Balogh István
Négyszárnyú szél

Kremenyák felől fújt az a szél,
Kutyámat hozta, ősi kövek közül,
Szétlőtt fejét lehajtja, látom,
Hűsége teljes, agya csak fél.
Emlék kövesedett maradék
Koponyafészkébe, kutyaház,
Lánc nyakában, szemben puska pokla.
Robbanás röpítette végtelenbe,
Kremenyák titokrejtő gödreihez.
Szárnya nőtt, négy is, mint a
Keruboknak, borzas szőrét
M. F. simogatta ásatások közben,
Becézgette őt, babusgatta,
Legősibb ősök regéltek tüzüknél.
Jól látszik minden maradék agyában,
Valaki puskát szegez lógó füle mellé,
Láncravert alázat, tudatos áldozó,
Csóválja farkát szerelmetesen,
Megnyalni készül ravaszt rántó kezet.
Nyitva áll immár lelke kiskapuja,
Szárítja vérmocskát Kremenyák jó szele.
Hétszer kering alkonytájt házunk tetejéről,
Göncölt megugatja, holdba beleharap,
Apró üstökös villan, cikázik, ficánkol.
Milyen szép most! Csaholása
Hajnalt ébreszt Hajnal utcánkban.
Szerencséjét dobta, ki őt elvetette.
Azzal éledt kertünk,
Egyszer csak megjelent,
Nyüszítne, nyafogna,
Kifolyt szeme gyémántként
Ragyogna rám, hasa földön,
Csúszik-mászik, álla hideg fűben,
Fogadj be, fogadj be!
Gyere, mondom, kiskutyám,
Kicsinyke kerubom, társam,
Gyere, gyere, hazádra találtál.