Balogh István
Hajnal utcákról mesélek, barátaim

Zynthanovai szömbeszomszédom, a többnevű, hol francia, hol magyar, hol cigány pajzsokat hordozó Hétszűnyű Koponyányimonyók pofájú J. Balog származék, mögföstötte minékünk, sajátságos penna-ecsetével, a hódsárréti Hajnal utcát, lássuk hát, mi, újzentai hajnalosok, milyen a világ másfelé. Legtöbbet persze a fáraó kedves népéről ír, akiknek lelkületében virágok nyiladoznak, s felettébb republikánusok, mert királyt maguk felett el nem ismernek, hiába kente fel s koronázta meg a kiválasztottat, valami Kwiek János Rudolfot valahol Polyákországban valóságos főpap. Két kézzel morzsolgatja ez a Didier-Daddy-Dezső pátriárkai minőségű szakállát, meg somolyog titokzatosan, mondván, majd egyszer elmesélem nektek a Hajnal utcában lakó Mári történetét, aki Tornyaitól, a föstöm a nagy sömmit zseniális alkotójától leste el az ecsetkezelést. Regélek majd, ha jók lesztek (s mi jók leszünk), ha megérdemlitek (s mi megérdemeljük), ha velem jöttök kicsit Hódsárrétre, kicsit Újzentára (Hát persze, hogy elmegyünk!).

Más Márik, Mariskák, Márikák, Marisok, Marcsák is csodálatos életutakat futottak be annakidején, különösen, ha cselédként kezdték, s néha majdnem nagyobbakká lettek, mint gőgös gazdáik. Hódsárréti Mári csak azért nem szárnyalhatta túl gazdája hírét-nevét, mert a "mögföstött nagy sömmi" túlszárnyalhatatlan, egyedi, zseniális és megismételhetetlen.

Valaha, vagy negyven évvel ezelőtt, hallottam én már emlegetni Tornyai "ama képét" az ózentai művésztelepen. Akkor jártak mifelénk hódsárréti föstők is, s azok regéltek Hódsárrét sorban első föstőjéről, közben kószálgattak a környéken, nézegették az utolsó néhány Tisza-parti öreg végházat, amelyik még a régi színhasználat szerint pingálódott az utcafronton, a fal fehér, az alsó színelszegés, a falalja vagy cakli királykék vagy okker, inkább melegsárgába úszó különleges kikirícs! A sok-sok venyigefeketével elhúzott falaljak között énekelt a sárga. A művésztelepi háztól kissé feljebb nyílik egy zsákutca, egy szuk, amely valaha István zugja volt, most is az, mert Stevanova, no, ott legbelül volt egy ilyen sárgaszoknyás ház; meg párhuzamosan a volt Batthyányi, most Nemanja utcával, amelyben a Művésztelep is van, a Tisza felé, ott találsz egy kicsiny utcácskát, Kocsáról elnevezettet, ez valaha Hajnal utca volt; no, ebben is állt egy ilyen bogárhátú házikó, napsugár aranycsíkja járda felett. Megrokkant szegény, amikor 1970-ben magasabbra mászott a folyó vize, mint a parti házak ablakai. Később lebontották, helyére, a kicsi portára, ormótlan, egekbe törő, kacsalábon sántikáló házféle épült. Évszázados színét, amelyet idelátogató piktorok oly szeretettel megörökítettek, elvitte a talajvíz.

Ez a Tisza-parti Hajnal utca, vagy két évszázada létező közöcske, nem volt mindig a pirkadatról elnevezve. Valaha 160-180 éve még Mihál utzája volt, talán az arkangyaltól, talán valami ismertebb halásztól származtatta keresztapját. Hogy mikor és miért lett Hajnal utca, ki tudhatja? De az volt a XIX. század végén.

Ózenta másik Hajnal utcája nem is Hajnal utca. Mert soha nem volt az. Nem is hívták annak, nem is írták annak. Akkor meg miért emlegetem?

Mert Haynal utca volt. Nem is akármilyen! Vitéz Haynal!

