Balogh István:
Törökkávé

Ülünk.

Most éppen ketten ülünk a parti csónakház avarbőrű mólóján. Társam orvosnak mondja magát, de sok-sok éve nem gyógyít, mert a kórházat, amelyben praxisát elkezdte, s amely egy másik folyóparthoz volt közel, annakidején szétlőtték; neki meg a betegek helyett holtak jutottak osztályrészül.

A blokád idején, szól, a romot is kórháznak hittük, s a gyógyítás érdekében megpróbáltuk a lehetetlent is, de aztán a daráló mindent szecskázott: világot, embert, épületet, várost és temetőt. Mindent, ami előtte valami volt.

Olyan korban éltünk, amikor bármi szétfoszlott, amikor megszűnt bennünk valami.

Milyen színe lehet a bárminek, variálom, de nem kérdezem a szemben ülőt. Ízlelgetem a szót: bármi, bármi. Valami. Valami. Bármi.

Szomorúak csak a gyerekszemek voltak, mondja a doktor. A palánták szaladoztak, játszottak, nevettek is, de szemeik szomorúak maradtak.

Valamelyik gyerek szeme. Bármelyik gyerek szeme.

Mozdulatlanbarna. Szomorúbarna. Nem tud áttörni rajta huncutkás lándzsamosoly.

A mosoly: valami? Bármi?

Nézi a doktor a vizet, nézi kávéscsészéje fenekén a fekete képet.

A keletkezett kávékép: valami? Bármi?

A doki szeme zöldesbarna búbánat gödre. Feneketlen kútja lelke forrásának. Bugyrában lidércek kergetőznek, sikoltoznak, rikoltoznak, játszadoznak talán, mint akkor azok a gyermekek, ha napvilágra kerültek ostromszünetekben, és futkároztak holdbéli tájakon.

Ó, legyint a doki, akárha életemet látnám ebben, azt a rohadtat, azt a büdöset! Mint az elvarázsolt, bámulja a findzsa fenekét, a bögrécske oldalára cirkalmazódott vonalkákat, foltocskákat. Hát ez volt az én életem, mondja. Egy hullabűz.

Először egy plüssmackó cafatkáin éreztem meg a szagot, de nem hittem az orromnak, simítja állán borostáját, s harsog a halál után is élő, növekvő matéria. Túrtam a romos földet, s gránáttépte állatka akadt a kezembe. Hiányzott a bal lába, tőből, a jobb kezefeje, a fél arca. De megmaradt fél gombszemében gyémánt tüze ragyogott. Ahogy felemeltem, bőgött egyet a gyomrából. Azóta fülemben lakik ez a szürkésbarna foszlányhang. Mert a plüssgomolyag nem szólt többet. Este hazavittem. Mi ez a vacak rongyhalmaz? Hullik belőle a fűrészpor! A feleségem idegesen kiabált. Pincében éltünk akkor, hideg, nyálkás odúban, meztelen csigák voltak társaink, de vastag rétegű födém borult ránk, biztonságban voltunk. Akkor ott volt a haza, a lakás. A gyereknek hoztam, mondtam halkan. Valami vacak rongyot hoztál? Feleségem boszorkányhangja felrikácsolta az alvó gyereket. A kicsi hátára fordult földre tett szalmazsákján, meglátott engem. Apa, mondta álmosan, kedvesen. Ritkán találkoztunk, mert az ostrom miatt leginkább a kórházban töltöttem az éjszakákat és a nappalokat is.

Itt van a kávéscsésze bal oldalán a nap, jobbra tőle, lent, majdnem a fenekén, a félhold. A nappal meg az éjszaka.

Maci, mondta kedvesen a gyerek. Kezét nyújtotta a sárgásbarna torzó felé. A feleségem zokogni, fuldokolni kezdett.

Mellettünk, a vízparton, öreg ladikot vontatnak partra. Erőlködnek, hangoskodnak, egymást biztatják, ugratják. Késő őszi vízparti tennivaló ez. A csónak hirtelen domolykóvá változik, szája pipálni kezd, létéért küzd, csapkodna farkával, de nem megy. Tátva marad hal karikája, megmered benne a csönd. Ezüst pikkelye földbarna kátránnyá lényegül. Az emberek vidáman kiabálnak körülötte, nem is észlelték az elmúlás pillanatát.

Maci, hallom én is a napsugár hangocskát.

Az a brummogás fülemben él, néz át a túlpartra beszélgetőtársam. A hosszú sétányon, vörösesbarna gesztenyék alatt, a késő őszi napsütésben fiatalok csoportja, áthallik viháncolásuk. Ha nagyon odafigyelnénk, megértenénk beszédüket is, mert a tükör hozzánk görgeti lányok csengettyűjét.

Maci, mondják vízben a halacskák, ezüstök és aranyak, három kívánságot teljesítők.

Mélybarna, bólint a csészébe a doki, az első sírgödör...

