Balázs Attila
Emlékszel-e Dolly Bellre?

(izgalmas, réteges riport, mint a burek)

Valamikor - azt hiszem, a hatvanas vagy már a hetvenes években - láttam egy jugoszláv kisfilmet. Igaz, néztem többet is, de ez az egy különösképp megragadta a figyelmem. Sajnos, szerzőjét, rendezőjét meg nem mondanám már, ellenben nagyon is jól emlékszem a képre. A kamerát egy ipari keltetőben állították fel, és annyi volt a dolga, hogy azt az elágazást filmezze, amelyiknél úgymond: elválik a jó a rossztól. Vagy ha nem is ezekkel az erkölcsi kategóriákkal élve: a szabvány a selejttől (szar a májtól?). A selejt-szalag a zúzdába vezetett, amaz meg ha nem is a szeplőtelen üdvözülésbe, mindenesetre valamiféle jövőt mutatott. Ha nem is örökkévalót.

Nos, a helyes szalagon utaztak tovább - a helyes irányba - a világos színű, ép testű naposcsibék. A leágazáson pedig a ki nem keltek, a kétfejűek, három lábúak, hat torkúak, hosszú nyelvűek, elaléltek és egyéb eltérő pervertáltak vonatoztak az égből jövő mechanikus pöröly alá. Ma is látom, ahogy egy leágaztatott fekete csibe - kicsit talán a maga rossz színének tudatában is, de annál konokabbul - igyekszik elkerülni a taglót. Érdekes, nem emlékszem a film végére. Valószínűleg nem volt neki úgy vége, hogy megszemlélhessük a fekete csibe tragikus sorsának beteljesülését. Ettől megóvott bennünket az akkori nem is tudom, micsoda. Erkölcs vagy képmutatás. (Zsenge kinematográfiai állatvédelem.) Mindenesetre a fekete csibe rövid története jelkép- és metafora-értékűvé vált. Többféleképp értelmezhetővé, több szinten. Csupán a feledés homálya borult rá. Így aztán nem sok szint működik a hosszan tartó rövidzárlatban. Maradék Jugoszlávia kétoldali meg többoldali, tragikomikus kollektív taglózása alatt - egész idő alatt - nekem valahogy ez a fekete kiscsirke vergődött az elmémben. Hol sajnáltam, hol gyűlöltem szegényt. Hol magam is rátapostam volna gonosz lényére, hol a tenyerembe vettem volna. Kivérzett csőrét a számba. Légzés - száj a szájra. Csőr a szájba. Ha már egyszer a rántottán túljutott, a jövőbeli kirántástól meg még úgyis messze van, fene vigye, éljen még a sötét barmocskája!

De hogy tudom-e pontosan, mit akarok itt is ezzel? Nem tudom. Tény, hogy az egyik elmúlt győri Mediawave-en meg akartam kérdezni a nagyvendég Emir Kusturicától, ő látta-e valaha is ezt a különben híres kis filmecskét - legalább annyi díjat nyert anno, mint mostanság a My Country -, ám egyszerűen megfeledkeztem róla. Pedig voltak olyan pillanataim, amikor egész szépen felfűztem a gondolataimat erre a csibe-motívumra, hogy majd amolyan indító kapszliként ezzel kezdem ama nyilvános beszélgetést, amelyik társalgás ilyen formában aztán csibétlenül zajlott le - Kusturicával. De hát a csevely Emirrel (a Cigányok ideje, az Underground, az Arizonai álmodozók, a Macskajaj és más kultuszfilmek rendezőjével stb., bla, bla) mindenképp letudódott.