Történt pedig, hogy 1941 április 13-án, nagyszombat napján, amikor az Úrjézus ravatalán feküdt a zentai templomokban, egy ezredes, a 43. magyar gyalogezred parancsnoka, katonái élén bevonult a városba, megállt a Fő téren, a városháza előtt, ahol lelkendezve és felszabadítóként fogadta az akkori lakosok népes csoportja, s akiket emiatt később a megszállóval együttműködőnek neveztek, közülük némelyeket Tiszába is lőttek a megtorlók, akik szintén fölszabadítóknak neveztettek; szóval megállt ez a vitéz Vitéz Haynal, felkapott egy kis, hétéves forma, szemüveges fiúcskát, megcsókolta, és integetett az éljenző alattvalóknak. Ő lett Ózenta első katonai parancsnoka is. Persze, hogy minimum egy utcát kereszteltek el róla, hősi tette miatt.

Megkapta bezzeg az egyik leghosszabb utcát.

Azt, amelyiket sokszor elkeresztelt különböző politikai és mameluk kurzus, csak a nép nem nevezte soha deklarált nevén. Történelme folyamán volt ez az utca hivatalosan először Thököly Imre utca, változván a világ, lett Bojovity vajda utca, aztán Vitéz Haynal Alajos utca, s még később, legtovább, még ma is, Ivo Lola Ribar utca. Mind csupa hős, szabadságharcos. De az alattvalók leginkább többszázados nevén Tópart (vagy Tóparti) utcának hívják. Így szerepelt neve az első utcanév összeírásokban is, egészen 1887-ig. Ma biztosan azért nem kaphatja vissza ősi nevét, mert égbe szállt a tó, melynek egykor a partja volt ez a rész. Pedig nem is egy, két tó is volt itt, boldog időkben, amikor még a kő is lágy volt, amikor a Tisza is szelíd volt és szőke, s ahogy Evlija Cselebi írta róla, több volt benne a hal, mint a víz. Hol vannak ma már azok a halak? A két víztükör, a Fényes- és a Tökös-tó meg formázgatta medrét, készítette az ágyat a majdani népkertnek és futballpályának. De a pálya mögött ott maradt az ősi tökös-világ kicsiny darabkája, víz terem benne tavasszal, abban meg nád fakad és békák paradicsoma.

Nos, ehhez a Haynal utcához, amely lelkünkben, tudatunkban mindig is Tópart utca volt és lesz, ehhez sokunknak sok közünk volt, van és lesz, akik Ózentában szívtuk-szívjuk a levegőt.

De maradjunk az igazi névnél!

Gyere, Szömbeszomszédom, gyertek ti is Barátaim, végigvezetlek benneteket!

Szent János terénél kezdődik ez a parti folyó.

Ezen a téren állt az első Szent János szobor is, öregapám szerint, ez az első homokkőből volt. A mostani bronzot 1894-ben állították a régi helyére, mielőtt Ferenc Jóska erre járt volna. S nem csak ezt tették! Az utca két oldalán végigaszfaltozták a járdát, (De jó, hogy megtették! Még ma is szuperál, különb, mint a fél évszázaddal fiatalabbak, a még újabbakról meg ne is beszéljünk!) ki egészen az Újsorig, de tovább már nem, mert onnan már a szegényebbek telepe kezdődött, az Újsor, északi végén a Zsidó-temető, mögötte meg a Regdon-porta, a réti juhászok "városi szárnyéka", amellett meg északról, a Zsidó-temető mögött a Felső-kertek, a Kisközzel, meg a Nagyközzel.

S akkor, 1894-ben, villanyvilágítást is kapott az utca, nehogy sárba lépjen a császár és király.

Nem is jött erre mifelénk, mondogatta öreganyám, aki egy Regdon-portai házban született 1886-ban, amelyet obsitos dédapám, Lukács Péter, Kossuth katonája, épített valamivel előbb, hazatérvén hosszú katonai szolgálatából, amelynek első 15 évét büntetésből, a második 15 évét megszokásból szolgálta. Vén fejjel nősült, hatvanévesen apa lett, egy kisleány nemzője. Ez a leány hozta világra apámat. Így ebben a házban sokadmagammal én is unoka lehettem. E számomra különösen kedves laknak falalját még sárgával húzták alá a múlt század hetvenes éveiben is. Meg is festette azt Nikolajevics festőművész úr!