Az első sírgödör egy folyó partján volt. 67 tetemet takart. Két évvel feltárása előtt vonultak arrafelé a sorozatokat égbelövő ordasok.

Te doktor vagy, kiabálták az emberek, voltak vagy háromszázan, agnoszkálj!

Ott hullámzott a vészbarna tömeg körülöttem, ellenségesen, megijedtem tőlük. Mondtam volna, én gyógyítottam, nem vagyok kórboncnok, de ők idegesen járkáltak le-fel. Vagy húszan ásót fogtak, és bontani kezdték a hantot.

Azelőtt soha nem foglalkoztam holtak személyazonosságának megállapításával, addig sebészi gyakorlatom volt csak, különleges hadisebészet, mégis jól megoldottam ezt a nehéz feladatot. 65 azonosításom sikeres volt. Csak segítőim szöktek meg mellőlem, pedig orrukat-szájukat bekötötték, meg vedelték sírbontás közben a pálinkát, végül mégis egyedül maradtam. Tíz körmömmel kapartam ki a földből és a mészből mindent, ölemben, karjaimban raktam ki a fűre, sír mellé az oltott mésszel szétmaratott, oszladozó tetemeket.

Te nem okádsz, doki? Ezt kérdezgették tőlem. Volt, aki azonnal öklendezni kezdte a beleit kifelé, mihelyt rávicsorított egy földdel teli fogsor. Tenyeremmel tapogattam végig mindahány maradványt, ruhadarabokat illesztgettem, zsebekben kutattam, cipőmárkákat böngésztem, ékszereket summáztam, csontforradásokat osztályoztam, fogsorokat leltároztam, hajcafatokat simogattam. Hártyásbarna, lyukas koponyák. Leginkább héthatvankettes.

Minden egyes név kimondásakor valaki felsikoltott vagy felzokogott, mások meg először csak morogták, később mind hangosabban és nyomatékosabban mondták, a vége felé meg már a képembe is ordították, átkozott légy, doktor!

És nagy ívben elkerültek engemet.

Az öreg ladikot fenékkel fölfelé két bakra állítják. A ladik fenékdeszkája közepére kerül a pálinkás butykos. Abból kortyolnak a szorgoskodók, csak úgy a palackból, s nem törölik meg a flaska száját.

Maci, mondja a kátránylelkű domolykó némán, ott fent a két bakon, enyhén görbülő hátán üres butélia.

A szorgoskodók, vagy hatan, megindulnak a Városkapu felé. Friss csapolás!

Ezek a pöttyök, van vagy három tucat, tömegsírokat jelölnek. És átkoztak és utáltak engem az emberek országszerte, de sóvárogva várták, hogy megjöjjek. Más orvosok megszöktek a feladat elől, én maradtam. Specializáció nélkül lettem világhírű agnoszkáló.

Hiába mosakszol! Büdös vagy a csontodig, mondta egyszer a feleségem, amikor hosszú idő után a tömegsírok világából hazatértem. Olyan vagy, mint egy hulla! Összecsomagolt, kézen fogta a gyereket, és elmentek. Anyja kezénél fogva vonszolta, rángatta a kicsit, ám ő kétszer visszafordult felém. Jönne hozzám, de nem bír. Nem engedik.

Itt van a tekintete, ez a két kicsiny sóhajtás! Ujjával a doki a kávéscsésze felső pereme felé mutat. Most látom hosszú, ápolatlan, hantszínű körmét. Akárha csibor páncélja lenne. Alatta okker csipkeszárny. Fel is repülhetne.

Maci, mondja kedvesen a zöldszemű híd, ikertestvére visszhangot generál.

A legutolsó jeladás, a halálbarna bőgés maradt csak a fülemben, suttogja a doktor. Itt lakik a tarkómon lévő lyuk mellett, mutat csibor szárnya a fül mögé. Én fúrtam, kézfúróval. Szép, héthatvankettes szelep. Azt hittem, ezen át kispriccel, elsuhan majd a hullaszagom. Mert a bőrömet is, a húsomat is lesúroltam magamról, de hiába volt kínszenvedésem, a csontjaimba is, a beleimbe is beivódott a lemészároltak purgatóriumi kénköve.

Nagy lármával térnek meg ladik mellé a tüsténkedők, gyorsan munkához látnak. Lefejtik égre néző csónakfenékről a rozsdás lemezszalagokat, a deszkák réseibe kócot dugdosnak, s kezdik felrakni az új lemezborítást.

A víz tükrén áttetsző, kocsonyás koporsó libeg, most szegezik rá narancs fedelét.

Maci, mondom Tiszámnak.

Megindulok lassan én is a vízpartról, Városkapu felé, mintha szivárvány alatt lépnék, aztán tovább, át a Hajnal utcába. Haza. Szívemben rejtőző kávéscsésze. Benne apró pöttyök, vonalkák, vérrögök, kimúlt amőbák. Penészesbarna bármi, múmialelkű valami.