Balogh István
Bátka

(Zynthanován kiültem én a házam elé, aztán mellém ültek arrajáró szomszédaim, barátaim. A ház előtti kisszékben mese születik. Ez évezredek óta így van, most sem lehet másként.)

Tudjátok-e, mit rejt e név, Bátka?

Széchenyi István elhibázott lépését takarja. A legnagyobb magyar legnagyobb melléfogását. Dehát ő is emberből való volt. Isten pedig úgy teremtett meg minket, hogy esendők legyünk. Pórból származottak is, nemesből kisarjadtak is. Kossuth apánk mondotta volt ellenlábasáról, hogy ő a legnagyobb magyar (így ő apánkká nem lehetett soha), s ezzel talán a görög istenekkel tette egy sorba. Föl valamely magyar Olümposzra, amely talán a Kárpátok bérce, de hogy istenek lépnek-e arra, ki tudhatná azt?

A mi grófunk, a leghíresebb magyar által legnagyobb magyarnak mondott Széchenyi Stefi, aki katona is meg miniszter is volt, meg el is borult, mint a nyári délután, ott követte el a ballépést, hogy ránézett az ország térképére, és meglátta azon a Tiszát. A legmagyarabb magyar folyót, a kanyargóst, amely úgy keletkezett, valamivel a világ keletkezése után, hogy Jézus Krisztus Urunk itt járt közöttünk e földön, szent kísérőjével, Péterrel, akire, mint kemény kősziklára, az egyházát építette föl, s találkozott a szántóvető magyar paraszttal, aki szegény is volt, elesett is (már akkor is), s ló helyett szamárral szántott az istenadta, valahol a Kárpátok alatt, pontosan ott, ahol ikerforrás fakad. Miután elmondta fájdalmait, nehézségeit Krisztus Urunknak és Szent Péter Úrnak a mi ősünk, és e panasztól megkönnyebbült a lelke, ledőlt a szántóföld melletti hárs árnyékába, legyen legalább most könnyű a délutáni álma, a szamár meg, ama oktalan, körösztöshátú jószág, Jézusunk kedves állata, az ekét húzva követte az Úrjézus és Szent Péter nyomát, végig az Alföldön. Dehát éhes is volt a szerencsétlen füles (mint a gazdája is mindig), ezért úgy követte a két szentet, hogy közben hol ide, hol oda kapott, lépett egy-egy jó fűcsomó, lóhere tövéhez, evett tele szájjal, ám a mögé fogott eke, amelynek szarvát gazda ekkor már nem tartotta, kígyóvonalban húzta a legszentebb barázdát, amelybe azonnal belefészkelt a két forrás édes vize. Az égekből leszálltak meg mentek, csak gyalogoltak rendületlenül, a Dunáig. Elől Krisztus Urunk, mögötte Szent Péter Úr, aztán meg a gazdátlan szamár, aki ekéjével megrajzolta Tiszánk szent medrét.

S úgy maradt e folyó évezreden át magyarságra, kanyargósan, halban gazdagon, ahogy a nagy török utazó, Evlija Cselebi írta róla a XVII. században, több volt benne a hal, mint a víz. El is tartotta annakidején a partján élő magyarságot, de mostanság mostohává lett. Mert termékeny kanyarjait, morotváit, tavait, árterületeit mind kisajátította az ember. A magyar ember tette ezt, mert néki adatott a folyó, most is ő lakja igazán mindkét partját: két forrástól torkolatig.

Stefi gróf a Tiszának esett neki akkor, mint ellenségnek, mert a Tiszának voltak legnagyobb áradásai. (Csakhogy akkor soha nem voltak katasztrófákkal terheltek azok az áradások!) Levágták a kanyarulatokat, éppen felére csökkentették a folyó hosszát, s a vizet töltéskarámba kényszeríttették. Ott van az azóta is. Aztán időről időre áradását hömpölyögteti, no, nem olyat, mint Jókai írt meg Az új földesúrban, nem, ezek az áradások magukkal sodróbbak, rombolók, életeket tönkretevők! Gátakon hiába imádkoznak a magyarok, a kanyargó folyó partjain élő ősök leszármazottai, Úrjézust hiába kérik, Szent Péterhez hiába szólnak, az égiek csak legyintenek, mi nem ilyen folyót teremtettünk! Az általunk teremtett folyó évenként kiöntött: az termékenyítő ár volt, s utána dúsan termettek az ártéri mezők, erdők, legelők, felfrissültek a vizek, szaporodott a hal. Ti ellenünkre cselekedtetek, nem segíthetünk!