A Győr melletti pittoreszk Romándon tehát - tolakszik az éhes riporter - pazar lakodalommal, bakonyalji ágyaspálinkára gyomorba loccsanó romándi gombóclevessel és egyebekkel - hidegségi juhtúrós puliszkával meg forró lagzis cigányzenével - véget ért a Mediawave. A fényírók nemzetközi fesztiválja az idén (totál mindegy, melyik idén) ünnepelte fennállásának sokadik évét, és mint minden esztendőben, ebben az évben is, uncaca, gazdag programmal várta az érdeklődőket. A számtalan film mellett koncertekkel, kiállításokkal, nem utolsósorban tanulságos falubolond-választással szórakoztatta közönségét a több napos rendezvény, amelyen egy nagy rendezői filmcsillag is megjelent: Sergio Leone. Azaz a Sergio Leoneként bemutatkozó Emir Kusturica és együttese, a No Smoking vagy Zabranjeno pušenje, nálunk: Tilos a dohányzás. A csapat, melyben van gitár, hegedű, dob, tuba, szaxofon, "szintetika" és harmonika, a tagok ruházatában pedig a virágos fürdőgatyától kezdve - a tűzoltó egyenruhán át - az otthonkáig sok jeles ruhadarab szerepel, valósággal, uncaca, felhevítette az éjszakai hatalmas sátort. Unca... (Volt egyszer egy vadnyugat. szájharmonika vonyít, kaffog.) Előzőleg Mr. Balaban, a demizsonra emlékeztető tömzsi-tubás bemutatta a szóban forgó zenére végzendő első fokú, majd némelyest ragozódó tornagyakorlatokat, Kusztó kapitány magyarázó vezényletével. Hogy milyen zene ez? Hát, főképp Kusturica-filmzene, balkáni rock-folk egyveleg, pitbull-techno és a többi, szöges ellentétben a jelenleg dívó turbo-folkkal, amely nem más, mint a végtelenségig felturbózott műnépdal, illetve minden, amire a megtorpedózott és léket kapott ész ebben a műfajban képes hidrogén énekesnőivel. Ez viszont uncaca-muzsika, mondja a fején feslett szalmakalapot viselő basszusgitáros: Kusturica. Uncaca a Macskajajból, meg a többiből.

A vetítés előtt zajlott le - szerény tudósítójuk moderálásában hát - egy több tagú, okos beszélgetés a híres vendéggel, amelynek atomnyi részét megpróbáljuk itt reprodukálni. Tehát beszélgetés Emir Kusturicával, több "kultuszfilm" rendezőjével. - Egyebek mellett afelől érdeklődtünk szívdobogva a prágai filmiskola legsikeresebb "bosnyák diákjánál", honnan néki a cigányok ideje és mítosza? Honnan olyan ismerős számára a cigányság világa, és miért ragaszkodik hozzá annyira, hogy folyvást visszatér oda?

Szarajevónak azon a részén cseperedtem fel, meséli barázdált homlokkal Kusturica, amely külvárosi területen cigányok éltek. Rendkívül érdekesek és különbözőek, mind beszédjükben, mind zenéjükben. Kinézetükben, egész viselkedésükben egyszerűen fantasztikusak! És ez nagyon korán megragadta a figyelmem. Átkozottnak éreztem, hogy nekem suliba kell mennem, nekik viszont nem. Remek, ahogy a cigány öregasszonyok pipáznak, ahogy a kupecek járnak-kelnek a vásárban, ahogy villogtatják aranyfogukat - naphosszat el lehet nézni. Még a cigány prostituált is másmilyennek tűnt akkor és ott, mint ami igazából. Az is, meg nem is: kurva. Mindenképp több az ordenáré repedtsarkúnál, idealizálás nélkül, illetve akár jókora idealizálással. Ugyanakkor, vallja, a filmjeiben szerepelő cigányok bármely déli nép lehet, amely folyóparton él, vagy folyó mentén vándorol, az újabb kiűzetési trendektől alig érintetten. Vagyis éppen hogy érintetten, ami elképesztő, vagy legalábbis megnevettető groteszkségeket tud eredményezni. Fényévre az ipari társadalomtól, mégis övék a folyami sverc meg a szeméttelep és környéke, amelyen szigorú törvényeik szerint osztozkodnak. Olyan törvénykezés ez, amelynek ugyancsak megvannak a maga szankciói. Ha nagyot vétesz, sirályok-varjak eledelévé válsz. Nem utolsósorban él és virul az említett, rendkívül intenzív erejű muzsikája a cigányságnak. Fellinitől tudja Kusturica, hogy a filmhez legközelebb a zene áll. Nos, ehhez tartja magát.

Jut eszünkbe az is izgalmunkban, hogy "hallomásunk szerint" a szerbség egy része neheztel Emir Kusturicára. Pontosan azért, ami tapasztalható is, hogy a tájékozatlan nézők jelentős hányada a balkáni romákat a szerbekkel azonosítja.

Hát, tudják, ezt nem először hallom, sóhajt fel kínjában Kusturica, ami arra enged következtetni, hogy rengetegen nincsenek tisztában a Balkán néprajzával. És ami különösképp a szerbséget illeti, a negatív konnotáció erősebb. Ugyanakkor a cigányok se szeretik, ha szerbeknek látják őket. Szerb oldalról, mondja Kusturica, egyik barátja is megjegyezte, hogy: hé, mit csinálsz, még majd cigányoknak néznek bennünket! Elszomorító ez, mondja a rendező. Részben még annak a zsdanovizmusnak a maradványa, melyben a műalkotásnak népek, nemzetek egészét kell tükröznie, s ez hülyeség. Sosem volt szándékomban az ilyesmi, és nem is fog szándékomban állni. Az én filmjeim középpontjában mindig csak az az emberi csoport létezik, amelyikről éppen filmet forgatok, plusz pár kacsa, liba meg hal. Ennyi.

