Balogh István
Kincsem

Megjöttem kertedbe hát, jó Kertész.

Egyetlen földiepertő van tarsolyomban, de ez azok közül való, amelyek vagy négy-öt évtizede éppen itt, e város helyén tenyésztek.

Annakelőtte jóféle fekete szőlő termett erre, kissé elvadulva, de jó volt, édes volt bogyója nagyon, íze, akár mezítlábas gyerekkorom. Fölmásztak az indák a füzekre is, s csodaként szép fürtök lógtak ősz közepén az ártéri göcsörtös fákról.

Csónakkal vagy a komppal keltünk át túlpartra, mert szőlőéréskor már átúszni a Tiszát nem lehetett. Egyszer, az Árvai iskola felsősei, mind átkompoztunk, szüretelni. Ez volt abban az időben az első gyakorlati munka. A töltésen kívül a mi osztályunk szüretelt. Boldogok voltunk, játszadoztunk a kellemes őszi napsütésben. Senki nem tudta akkor még miközülünk, hogy halálra ítélt tőkék között ugrándozunk. Késő ősszel a sétányról láttuk, hogy nagyteljesítményű, hangos hernyótalpasok szántanak, döntik ki a szőlőt is, az árva fűzfákat is.

Aztán elsimították a talajt.

Tavasszal, miután levonult az árhullám, megszikkadt a talaj, a sokhektárnyi területet fekete fóliával takarták le. Fénylett a fólia, mint a kőszén. Találgattuk, mi készül itt?

Verőfényes április végén ismét átkompoztuk a Tiszát, oda mentünk, gyakorlati munkára, pont oda, a szőlőlelkű antracitra.

Földiepret palántáztunk. Átszúrtuk a fekete műanyagot, s a keletkezett lyukba behelyeztük a tövecskét, meglocsoltuk. Ennyi volt az egész.

Én akkor hallottam először sóhajtani a partot. Idegenül zörgött a fólia, nagyon.

És sóhajtozott drága tanárunk is, szőke folyónk igaz szeretője, aki a horgászásra, a természet, a vizek szeretetére úgy tanított minket, hogy alig szólt hozzánk, de velünk jött, és megmutatott mindent. Akkor, az év augusztusában tudtam én meg, éppen Tisza-szívű mentoromtól, akivel az iskolánk kicsiny Tisza-parti kertjében földiepret újítottunk, hogy tavaszi munkánk hiábavaló volt, mert ezt a növényt nyár végén rakják. Akkor lesz igazán termő a következő években.

Nyáron, strandról el-elugorva, naponta meglátogattuk a műanyag mezőt, lestük, mi történik a földieperrel. A palánták cseperedtek, bokrosodtak, sok virágba is borult, még apró termést is találhattunk. Savanykás íze volt, szomorkás.

De a fólia sokfelé kidudorodott, nyár közepére át is szakadt, száz helyen is: napvilágra tört a fűz, a rabságra, sötétségre ítélt, szomorú növény.

Aztán a következő tavasszal nagy áradás volt. A folyó nem adta birodalmát buzgó, rendszerhű újítóknak, akik elfelejtették, hogy a föld és a víz előbb teremtettek, mint az ember.

Homoktakarót terített a hullám a műanyagra. A bokrocskák kapaszkodtak, sokan kidugták apró fehér orrocskájukat szürke paplanuk fölé. Aztán legtöbbjüknek a szél is segített az újjáéledésben.

De a tavaszi meg a nyári nap mérges kutya módján elemi részecskékre marta szét az idegen anyagot. Virágzott a földieper, a szél meg vitte-vitte, messzire sodorta a part fényes, bakacsin pikkelyeit.

Nem törődött már a tulajdonos az ültetvényével.

Csak a strandoló gyerekek öröme volt a termés. Abban az évben sok-sok földiepret ettünk. Különösen kellemes íze volt, az első szerelmemé.

Aztán gyorsan eltűnt az idegenség.

Előtört az ősi tő, a fűzbokrok mindent benőttek. Néhol szőlőinda mászott fűzágakra, de termést már soha nem hoztak e tőkék.

Vagy tíz évvel később, szakállasan, morcosan, elvadulva a világtól, nomádokként szabadon, horgászgattunk arrafelé. Akkor találtam rá két földieperbokorra. Anyám kertjébe kerültek a növénykék. Folyópartról vittem őket tovább tó melletti kertembe, majd messzi, ősi falucskába.

Onnan hoztam vissza néked egyetlen tövecskét, jó Kertész. Tedd helyére, oda, ahonnan vétetett.

Ez a kicsiny szálacska már hazaért.

Nagy utat járt, de hazatalált.

Munkád során, ha kőszénlelkű fóliadarabokra lelsz, ne átkozódj! Nehezen, emberöltőkön át, tisztítja önmagát e drága part. Segíts neki!

Én is ki-kijövök hozzád, néked is, kertnek is, partnak is, folyónak is segíteni.

Kertünk szíve dobbanását hallgatni.