Bizony, Stefi gróf ceruzája, az a pirosbélű, meghatározta, hogy a mi szülőföldünk egy darabkája folyóval elvlasztassék tőlünk. A gróf már túl volt mindenféle elmebéli zavarodottságon, üldözési mánián, sőt az életén is, amikor ide, a mi szülőföldünkre elért az ásó és a kordély, amikor követni kezdték a térképen meghúzott vörös cirkalmat, elvágták azt a négy kanyart, amelyiket ide borozdált az Úrjézust követő szamár ekéje. Így került az ősi Bács egy darabja Torontálba. Pedig a föld az nem mozdul. De el lehet téríteni. Drága folyónk vizét lelkünk sós forrásával: könnyeinkkel térítettük el. Milyen boldogok lehettek annakidején ükapáink, dédapáink, hogy munkát kaptak a Tisza Társulatnál! Milyen megelégedetten áshattak, talicskázhattak, kubikolhattak! Nyúlt a nyakuk, szegényeknek, fillérekben számolták a napszámot, de ha az nincs, akkor semmi sincs. Lehet, meg sem születhettem volna, ha Stefi gróf kései szelleme, a vörös ceruza vonala, nem segíti őseimet falásnyi kenyérre szert tenni?

Elvágták szülővárosom felett a budzsáki és a pánai kanyart, lejjeb meg a mákosi és a bátkai kanyarokat. Leszakították éltető csecséről, szülőanyjáról, a Csész-, a Zanoga-, a Fényes- és a Tökös tavakat. Száraz víznek partja azóta a zentai Tópart: a világ legeslegszebb fészke.

De az árvaságra ítélt Bátka azóta is a legédesebb szőlőt termő része e világnak. Valaha csatrum is állt itt, földerődítéssel, de kőtemplommal, amelynek alapját azért csak kipiszkálgatta felséges ujjaival Krisztus Urunk, hiszen a bátkai komp lejárója alatt, a bácskai parton előtűntek az alap vonalai, régészek látogattak ide, kutattak, ástak, rajzoltak. Nem a szél takarta ki az első köveket. Juhászbojtárok mutatták azt meg annakidején Móra Ferencnek, mondván, errefelé mindig megemeljük a kalapunkat. Mert ezt így láttuk az elődöktől. Móra csak megírta, Szekeres László, boldogult emlékű régészünk, rátalált az alapokra, kiásta, lefényképezte, lerajzolta, feldolgozta. Aztán az idő újra betemette. Csak Czakó Elek, az ifjabbik, akivel együtt voltam gyerek, s aki folytatta ősei mesterségét és művészetét, a juhászatot, s erre volt a legelőjük, csak ő mondta nekem, Szekeres László régészeti föltárásai után (akiről és amikről Elek, az ifjabbik, semmit sem tudott), errefelé meg kell emelni a kalapot, mert szent hely ez, és az apám is így cselekedett. Ő is az apjától látta.

Bizony szent hely az, ottan, mormogom magam elé, és írok, két ujjal kopogtatom a számítógép billentyűit, kezem ökölben, és Bátkára gondolok. Mert ott múlt gyerek-és ifjúkorom nagy része, mert emlékezetes szüretek estek arrafelé, meg horgászatok, meg fürdések.

Csöndben sorakoznak a kompra azok, akik már a felső- és az alsóvárosi temetőben pihennek, akiknek annakidején olyan jó volt köszönni is, s akik visszaköszöntek mindig, s akik meghívtak magukhoz, csak azért, hogy vendégük legyen. És én be is tértem szőlejükbe, folyóskútra mentem vízért, mert útban voltak e jó emberek szőlőskertjei. Igen, Bátkán csupa jó ember szőlőskertje volt: ők egymást megvigyázták, segítették, együtt örültek gyereknek, unokának, dédunokának, s együtt siratták az eltávozót.

