót fia, Juhász János (1880 - 1960) követte a mesterségben. Kiváló szakember lévén, Magyarkanizsa rendezett tanácsú város javaslatára felmentést kapott a katonai szolgálat alól, így nem vonult hadba az első világháború idején. Két megmaradt számla tanúsítja, hogy az ő nevéhez fűződik az első modernizáció, melynek két fázisa volt: 1938-ban egy 4 lóerős 2800 fordulatú AEG gyártmányú villanymotort vett, szorító sínnel és szíjtárcsával. Ekkor vezettette be a villanyáramot a műhelybe az udvaron keresztül. Mindez 4200 dinárba került, amit négy részletben törlesztett.

A következő fejlesztés 1946-ban történt, ekkor vett egy 15 lóerős, és egy 27 lóerős villanymotort. A számla tételeiből kiderül, hogy ekkor a belső vezetékeket a falba vésték, és az egész hálózatot felújították. Ez a beruházás 15385 dinárba került.

Egy öt évvel későbbi, 1951-es árajánlatából tudjuk, hogy egy 290 cm hosszú, nehéz szekér elkészítése 14025 dinárba került, melyen 210 munkaórát dolgozott. Egy munkaórára 20 dinárt számítottak, így 4200 dinárt keresett egy kocsi elkészítésekor. A beruházás tehát jelentősnek mondható. Újabb gépesítést már nem hajtott végre, ugyanis 1955-ig dolgozott a szakmában.

Ifjú Juhász János (1909-1980) a családi hagyományt folytatva kitanulta a bognár mesterséget és apja mellett kezdte a szakmát, majd hosszú évekig együtt dolgoztak. Önállóan 20 évig dolgozott, ő volt, aki az utolsó modernizációt végrehajtotta a műhelyben. A harmadik generációhoz tartozó mester önállóvá válása után szalagfűrész, körfűrész, eszterga, gyalu, fúrógép került a műhelybe, a szíj áttétellel hajtott gépek pedig a kikerültek a használatból. A mester 1975-ben ment nyugdíjba.

A magyarkanizsai Juhász bognárdinasztia alapítója még a kézműiparosok5 közé tartozott ugyan, de már rendelkezett egyszerű gépekkel, melyeket emberi erővel üzemeltetett.6 A műhely alapításának idején Ó-Kanizsa nagyközség területén 13 kerékgyártó (bognár) dolgozott, írja Appel Ede.7 Ebben az időszakban még felszálló ágban volt a mesterség, ugyanis a parasztság igényét ekkor még minden tekintetben ki tudta elégíteni a bognárság. Lényegében a 20. század derekáig tartott ez az állapot. Ezért a felszereltség csak részben, a termékszerkezet pedig 1955-ig szinte semmit sem változott. A termékszerkezet váltása nélkül azonban már nem tudta befolyásolni a mester boldogulását a szakmájában. Ekkorára ugyanis kirajzolódtak azok a folyamatok, amelyek a későbbiek során alapjában változtatták meg a vidék parasztságának termelési és munkaszokásait. Ezek a tényezők viszont oda hatottak, hogy a kisipari keretek között maradó, és a hagyományos termékskálát kínáló műhelyben egyre kevesebb lett a munka.

A jegyzetfüzet tanulsága szerint a műhelyalapító, majd fia és unokája egyaránt a város és vidéke parasztságának igényeit elégítette ki termékskálájával és szolgáltatásaival.

A feljegyzéseket két részre kell osztanunk: az általános leírások a mindenkori szakkönyveket helyettesítették, igaz ugyan, hogy ezekből van kevesebb, míg a részletező, nevesített leírások a megrendelők által kért módosításokat tartalmazzák, vagyis a specifikus igényeket rögzítik, melyeket így nem kellett minden egyes megrendeléskor újra tisztázni.