A teret, ahol Nepomuki áll, aki a hiedelem szerint megemeli kalapját, ha meghallja a harangszót, a múló, sokszínű időben szintén nevezték sokféle néven, azért a Szent János tere a helybélieknek örökös.

Ismerem az utca elejét, a hivalkodó pártházat, amelyik előtt szorongással jártak sokáig az emberek. Kicsit beljebb, az első harmad dereka felé élt kedves matematika tanárom, Dódi bácsi, akire csak szeretettel emlékezhetem, pedig emberesen rázott a gatyámba bele, mert a színuszok, tangensek, iksznégyzetek keserítették ifjúságomat, megnyilatkozásaim meg a tanár urat, s álltam a táblánál kezemben krétával és szivaccsal, álltam, Dódi bácsi megfogalmazása szerint, mint Himnuszban a balsors. Szemben Dódi bácsiék udvari házacskájával, él másik mesterem, hálistennek még most is, akivel aztán együtt is koptattunk padot, húztuk az igát, építettük az önigazgatói társadalmat, s tettük azt a szocializmus legfejlettebb formájává, már amennyire erőnkből telt.

De a sarok, a Csonka sarka, nekem a Tóparti utca igazi kezdete. Pedig bent van az utcában jócskán, vagy 200 méterre Szent Jánostól. A Csonka-házban, a Tópart utcai fronton, két üzlethelyiség volt. Egyben vegyesbolt működött. Az államosítás előtti legügyesebbnek vélt tulajdonosa, az utolsó bohém, Remete Károly volt, apám gyerekkori barátja, a színész, színművész, Dionüszosz igaz alattvalója, egy La Manchában született Münchausen, aki soha nem felejtette elmondani lelkes hallgatóságának, boldognak-boldogtalannak, meg nekem is, szabadkai koromban, hogy játsztam ám én Az ördög cimborájában is! Így azonnal tudtuk, ki mesél nekünk színházról, színészetről, tájolásról, Tiszába borulásról és nevezetes spriccerezésekről! Nevezhetnénk őt legügyesebb magánzónak is, aki úgy kiszimatolta az államosítást 1946-ban, hogy két nappal a végrehajtás előtt eladta a Csonka-házban lévő boltját, s a pénzzel, amelyen egy kisebb házat lehetett volna venni Szabadkán, elindult Kosztolányi szülővárosába, Európa legnagyobb falujába a hajnali gőzössel, mert színésznek hívták az ott megalakuló magyar színházba, és a kocsikenőcsöt meg az ecetet, élesztőt felcserélte a világot jelentő deszkákra. Hol vettél házat Szabadkán? - kérdeztem érchangú barátomat. Én? - Findzsává változott szeme. Hát mibül vettem volna? És a pénz? Az üzletért kapott dinárok? Legyintett Cervantes fia, Bacchus unokája. Hosszú volt az út, Horgoson keresztül döcögtünk, Királyhalomig elgusztáltam. Mindent, az utolsó vasig. Csalt az a rohadt kalauz. No, ez a bolt elúszott huszonegyesen! Soha nem sajnáltam. Úgyis elvették volna tőlem.

Az elkártyázott boltban volt később felderítő-szoba, aztán megint bolt, aztán kocsma, ami eredetileg is lehetett. A Csonka-házban hátul, az udvar végében, ott volt a város legjobb parkettás tekepályája, ott dobáltuk a kuglit először, s ott láttuk, hogyan kell fröccsbe fogadni, s fröccsöt élvezettel iszogatni.

Csonkáékról kapta nevét a lejáró. A Tópart utcáról itt fordultunk le a Népkert felé. Emlékezetes május elsejék voltak, térzene, politikai beszéd, alkalmi műsorok, alkalmi színpadokon, meg rengeteg sátor, inni-ennivaló! Meg fagylalt. Meg gyerekkor, meleg színeivel, kedves hangjaival.

