Balla D. Károly (Fő utca 1.)
Mielőtt végleg

Úgy tervezte, előbb a kisebbik szobát zárja le. Nem akart egyszerre megválni teljes birodalmától, ezért határozta el, hogy fokozatosan szorítja ki magát belőle. Ha majd már csak a konyha marad számára, azt könnyebb lesz végleg feladnia, semmint ha egyszerre mondana le mindenről. Azt is eltökélte, az egyes helyiségekből csak annyi holmit vesz magához lezárásuk előtt, hogy a végén minden beférjen a nagy hátizsákjába és a két utazótáskába; összsúlyuk sem lehet több, mint amennyit elbír, sőt, ha kell, gyalogolni is tudjon terhével.

A kis szobával azért kezdte, mert ettől a legnehezebb elszakadnia. Fekhelye és íróasztala is itt volt, jószerével ebben lakott, minden fontosabb dolgát itt tartotta, kivéve a ruháit, ezek a nagyobbik szoba ódon szekrényében álltak.

Világos, hogy az írógépét nem hagyhatja itt. Szerencsére a hűséges portékának sem a súlya, sem a mérete nem tette ezt az elgondolást lehetetlenné; rákattintotta a gépre a fedelét és egyelőre az egyik táska alján helyezte el, holott tudta, másnap újra előveszi, hiszen elutazásáig is dolgozni akar. A legfinomabb hófehér papírfajtából, amelyet csak különlegesen fontos alkalmakkor használt, egész kötegnyit vett magához azzal, hogy mostantól ezt használja; amennyi pedig marad, magával viszi. Indigó. Hát nem, másodpéldányokat ettől kezdve nem készít, a tucatnyi mappát megtöltő eddigiekről is le kell mondania. Ugyanígy a teljes levelezéséről is. Voltaképp el kellene égetni, de ehhez mégsem volt ereje. Hogy illetéktelen kezekbe jut, az, maga is csodálkozott ezen, egyáltalán nem érdekelte. Egyetlen irattartót vett magához, ebben még publikálatlan néhány írása lapult.

Könyvek. Ha egynek is megkegyelmez, azonnal jön a második, harmadik ugyanolyan fontos. Különben is, miként döntse el, szótár vagy verseskönyv, lexikon vagy regény legyen-e a kedvezményezett. Nem, könyvet egyet se. Na, nézzük a fiókokat.

Mire mindennel végzett, rémülten állapította meg, összes tárhelyének a felét már meg is töltötte, de egyelőre nem tett ki semmit; ha soknak bizonyul a cucc, utólag is szelektálhat.

Átvitte a táskákat a nagyszoba közepére, a kisszobát pedig (miután még a fejét az ajtórésen egy pillanatra bedugta), gondosan bezárta, és a tálalószekrényt az ajtó elé tolta, nehogy mégis kísértést érezzen és feloldja a maga elhatározta tilalmat.

Két hétig az ebédlőasztalon dolgozott. Többször is erős vágyat érzett, hogy betörjön a kisszobába, hol a nagyobbik ollójára, hol a széles ragasztószalagra lett volna valamiért szüksége, legtöbbször az Idegen szavak szótárához nyúlt volna, amikor nem volt egészen biztos egy kifejezés jelentésében vagy helyesírásában, de végül is mindig megtalálta a magyar megfelelőt.

A nagyszoba lezárását már sokkal kevésbé szertartásosan végezte. A ruhadarabjai között érzelmek nélkül válogatott, talán csak a cipőknél tűnődött hosszabban, hogy a mutatósabbat-újabbat, vagy a régebbit, de kényelmesebbet tegye-e a táskába.

Új munkahelyét, a konyhaasztalt, és fekhelyét, a vaságyat, könnyen megszokta, mint ahogy azt is, hogy a fürdőszoba lezárása után a mosogatókagylóban tisztálkodjon. Az udvari budi pedig kifejezetten kellemes emlékeket ébresztett benne.

A kamra lelakatolása következett, így a konyhába halmozott annyi ételt, amennyire még szüksége lehet. Aztán mindent átvitt a zárt verandára, és véglegesen elrekesztette a konyhát meg az előszobát is. Pár napig a karos ládán aludt, az utcai pompáskútnál mosakodott. Ezzel egyáltalán nem keltett feltűnést, a szomszédos házak már hetek-hónapok óta üresen szürkéllettek a hajnali ködben. A rozoga fonott asztalon dolgozott, ezt is hamar megszokta, és egy idő után már becsülni is kezdte kényelmét, azt a mérhetetlen komfortot, hogy ha szűkös helyen is, de egyedül lehet. Ahová megy, ahol majd hónapokat tölt, talán húszan is lesznek egyetlen helyiségben. Mit nem adna ott akár csak egy hokedliért, amire írógépét rátehetné.

*

Egyszerre találták meghatónak és nevetségesnek a pillanatot. Szerelmesen hajlanak az érzelgősségre, könnyen elfogadják a túlcseppenő romantikát, de ők éppen, mondhatni kivételesen, nem voltak egymásba szerelmesek, így komikusnak találták a helyzetet, hogy az elválásuk napján a hídon éri őket az alkonynak ez a ritka pillanata, és hogy akaratlanul is megállnak, nekitámaszkodnak a korlátnak és egymást átölelve hosszan nézik, amint a csillogó víz lassan magába fogadja a napkorongot. Már éppen tetőfokára hágott a gyönyörűség, amikor egymásra néztek, elnevették magukat. Nahát, két hülye! Csak nem fognak elérzékenyülni!