Kétség kívül legjelentősebb termékeik egyike a szekér volt, melyet többféle változatban készítettek: 6" sukos, 8 sukos, közönséges kocsi, vontató kocsi, 7 sukos kocsi,8 igás kocsi, Bach-féle paraszt ruganykocsi, Szilner-féle paraszt ruganyos kocsi, ájláfos vésett ruganyos kocsi, Harmat-féle ájláfos kocsi, vékony kocsi, drombó, gumis társzekér.9

A szekérkészítés bizonyos folyamatai összehangolt munkát kívántak meg a bognár- és a kovácsmestertől, így azután kialakultak tartós munkakapcsolatok, barátságok. Ennek nyomát láthatjuk a jegyzetfüzet lapjain.

A műhelyalapító Juhász Mihály bejegyzéseiben három kovácsmester neve említtetik: Klein Sándor, Gulyás Péter kovácsokról nincsenek adataink, Borsos Ferenc viszont a község területén működő kovácsmester volt.10 Juhász János bejegyzéseiben említ egy Szilner nevű kovácsmestert, róla nincs adatunk. Harmat Péter viszont a község területén működött, míg Császár Gyula kanizsai, utcabeli kovácsmester volt.11 Ifjú Juhász János bejegyzéseiben két kovácsmestert említ: Tácsi Antalt és Pilisi Szilvesztert, mindketten kanizsai kovácsok voltak.12

A bejegyzésekből kitűnik, hogy az egyes mesterek különböző technikai megoldásokat és méreteket alkalmaztak a mezőgazdasági eszközök elkészítésekor. A kialakult munkakapcsolat szükségessé tette a készített eszközök - kapáló eke, eketaliga, kerék stb. - méreteinek írásos rögzítését, hogy a kivitelezés alatt minél gördülékenyebb legyen a munkafolyamat.

Ugyanakkor a fontosabb megrendelők számára készített termékek leírása is bekerült a jegyzetfüzetbe, így külön tételként szerepel a cserépgyárban használatos tragacs, a 6" sukos és a 8 sukos kocsi Sebők úr részére, illetve a drombó Kovács György részére. A bejegyzések őrzik kevésbé jelentős termékek méreteit, szerkezeti elemeit is, így pontos leírás alapján képet kapunk a szántó eke gerendelyéről és szarváról, a fatengelyes taligáról, kocsiemelőről, szánkóról, a pelyvahordó trakaláról, a kis tragacsról, a favágó fűrész rámájáról, a vásározó bak méretéről, a pelyvahányó villa méretéről, a szőlőültető fúró méretéről, a cirokfésülő méretéről és technikai megoldásáról, a hasított nyelű gereblye méretéről és készítési módjáról, a gyékényborda méretéről, a kovácsbakról, favágó bakról, szárvágó nyélről, birka saroglyáról.

A családi hagyomány szerint a műhelyben készült még létra, talicska, fakereszt,13 vetőgéphez kerék, fiáker, stájer kocsi is.

A feldolgozásra vásárolt fát kezelték repedés ellen. Erre vonatkozóan a bejegyzések között található egy recept, melyben leírják az oldat összetételét, elkészítési módját és a kezelés műveletét.

Mértékegységek

A bejegyzésekből kiviláglik, hogy mind a három mester ismerte és alkalmazta a hagyományosnak mondható mértékegységeket, így a sukot, a collt és a léniát.14 A műhelyalapító csak a hagyományos mértékegységeket használta. Fia és unokája már koránt sem ilyen következetes, és a műhelyalapító bejegyzéseit néhol az új mértékegységre átszámítják, ugyanakkor megfigyelhető egyfajta kettősség, ugyanis olykor felváltva, olykor viszont egymással párhuzamosan használják a mértékegységeket. Így a bejegyzésekben keveredik a suk, coll, lénia, méter, centiméter és milliméter.

Megfigyelhető, hogy az új mértékegységek használata a pontosítás szándékával van jelen a jegyzetfüzet lapjain.