A Csonka-ház mellett, lefelé, ormótlan, egyemeletes, hámló vakolatú épület állt, valamikor szálloda volt. Tizenévesen legnagyobb titokként suttogtuk egymásnak, itt akkor (amikor mi még a Jordán vizében pocskoltunk) kupleráj is volt! Titokzatos nőket képzeltünk magunknak, s a vasútoldalban mesélgettünk is eme ködöskeblű némberekről, aztán meg csalódtunk mindenben, amikor rájöttünk, nem is sokára, hogy a kurvák nem is rejtelmesek.

A Csonka sarkáig kopogtam végig kicsi cipőimmel a Tópart utca kétharmadán, meg a Ferenc-templom során, meg a Kolónia középső utcáján, mert itt telt kisgyerekkorom. Itt a sarkon fordultam jobb felé, a Kard utcába, el az első sarokig, a Gombos óvodába. Itt volt a város első kisdedóvó intézete, s Gombos Johann ajándékozta emberbaráti célra házának udvari részét. Apai nagyanyám lány korában, a XIX-XX. század fordulóján itt volt dada, s mikor velem eljött egyszer valami ünnepségre, csodálkozva nézett körül, s nem hitt a szemének, hogy a teremben nem változott semmi. Minden úgy volt, ahogy az ő korában, ötven évvel azelőtt. De akkor sem volt már új, mondta.

A Gombos háziurak verandás lakrészében laktak óvodás koromban is, és később is, az én német tanáromék, drága Poldi bácsiék. Jóemlékű Poldi bácsival az Árvai iskola ötödik osztályától kezdődően voltunk együtt, s mentünk át a gimnáziumba, mert meglett emberként vállalta a továbbtanulást. Tőle láttam először ezt a tanulási módot, s folytattam én is, még most is van olyan tanulmányom, amelynek a végére nem értem, de folyamatban van, vizsgáimat idejében leraktam.

Az óvoda nyugati szomszédjában volt a csődörös kaszárnya, itt éltek a város tulajdonát képező fedező mének.

A Tópart utca külső kétharmada sokáig nem volt szilárd burkolatú, csak a ferencjóskás járda. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején épült ki az aszfaltút a Csonkától a Kolóniáig. Akkor nagyon szép lett, addig nagyon sáros, vagy nagyon poros volt.

A második harmad közepén, kifelé a jobb oldalon volt egymás mellett két ház. Egyikről azt mondták, hogy valaha városháza volt, ami igaz is, csak nem a városi közigazgatás központja, hanem a pusztázó, tanyavilágban kószáló csendőrök laktanyája. Közvetlen mellette volt az a ház, amelyik előtt mindig megálltam, jövet-menet, egy szárazkapu bejárat, felette egy szénáskocsi domborképe.

Szemben e háznak, a túloldalon áll egy hatablakos, fordított épület, Smidt bácsi háza, amelynek kertjében madárházak álltak, bennük színes madárkák röpködtek. Ebben lakott bérben egyik nagybátyám, aki megjárta Don poklát, aki 1954-ben ért haza fogolytáborból, és néha, ha berúgott, mesélt nekem borzalmakról, meg arról, hogy 1949-től tíz körmével építette a tiszalöki erőművet, még mindig fogolyként, Magyarországon magyar katona. Szerencsénkre meghalt Sztálin, mondta mosolyogva.

Aztán ebbe a házba beköltöztek a Varga-gyerekek, Zoli meg Géza, s lett Zentának nagy írója.

A második harmad végén, északkeleti sarkán sütötte Puskás bácsi a világ legjobb kenyerét, pedig nem is volt mindig fehér. Szemben, a nyugati sarkon, borbélyműhely, Pesti Misa tánc- és illemtanár kaparta itt szakállasok pofázmányát. Róla mondogatták, hogy rászólt valaha a fontoskodó legényre, viselkedjen, fiam, az alkalomhoz megfelelően, ez itt tánc- és illemhely!

A két szembesarkon egy bádogos meg egy kovácsműhely volt, kicsit lejjebb egy bognár, de ez a műhely már a harmadik, a legrövidebb harmadban volt. És a sarkon, a Tópart utca nyugati végén, egy nagy épület, a (Hangya) szövetkezet. Benne bolt, Gordán bácsi boltja, mögötte, már az újsori fronton, Vicei Marci kocsmája. Ezen intézmények működtek vezetőik elmúlta után is. Talán még ma is.