Még fogták egymás kezét, de gyorsan odahagyták az idillt, megszaporázták lépteiket, nehogy újra megállni kerekedjen kedvük. Egyikük sem vallotta volna be, még önmagának sem, hogy közvetlenül a kacagás előtt mit érzett.

A fiú emlékezetében mégsem ez a mozzanat fészkelte be magát, hanem az a két órával későbbi végtelen pillanat, amikor az országhatár felé induló gépkocsi féklámpája utolsót villant az akkor már vaksötét éjszakában, mielőtt végleg eltűnt volna a kanyarban.

*

Az első már egészen összetöppedt, kiszáradt, megrepedezett, a rákarcolt dátum sem látszik rajta rég. A hetedik még egészen jól bírja magát, de fényét már az is elvesztette. Ez az új, a nyolcadik, az utolsó, majd kicsattan a frissességtől. Szinte jólesik kézbe venni, megforgatni, tenyérbe zárni.

Úgy adódott, hogy a nagy gesztenyefa alatti mindennapi játékos búcsúzkodásuk éppen akkor fordult komolyra azon az estén, amikor a koppanás megzavarta őket. Egy pillanatra elengedték egymást, és utána már valahogy nem tudtak újra összeölelkezni. A lány gyorsan elköszönt, és már el is tűnt a lépcsőházban.

Ő akkor megkereste azt a gesztenyét, amelyik akkorát koppant az esőcsatorna járdára kihajló végén. Fényesre törölte, hazavitte. Otthon rákarcolta az aznapi dátumot, és feltette könyvespolcára.

Ha nem is ugyanazon napon, de szeptember vége felé mindig elsétált arra. Akár együtt voltak éppen, akár másban keresték az igazit - hogy aztán újra egymás közelébe keveredjenek, alig tudva elválasztani a megszokást a ragaszkodástól, az újrafelfedezést a nosztalgiától. Szerettek és gyűlöltek, csaltak és csalattak, végigjárták a se veled, se nélküled minden stációját - nyolc év alatt mindenre jutott idejük bőven. Többször is felmerült, végleg összekötik életüket, aztán mégsem. Talán mert. Mert amikor minden éppen kedvezően alakult, akkor benne váratlanul nagyot koppant a gesztenye: éppen felmerült valami új körülmény, megfogalmazódott egy kifogás, aggály, halogató szándék.

A gesztenyék pedig szaporodtak a polcon. Ez a nyolcadik az utolsó. A következő szeptember már másutt éri, más égöv alatt.

Amikor a könyvespolcot elkezdte lepakolni és a sok száz kötetet a kartondobozokban elhelyezni, szándékosan utoljára hagyta azt a sort. De bármennyire is késleltette, csak eljutott a gesztenyékig.

Legegyszerűbb lenne, persze, a mögötte lévő könyvekkel együtt berakni a dobozba. Mégis vonakodott ezt megtenni. Ugyan mi szüksége arra, hogy ilyen kétes értékű emlékeztetőket hurcoljon magával az új életébe. Akkor hát dobja őket szemétbe? Azt talán mégsem. Vagy vigye el neki? Meg sem értené; fogalma sincs arról, hogy az ő számára azóta is minden szeptemberben és minden komolyra forduló pillanatban.

Végül valahogy kiügyeskedte a könyveket a gesztenyék mögül úgy, hogy nem is kellett a barna nyolcas sorozathoz nyúlnia. Szó se róla, eléggé értelmetlennek hatott ez az ostoba ereklye az üres polcon. Gondolta is, ha majd beköltőzik az új lakó, biztosan elcsodálkozik, mielőtt letakarítja a könyvespolcot.

*

Mint minden eddigi fontos döntését, ezt is egyetlen éjszaka alatt hozta meg. Igen, menni kell. Menni, mindenáron, azonnal. Hanyatt-homlok.

Hajnaltájt tudott csak elaludni, de így is felébredt világosodás előtt. Úgy gondolta, jobb, ha egyelőre nem gyújt villanyt. Csak úgy, gatyában kibotorkált a konyhába, kitapogatta a gáztűzhelyet, meggyújtott egy rózsát. Ennek fénye és az ablakon már beszüremlő derengés bőven elég volt ahhoz, hogy lássa a kávét odatenni.

Leült egy hokedlire, várt; közben kétszer közepeset sóhajtott, talán csak megszokásból. Kicsit fázott, de ez inkább kedvére volt, semmint hogy zavarta volna.

Cigarettára gyújtott és ráérősen szürcsölgetett; ezzel az eggyel nem szabad sietni.

Aztán megmosta az arcát, öltözni kezdett. Amikor a bakancsában a szokásosnál talán erősebb feszítésre elszakadt a fűző, nagyot káromkodott. Zsineget keresett a kacatok között a fiókban, azt fűzte bele; talán csak nem ázik szét a hajnali nedvességben.

Belekukkantott a válltáskájába; voltaképp abban minden benne is volt, amit magával vinni szükségesnek gondolt. Nézte, a tegnap vásárolt vekni belefér-e. Nem. Fogta a kést, kettévágta, a nagyobbik felet konyhakendőbe fordította, úgy tette a táskába; kis gondolkozás után a konyhakést is mellé rakta, és még két almát az ablakpárkányról.

Akár indulhat is.

Gondosan bezárta a házat. Szerencsére nincs kitől elbúcsúznia.

Az udvaron aztán, amikor a kutya csaholni kezdett örömében lánca végén, megtorpant. Hm. Erre nem gondolt. Tétovázott, aztán visszament a házba, hogy elővegye a szekrény mögül a vadászpuskát.

Dolga végeztével, miután a kaput is bezárta maga mögött, a kulcsot az utcáról visszadobta az üres kutyaólba.