Azt gondoltam, a város olyan lehet, amilyen a könyvtárunk udvara: térdig érő, fehér léckerítés, belül borjúmintás kutya, amely sohasem ugat, és nem ugrik át, csak hever egy kocka alakú bokor árnyékában. Jó volt bámulni és megmosolyogni ezt az idegen körülményességet. Később, amikor járni kezdtem a városi gimnáziumba, ezeket a színeket és formákat kerestem mindenütt, és jólesett, amikor igazam volt, mert valamelyiket fölfedeztem. Most megtaláltam a padláson a kétkezes ollót, és a nemrég megvett ház udvarában az elvadult sövényben az egykori formát keresgetem. Találok is a téglatest tetején egy csonka gúlát, és észreveszem, mennyire kezemre áll ez a szerszám. Mintha álmomban egy ideje folyton ezt gyakoroltam volna. Mintha a végét kívánná egy hosszú, folytatásos történet.