Így Kusturica-Kusztó kapitány (szerbül: Kusta), és akkor még nem is érintettük dr. Nele Karajlić kérdését, Kusztó kapitány jobb (zenés) kezét. Utóbbi a nyolcvanas évek szarajevói alternatív zenei színpadán tűnt fel az akkori Zabranjeno pušenjével (szlengben: Tilos a szopás, de még inkább a megszívás!). Karajlićék - Zsdanovtól és Mohamedtől egyaránt pár millió kilométerre - robbantak be az ex-jugoszláv színtérre, és arattak sikert is, botránkoztattak is, pukkasztottak főleg a Szarajevói szürrealisták című, rendhagyó, fekete tévéműsorukkal, amelyben a súlyos rokbanda tagjai mellett számos jerofejevi "moszkvapetuski" figura jutott amolyan "hajdparki" szabad szószékhez. Fentről várható volt a besokallás, ahhoz képest dr. Nele Karajlićék hihetetlenül hosszan bírták. Pontosan nem emlékszem már, min csúsztak el, melyik banánhéjon vágódott hanyatt dr. Nele Karajlić a boszniai daloló gumiember. Valami gáz volt az egyik slágerükkel, amelyik a zenicai fegyház szépségeit énekelte meg, holmi bicskás Hakija esetét regélte, hovatovább a zen'cai fegyházból kikerülő figuráknak a rejtőinél fajsúlyosabb "méltóságát" állította elénk. Zenica újabban vérfürdő-város lett. Dr. Nele Vokal pedig Belgrádban ordinál(na). Aktuális kísérleteihez Kusztó kapitány kölcsönzi ha nem is zseniális basszusát, de fapofáját. Így. NO SMOKING. Katzenjammer blekendvájt. (Mielőtt regénnyé duzzadna.)

Jó, vissza!

Többedik roppant fontos kérdésem Kusturicához, vélem én, a Mediawave szellemében fogant. Annak a jellegzetesen "vejves" kíváncsiságnak a szellemében, amely meg szeretné tudakolni, hogy például amikor Kusturica még fiatal srác volt, még meg sem száradt a tojáshéj a vastaghúsán, vajon felkapott-e a vállára bármiféle kamerát, és elindult-e vele konokul ároknak-világnak: tücsköt-bogarat filmezni. Vajon így kezdődött-e Emir Kusturica munkája a filmmel, vagy mégiscsak másképp történt?

Én nem voltam előjegyezve arra, hogy filmeket készítsek, válaszolta Kusturica. Egyáltalában nem származom művészi környezetből, azért néha mégis: szívesen felelevenítem azokat az időket. Gyakorta távol levő apámnak, szegénynek, egy nagy gondja volt, hogy valamiféle elfogadható, szocializált egyént faragjon belőlem, vadócból és bűn rossz tanulóból. Esze ágában sem volt, hogy én netán valami nagy rendezőféle vagy hasonló lehetnék majdan. Azért, bár arra a körre nem jellemző, mégis hagyták, hadd foglalkozzam azzal, amivel akarok, csak foglalkozzam valamivel! Így sodródtam véletlenszerűen a mozihoz, azonban első filmecskéimről már nem szeretek beszélni. Bár vannak olyan esetek, amikor valakinek ezek maradnak meg élete gyöngyszemeinek.

Tanulmányai alatt rájött - folytatta Emir Kusturica (folytatom én!) -, rádöbbent arra, hogy a világot nem lehet megváltoztatni kamerával. A legnagyobb tévedések egyike, amikor az ifjú rendező azt hiszi, csak jöjjön össze a pénz az első filmre, aztán majd minden másképp lesz!

Mit mondjon? - rándított a vállán Kusturica. Szerinte nem szokott ettől másmilyenné válni a világ. A forradalom a továbbiakig elmarad. Tehát ő nem hisz a világ mozi általi megváltoztathatóságában, abban viszont igen, hogy létezik egy érzékeny kapcsolat a művész és a világ között. És hogy ez mégiscsak két irányban hat, de távolról sem ugyanabban a mértékben. Jómaga tehát játékfilmet jegyez első filmjeként. Az Emlékszel-e Dolly Bellre? címűt. És ezt akkor csinálta meg, amikor úgy érezte, hogy mindaz, amit odáig átélt, ami a szívét kívül-belül nyomja, belesűríthető egy első pillantásra snassz, kicsi, kesernyésen vidám történetbe - padlással és galambokkal. - Így a prágai filmiskola legsikeresebb "bosnyák diákja". Aztán mondta még tovább, de az itt nem fontos.

