Balogh István (Zynhtanova, Hajnal utca 6.)
Arccal Zynthanova felé

 Jobb keze mutatóujját emelte magasba a feleségem, pilláit összevonta, hajszálnyi résen nézett rám, és mérgesen, szinte gyomorban formázott hangokkal gurgulázott:

- Te menni akarsz innen is!

- Menjünk el!

- Én már nem indulok sehova! Itt élem le maradék életemet. Eleget csavarogtunk!

Bizony eleget. Mendegéltünk, tekeregtünk, vándoroltunk örökösen. Éltünk kis- meg nagyvárosban, világvárosban, fürdőhelyen, ezeréves faluban, olyan parányiban, hogy hajdani iskolámnak több tanulója volt, mint lakosa ennek az ősi településnek. Most meg olyan helységben virrad ránk a nap, amelyet hat évtizede kezdtek megteremteni, városnak tervezték, de kisközség lett belőle, mert megszökött a szénréteg alóla, és amelyet idetelepített első lakói, akiktől különböző okok miatt megszabadultak más bányaüzemek, csak telepnek hívtak. Rajta is maradt ez a csúfnév egyetlen örökségképpen, szomjas bányászok hagyatékaként.

- Közeledik az ötödik év vége? - kérdezte feleségem, utalva arra, hogy szinte ciklikusan kerestem mindig más munkahelyet, legtöbbször lakóhelyet is, pedig ez nem volt teljesen igaz, mert megesett velünk, minthogy az életben bárkivel sok minden megeshet, hogy erőszak elől menekültünk, és még hálásak is voltunk, amiért ép bőrrel sikerült továbbállnunk.

Közeledik az utolsó előtti ciklus vége. Fél évtized maradt még: utána munkahelyben gondolkodni nem lehet, mert az idő lejár. Most volna ideje még valamit elkezdeni, újat, másat, mint amit eddig cselekedtünk. Most nem ködvilág felé menetelünk. Egyszer már délibáb eleibe tértünk. Irracionális volt körülöttünk minden, ezért vágtunk neki a vakvilágnak, meg azért, mert megsúgták, "jobb, ha önként indultok, mintha mi indítanánk meg benneteket". Gőzölgő vizeken jártunk mezítláb, és észre sem vettük különösségünket, ösztönösen igyekeztünk part felé, pedig víztükörről kilépve, sárszurokba ragadt meztelen talpunk.

Mondanám, most véget érhet a földbevert karó körüli kényszerű örökös vándorlásunk, gyerünk, mert a túlsó parton, amely mindig szebb, kőszénlelkű fóliatalaj fölött a négy évtizede sorvadó földieperszálak virágba borultak.

Hova mennél? - kérdi feleségem.

- Haza - mondom.