Danyi Zoltán - Zynthanova, Napraforgó utca 12.
Milyen kevés

Az állomásépület ajtaját lelakatolták: széles retesszel, és biztos ami biztos, több vaslánccal is lezárták. Ablakait elnagyolt vonásokkal odavetett, sárgásszürke festékkel lemeszelték. Az egyik törött volt: téglával vagy bottal verhették be, ezen keresztül lehetett belátni az egykori váróterembe. Odabent egy jegykiadó pult maradványa, a terem közepén egy megroggyant pad, az egyik sarokban törmelékkupac. A falon félig letépett kartonpapír, rajta kézzel írt menetrend.

A bőrkabátos alak szomjas volt, de a kút be volt fagyva. Az átszállásig másfél órát kell zötykölődnie, és még legalább félóra, mire a szerelvény megérkezik. Ha egyáltalán megérkezik, tette hozzá gondolatban. Persze az is előfordulhat, hogy előbb befut. Vagyis akármelyik percben megjöhet. Kiállt a sín mellé, előbb jobbra, majd balra nézett. Egyetlen sínpár futott keresztül az állomáson. Csak egy út volt tehát, és csak két irány: idefelé és elfelé. Cigarettát vett elő, gyűrött volt, nem emlékezett, mikor rakta be a zsebébe. Tűz nem volt nála, forgatni kezdte az ujjai közt.

Másfél óra múlva föltűnt a szerelvény. A két kocsi billegve, lassan közeledett, majd megállt. Egy kalauz kinézett. Mikor meglátta a sín mellett álldogáló fekete kabátos alakot, akinek hosszú, őszülő haját és ritkás szakállát meg-meglibbentette a délelőtti szellő, kelletlenül megbökte kalapját (melyen az államvasutak szárnyas címere díszeleg), és kinyitotta a kocsi ajtaját.

A bőrkabátos megragadta a fogódzókat, és kellő lendülettel föllépett. A szerelvény moccant egyet, a vonat elindult. Ekkor az állomásépület sarkánál egy öreg kutya jelent meg. A nyakában rövid póráz volt, vén szemeivel az induló szerelvényt fürkészte, majd lesunyta fejét, megfordult, és meg-megállva elindult, maga után húzva a nyakából lógó pórázt. Az épület mögött körbeszaglászott egy szemeteszsákot, orrával megbökött egy keményre fagyott tárgyat. Aztán csámpás kis lábain billegve a piac felé vette az irányt.

Megragadta a jéghideg fogódzókat, kellő lendülettel föllépett, majd a szerelvény moccant egyet: a vonat elindult. Elhelyezkedett a kocsi hátuljában, szinte kényelmesen, és kifelé bámult. Arra gondolt, nem is olyan rossz: a lábában jólesően kering a vér, átfagyott lábujjai kellemesen bizseregnek. A füle kipirult a melegtől. A szerelvény kerekei ütemesen kattogtak a síneken. "Milyen kevés kellene, az angyalba is, milyen kevés, hogy otthon érezze magát az ember."

Hátrabillent fejjel elaludt.

A lakóház legfölső emeletén közben semmi sem változott: Meert van der Goerd kopaszra borotvált feje vékony izzadtságrétegtől volt fényes. Fekete zakóján néhány hamufolt szürkéllett, a keményített ingen forró csokoládé sötét pecsétjei éktelenkedtek. Kézfején égésnyomok: kerek kis forradások. A fotel tövében egy fölborult termosz, szerteszét tucatnyi elnyomott szivarcsonk hevert, a pálmaliliom alatt királyi eleganciával, kéjesen nyúlt el a fehér kandúr, a fekete szemüveg lencséiben pedig a tévé villogása tükröződött. A szoba levegője állott volt, rossz szag érződött: romlott hús és húgyszag keveréke.

Semmi nem változott.

Aztán Meert van der Goerd fején megfeszült a bőr, szája tágra nyílt, amilyen tágra csak lehet, az arc egyébként is ijesztő vonásai eltorzultak, a szájat szoros ráncok gyűrűje zárta körül. A kopasz fej remegni kezdett, hangtalanul.