- Bazmeg! - tapsikolta meg a vállam dr. Nele Karajlić a koncertjük előtt, a beszélgetés után, amikor privát érdeklődtem nála -, 'zmeg a Pipikédet, azt a Kusztó csinálta, mikor még rövid gatya volt rajta. Azt a csirkédet is. Ő.

Jó, azt is tudom, tudom, tudom. Hogy dr. Nele Karajlić, a Kusztó kapitány, azaz Kusturica uncaca-bendjének (Tilos a szívatás!) frontpofája csak ugratott, mert nem mindent a Kusztó kapitány készített, de mintha ez a fekete kiscsirke - amit mostanában mindig elővarázsolok (nyúl helyett) - ott lenne valahol a Kusturica-filmek mindegyikében. Lehet, csak én látom bele, de mintha ott vergődne a szerencsétlen kis tollas jószága akkor is, amikor a legönfeledtebben hahotázunk, akár a Black Cat, White Cat gegjein. Előtte meg beépült az Undergroundba ez a kicsi film. Innen nézve: akár mérget vennék rá. (Na, jó, jó... megint.) Vannak titkok, amelyek titkok maradnak, főleg ha meg se kérdezzük. Nem utolsósorban azonban itt ez az ütött dr. Karajlić, az egykor pezsgő szarajevói alternatív világ egyik kiugró, sorozaton kívüli figurája. Ő maga a fekete csirke. Báránynak is lehetne mondani, de nem lehet. Dr. Nele Karajlić, a gumiember. Hátúszás a levegőben.

- Emlékszel-e Dolly Bellre?

Aztán még eszembe jutott a fekete csibe - az egykori jugó feketehullámos meg poszt-feketehullámos filmek egyes zabálós jeleneteire asszociálva - a szóban forgó filmfesztivált (a Mediawave-et) koronázó, kapásból már említett romándi lagzin. Vastag, felnőtt, kicsit odaégett sültcomb képében került elém. Sokáig szemeztem vele, aztán óvatosan félretoltam a tolakodón felém bökő csontjánál fogva. Nem bírtam megenni, süket nosztalgia. Lopva azért: kicsit megnyomkodtam a húsát. A fekete harisnyás Dolly Bellnek a combjára emlékeztetett abban a fergeteges baszási jelenetben a padláson, amely történhetett akár lakodalmas muzsikaszóban is, mindenesetre már nagyon torzít az emlékezetem. Nekem mindenképp egyenértékű Menzel pecsételési jelenetével. A megpecsételt hús. Ja, nem is muzsikaszóra, hanem galambok turbékolására kúrtak akkor és ott azon a padláson. Az ördög se gondolta, hogy annyi galamb lehet Szarajevóban! A forradalom meg, tényleg, mindig elmaradt. Dušan Makavejev is belefásult már a dologba. (Én meg abba, hogy az írásaimat szüntelenül lábjegyzeteljem.) Különben azt hiszem, hogy Dolly Bellnek volt a legkomolyabb emlőberendezése az egész ex-jugó kinematográfiában, és hogy maga Kusztó kapitány - bájdövej, tesvériség-eccség - belefeledkezett-e valaha is egy kicsit Dolly kínálkozó mélységeibe, ezt viszont tényleg nem fogom megkérdezni soha. Azonban Dolly szenzációs mellbimbója - mint egy fekete polip - mindörökké itt fog terpeszkedni az agyamon. S ha megint lesz "Média", hát indulok majd a falubolondja versenyen. Úgy érzem, jogom van erre. A saját képességeim ebben az irányban nem is olyan szerények, hogy ne érdemelnének meg legalább egy próbálkozást.

És ha elképzelem Dolly Bellt mostanság Szarajevóban: mindent takaró feredzsával, csadorral vagy Allah tudja, még mivel nem, azok az újabban divatba jött fekete cuccok közül, amelyek gyásztraktorrá varázsolják a nőt - hát meghasad a szívem. Értem, Kusztó kapitányék miért fordítottak hátat annak a jobb sorsra érdemes városnak. Hiszen dr. Karajlićnak is hatalmas lelke van. S még mindig virgonckodna az ő "bosnyák szürrealista", kvázi-doktori pimpekje. Uncaca, uncaca...

Végül is a fene tudja. Ha rögtön agyoncsapják ott az elején a csibét, valószínűleg ez a fokozatosan fellazuló, majd ilyeténképp rögvest lezáruló írás sem jön létre.

- Emlékszel-e Dolly Bellre?