A bognárdinasztia által használt szakkifejezések szójegyzéke15

Több okból is fontos és tanulságos a szójegyzék, ugyanis dokumentálja a bognármesterség Kanizsa vidékén használatos szakszavait. A jegyzetfüzetben található szekéralkatrészek elnevezéseinek, méreteinek, és azok elkészítésének módját összevetve más területekről leírt szakkifejezésekkel,16 kirajzolódni látszik a tény, miszerint a múlt század végére a technikai megoldások - az iparos tanonc oktatás hatására - mindinkább egységesültek.17 Ugyanakkor a szekér alkatrészeinek egyes elemeit német szakkifejezéssel illették.18 Ez a hatás megfigyelhető a bognárdinasztia által használt szakkifejezések esetében is. Itt jegyezzük meg, hogy a dinasztia által vezetett jegyzetfüzetben foglaltakat betűhíven adjuk közre. A mesterek által leírt egyes bejegyzések után konkrét évszámok is szerepelnek, ám ezeket utólag írta be a műhelyalapító fia. Ez a füzet elején beírt szövegtől eltérő kézírásból és a más színű tinta használatából látható. A műhelyalapító unokája már utólagosan sem datálta bejegyzéseit, sőt ifj. Juhász János nem csak tollal, hanem ceruzával is vezette bejegyzéseit, így azok egy része elmosódott, olvashatatlanná vált. Ezért a jegyzetfüzet utolsó négy oldalán található leírásokat már nem tudjuk közre adni.

ágas két egyforma darab akácfából összeillesztett tehermegosztó szerkezeti elem

agy (kerékagy) csomómentes, egy darab fából, kőrisfából készült fontos szerkezeti elem, melybe a küllők bevéséssel csatlakoztak

akstok tengelyágy, akácfából készült a vastengely felfogatására, illetve a rúdszárnyak rögzítésére szolgál

alsófa a szekéroldal alsó fája, melybe a zápokat csapolják, és a fölső fával együtt képezik a szekéroldalt

ciha, ziha lásd vánkus

csap a csapoláshoz kialakított, faragott illeszkedő végződés

csás jobb oldali része a szekérnek, alkatrésznek

csuklós förgetyű forgó alkatrész, mely lehetővé teszi az első kerékpár párhuzamos elmozdítását

ekeszarv az eke irányítására szolgáló, két ágú, fából készült fogantyú

farsróf a gerendely végén lévő csavar, mely az ekeszarvat rögzítette

ferhéz lásd fürhéc

fölhágó a szekérre történő fellépést segítő alkatrész, mely a kocsi tengelyt a fürhéccel kötötte össze

förgetyű lásd csuklós förgetyű

fürhéc, fürhétz a szekér tengelyszélességével megegyező alkatrész, melyhez a hámfákat erősítik

göröndő az eke fából készült tartógerendája

gyöplűtartó az ekekapa használatakor a hosszú gyeplőt tartó karika

hajszás kerék a szekér bal oldali kereke

hámfa lásd kisefa

hasló a fenékdeszkát alátámasztó, erősítő deszka, derékkötés

káfli lőcsgúzs vasfüllel

kapafej a kapáló eke vasának feje

karika a kerékagy szélén lévő vaspánt

kaszni kocsiszekrény

kerék a szekér alkotórésze, a két kerékpár között méretbeli különbség van

kisefa a vontató állat istrángját, kötelét erősítik hozzá és így vontatják a kocsit, hámtartó

kissarogla első saroglya, mely alacsonyabb a hátsó, vagy nagy saroglyától

közfa a szekér oldalát tartó zápokat középen erősítő fa alkatrész

küllő a keréktalpat az aggyal összekötő alkatrész, melyet akácfából készítettek

láb vásározó sátor tartóeleme

lőcs a szekéroldal külső támasztéka, mely a tengely végére támaszkodik

nagysarogla hátsó saroglya

nyútó a szekér első és hátulsó felét összekötő rúd, akácfából készül

nyútószárny a nyújtót megtámasztó, ívesen görbe fa alkatrész

oldal a szekér oldalfala, mely lehet zápos, zápos és deszkás, illetve vessző kasos