Azokról a régi bátkai szüretekről is szólnék.

Reggel gőzölgő víz fölött csöndesen kotyogott át a komp. Lovak néha prüszköltek csak, férfiak szilvapálinkát kóstolgattak. A túlpart azonban felbolydult! Azzal kezdődött, hogy keményen rá kellet szólni a lóra, nógatások végigsiklottak az őszi tükrön, asszonyok nyelve ébredt, lányok nevettek bele a kelő napba. Aztán szüreti dalok fakadtak a szőlősorokban, de nem mindenki magának ám, hanem átvették a szomszéd dalát: csodálatos asszonykórus a Bátka!

Bográcsok alatt tűz éledt, szőlősorokban végigfutott a krumplistarhonya, az itteni elfajzott pásztorétel nyálébresztő illata. Ebéd után örgje, apraja álomba szenderült, dal is velük pihent, hogy délután újra kinyíljon sármányok torka, zengeni halljuk az ártéri füzeket és nyárfákat.

Hazafelé a kompon is énekszó fakadt, lovak prüszköltek aláfestést, Balázs bácsi, a révész, megengedte, hogy kezünkbe vegyük a békát, ezzel a faszerszámmal húztuk kötélen a kompot. Próbálgattuk hát a révészmesterséget, bár azóta tudom, átról visszahoz az áramlat, húzni sem kell, de hát ilyen aprósággal ki törődött akkor?

Éppen harmincnégy éve, 1970 júniusának elején, amikor a nagy tiszai ár volt, a várost megmentendő, átvágták a bátkai töltést. Elvitt mindent az ár, a termést, a fákat, a csőszkunyhókat. A bátkaiak a nagytöltés tetejéről nézték az elemek pusztítását, nem átkozódtak, nem hibáztattak sem Istent sem embert anyagi pusztulásuk miatt, de az idősebbje levett kalappal állt a töltés tetején és szemükben könny csillogott. Az asszonyok szemükhöz emelték a kék kötény csücskét, többen hangosan zokogtak. Néhány óra alatt elcsitult a zubogó ár, s pont olyan lett a világ erre, ahogy Jókai megírta már annakidején. A víz letisztultával odalent, vízi világban, virágzott a nyár. Csak kék-, piros-, fehér-, sárga virágok között ezüst halacskák fickándoztak. Úszva értem be kunyhónkig, amelynek padlásán akkor fülesbagoly fészkelt, padlásajtóba kapaszkodtam, megpihenjek kicsinyég. Bagoly rámnézett hártyája alól, ismertük egymást, tőlem nem félt, vízrobajtól már megnyugodott. Legyen szerencséd, bagoly, mondtam, s úszni kezdtem kifelé. Bagolynak akkor szerencséje lett, ahogy kívántam. Kunyhónkat megőrizte az ősi építészet ereje és módszere, a faoszlopok kitartottak, bagolyfészek épen maradt, kicsiny baglyok víz fölött keltek ki akkor.

Szüretre szólít az idő: apám hangját hallom éteren át.

Terem-e még Bátkán olyan szőlő? Mert a bor a szőlő függvénye. Olyan lesz a borunk, ahogy Isten megteremtette, mondogatta apám. Idén savanyú lesz, majd átkozzuk! Tavaly pompás volt, azt meg áldjuk! S neki volt igaza. A bor mindig Isten teremtménye: ember csak elkészíti, hozzáadhatja saját művészetét, ősöktől ellesett tudományát, meg a saját szívét, lelkét.

Tudatomban. álmomban indul egy komp, át a mi folyónkon.

A Tiszán át.

Régi emberek, régi lovak. Némelyik lónak, látom, nyakába sütve a szovjet katonai szám.

Meg gyerekek. Sokan. (Egyről biztosan tudom, ősz már a feje.)

És látom is.

Indul a komp.

Át.

A mi partunkra.

Örökkévalóságunkba.