Marci kocsmája neves hely, hiszen errefelé központja volt nem csak ivászatnak, biliárdnak, hanem társasági életnek, bálaknak, politikai gyűléseknek. Itt tanultak a Verebes gyerekek bandában muzsikálni, mi meg lestük őket, szorítottunk nekik, hiszen délután még együtt kergettük a rongylabdát a Templom-téren. Punyó volt különösen tehetséges, szegényért 15 éves korában eljött a náthaláz, gonosz tündér képében ragadta volna, de győztek rajta apró tóparti angyalok, lelke biztosan égbe szállt.

Itt, Vicei Marci kocsmájában iszogatott a Langaléta, aki a Regdon-portára, anyósához nősült, s aki rozmaringos hangulatában végigénekelte sokszor a hazafelé utat. Lestük őt mi, gyerekek, mert Langaléta különleges alak volt ám! Belátott minden udvarba, a deszkakerítések csak melléig értek, kobakja néha eget súrolta. Amikor hazaért, mozgalmassá vált rendszerint az udvar. Anyósa és a felesége is egymást túllicitálva szedegették le róla a maradék keresztvizet. Langaléta odamorgott nekik valami kemény szitkot, hétrét görnyedt az ajtó előtt, bement, aztán csönd lett a portán.

De egyszer másként sikeredett a bejáródott koreográfia! Szélesebb léptekkel ért haza most is Langaléta, mi meg tisztes távolból követtük. Ahogy belépett a kiskapun, mi a kerítéshez tapadtunk, és kukucskáltunk be a széldeszka csomólyukain. Apósa, egy beteg vénember botjára támaszkodva ült az alacsony kútkáván, két kezét botján tartotta, arra fektette állát. Nem is figyelt előtte eltántorgó vejére. Langaléta nekitámaszkodott a gangban lévő kisablaknak, csörgött veszettül az üveg, s vészes hangra sárkányszemmel ugrott ki a két asszony. Visítva átkozódtak, s mondhattak valami olyat is, amit Langaléta megemészteni nem bírt, egyetlen lépéssel repült a két asszony elé, balkezével elkapta egyszerre mind a kettőt, és istenesen döngetni kezdte őket. Vonítottak, hörögtek az asszonyok, menekültek volna, de Langaléta hatalmas mancsával egybefogta őket, a jobbja pedig tanítgatott. Apósa, a beteg, hallgatag vénember, lassan fordította a családi égszakadás felé ősz fejét, felemelte, két kezével a botot is odavágta mérgesen a földhöz, és azt sziszegte fogatlanul, csak üsd űket, az annyuk szencsígit! Akkor én nem értettem, most már értem is, érzem is e kifakadás mély férfias filozófiáját.

(Egyszer egy barátom, Daddy, mesélt nekem arról, hogy nem bír a családban élő nők diktatúrájával. Anyós, feleség a húsát lerágják, mondta. Én elmeséltem néki Langaléta történetét, meg a beteges vénember hősies helytállását.)

A szövetkezet sarkán véget ér a Tópart utca, ám ez sem igaz, mert az újsori rész, meg a Regdon-porta sora, a Ferenc templommal, mind idetartoznak már, ki egészen a Kolóniáig.

Mert a Szent Ferencről elnevezett templom a Tópart temploma, ezt mindenki tudja, holott, telke már Kolóniához tartozik. Ki hinné ezt ma már?

Itt misézett, keresztelt (engem is), szemével, szívével, lelkével vigyázott, s vigyáz ma is nyájára az öreg pásztor, Fábri Jenő esperes-plébános, ki Banó tanár úrral együtt elindította Ózentán a helytörténeti kutatások újabb hullámát, mert az elsőt a Dudások cselekedték. Jenő pásztor itt maradt, s oly korban hintette el a helytörténeti kutatások meg a magyar néprajzi gyűjtések magvát, amikor a hatalmasságok nem néztek ilyesmit jó szemmel. S a mag kiserkent. Tanulmányok, gyűjteményes könyvek sorjáznak polcokon, jöttek a követők, a tanítványok, s cseperednek szépen a tanítványok tanítványai.