oldalszorítós kapáló az ekekapák közötti szélesség állítását lehetővé tevő technikai megoldás

rakoncza a szekérváz tartozéka, az első és hátsó rakonca pár a rakodófelület szélességét adja meg, oldaltartó

ráma lásd rámafa

rámafa a kézi fűrész fa kerete

rúdsróf a rúdvégi vasalást rögzítő csavar neve

rúdszár a szekér rúdjának a vontató állatok közötti része

rúdszárny a rudat megtámasztó, ívesen görbe fa alkatrész

rugópárna a rugó felfekvését biztosító, faragott alkatrész a tengely felett

saraglya, sarogla, saroglya, sorogla a szekérderék végeinek levehető oldalfala

sármentő főzött, hajlított fából készült sárhányó

síp a kerékagy középső kifúrt része, amibe a puska kerül

szélső záp a szekér alsó és felső fáját összekötő ékelt tartóelem, akácfából készült

talp a kerék külső fala, melybe a küllők illeszkednek, kőrisfából készült

tengelyágy lásd akstok

tengő a szekér kerekeit tartó vas alkatrész

váltó az ekevas dőlésszögét változató szerkezet

vánkus párnafa, a rúdszárnyakat és a nyújtót leszorító alkatrész

vasvessző vékony vasrúd, mely a saroglya zápjait erősíti

világossága belsőméret, belvilág

záp szélső záp, oldalfa

(...)

Irodalom

APPEL Ede.

1886. Ókanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése. Szabadka.

BOGDÁN István:

1987. Régi magyar mértékek. Budapest.

BELLON Tibor:

1971. Paraszti feljegyzések agrárnéprajzi tanulságai. Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 20. évfordulójára. Túrkeve. 167-177.

CSALOG Zsolt:

1965. A kocsi és a szekér Szentes vidékén. Néprajzi Közlemények. X. 1-2. 1965. 3-45.

DOMONKOS Ottó:

1973. A kisiparok néprajzi kutatása. Ethnographia. LXXXVI. 1973. 18-37.

1991. Fa- és fafeldolgozó ipar (Ács, asztalos, kádár, bognár, esztergályos, kulacskészítő). In: DOMONKOS Ottó (szerk.): Magyar néprajz. III. Kézművesség. Budapest. 1991. 130-145.

GÖNYEY Sándor:

1942. A csíki szekér. Néprajzi Értesítő. XXXIV. 1942. 273-274.

JORDÁN Károly:

1959.Bognár kisipar. Budapest. 1959.

JUHÁSZ Antal:

1991.Fafeldolgozás. In: DOMONKOS Ottó (szerk.): Magyar Néprajz. III. Kézművesség. Budapest. 412-464.

KEMECSI Lajos:

1998.Szekerek, kocsik, szánok. Paraszti járműkultúra Észak-Dunántúlon. Budapest. KLAMÁR Zoltán:

1997. Kovácsművesség Kanizsán. Létünk. XXVII. 1-2. Újvidék. 102-111.

K. KOVÁCS László:

1981. Szekér. In: ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. 4. Budapest. 610-613.

PALÁDI-KOVÁCS Attila:

1973. A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez. Néprajzi Közlemények. XVIII. 5-81.

PUSZTAINÉ, MADAR Ilona:

1973. Szekérkészítés és használat a székelyföldi Atyhán és az alföldi Sárrétudvariban. Néprajzi Közlemények. XVIII. 81-273.

MOHAY Tamás:

1994.Egy naplóíró parasztember Nagy Sándor élete és gazdálkodása a 20. század első felében Ipolynyéken. Budapest.

SZEKERES Gyula:

1987. Kerékgyártómesterség Hajdúböszörményben. Debrecen.