Nagy Farkas Dudás Erika (Zynthanova, Hajnal utca 2.)
Leakasztották a kolomp nyelvét

Lekísért, segített a csomagjaim körül. Egy percünk maradt elbúcsúzni. Mindig a tengert kerested, mondta, és a szemeiből tükröződött az előttünk elheverő kukoricások beért sárgája. Hát ez a tenger, mondta, és nem szólt többet, visszalépett az induló sínbuszra, elzakatoltak. Maradtam a tenger már elképzelt zúgásával, a furcsa hangokkal, amelyek magamban éledtek fel, és kifolytak a mezőre, mocsárrá, nedves, ingoványos talajjá változtatva a vidéket - a jövőmet is. Egyedül voltam.

*

Mögöttem maradt az állomás, bokraival, korhadt kerítésével, a hajdani bombázások nyomát őrző foltos cserepeivel, és a sínbusz eltávolodó, már morgásnak tűnő hangjával. Hátamon, kezeimben csomagokkal botladoztam a repedezett betonjárdán, senki sem száll le rajtam kívül a parányi állomáson. A falu nagyon messze lehet, gondoltam, mert kutyákat sem hallottam, és a keskeny betonsávon kívül semmi sem jelezte, hogy emberek is élhetnek a közelben. Valahova csak elvezet az út, vigasztaltam magamat. Kicsit csalódott voltam, mert számítottam rá, hogy kijönnek elém. Legalább ne mutatnák ki ennyire nyíltan, hogy nem törődnek azzal, hogy jövök.

Már félórája is mehettem, amikor megállt mellettem egy rozoga autó, szállj be, szólt ki a vezető, aki egy csomó papírt, újságot dobott a hátsó ülésre, hogy maga mellett csináljon helyet. A csomagjaimmal egyedül bajlódtam, ráraktam őket a papírokra, gondoltam majd szól, ha nem tetszik neki. Nem szólt. Mivel maga mellé ültetett, reméltem, hogy szóba elegyedik velem, de hiába kérdezgettem, semmire sem felelt. Közben meg is érkeztünk. Továbbra is szótlanul rakta ki a kocsi mellé a motyómat.

Hiába kerestem csengőt, idő kellett hozzá, mire rájöttem, hogy az a rézgomb - pontosabban a megfeketedett, réznek vélt gomb -, arra szolgál, amire a mai világban a csengő: valamit kell vele tenni, és akkor hangot ad, bentről pedig kinyitják a kaput. Ha akarják persze, mert ha bárki beléphetne, nem is volna zárva a bejárat.

Próbáltam nyomni, mozgatni, nem mentem vele semmire, míg rájöttem, hogy egyszerűen húzni kell, rángatni. A falból néhány centire kijött a rézgomb, vagyis inkább gömb, jó, tenyérbe simuló mérete volt. Arra számítottam, hogy hideg, de inkább melegnek tűnt. Jó jelnek könyveltem el. Kihúzva látszott egy vastag drót, ami a gomb, vagy gömb túlsó feléhez volt erősítve, és talán a lakásban, vagy inkább a hátsó bejárat ajtajánál végződhetett. Tartottam egy darabig, majd visszaengedtem. Semmi sem mozdult. Megrántottam ismét, aztán újból, ki, be, ki-be, egyre vadabbul. Erre sem történt semmi.

Talán rossz. Nem működik, gondoltam, és leültem a lépcsőre, csomagjaimat mellém rakva a megnyugtatóan tiszta betonra. Valaki biztosan lakik a házban, gondoltam. Az ajtóval szemben volt egy virágoskert, látszott rajta, hogy a reggeli órákban valaki meglocsolta, és a fák tövét is akkor gereblyézhették el. Néhány pillanatig elaltattam az aggódásomat. Valaki majd jön. Vagy kintről, vagy bentről, a házból. Lehet, alszanak még, és leakasztották a kolomp nyelvét, ami a drót másik végén lóg. Elálmosodtam.

*

Kinyílt az ajtó, hangtalanul, inkább éreztem, mint hallottam, meglepetten fordultam hátra, még ültömben. Egy aszott öregasszony állt a bejáratnál, egyenesen, magasan fölém emelkedve. Nem nézett le rám, néma maradt. Egy pillanatra azt hittem, nem tudja, hogy ott vagyok, de abból, ahogy nem mozdult, megértettem, valamire vár, amit nekem kell megtenni. Felálltam, bemutatkoztam, és elmondtam, hogy én vagyok a következő. Továbbra sem méltatott figyelemre, csak annyit szűrt ki a ritkás, elképesztően elálló fogai között, hogy kövessem. Olyan szertartásosan mondta, hogy én is így kezdtem viselkedni. Követtem.

Végigvezetett egy folyosón, amelynek világost csak a kétoldalt lévő szobákból kiszűrődő fény nyújthatott, a mennyezet lámpái vakon lógtak fölénk. Felfedeztem a falon futó drótot, aminek a végződését az utcáról rángatnom kellett. Sem bútorzat, sem szőnyeg nem volt a vörösesbarnásra festett, inkább reménytelen alagútra emlékeztető sötét folyosón. Egy kanyar után végre megállt az utolsó ajtónál, menjek be, mondta, helyezkedjek el, és majd később megbeszéljük a továbbiakat.

Mire kérdezni tudtam volna, nem láttam már sehol. Lettek volna kérdéseim. A szoba teljesen üres volt. Sehol egy szék legalább, ágyról nem is beszélve, csak egy sokajtós faliszekrény volt az összes bútorzat. Még szőnyeg sem, függöny sem. A sarkokban rakásra dobált csomagolóanyagok. Kartondobozok, spárgaguriga. Az ablakon sűrűre engedve takarta el a kilátást és a fényt a redőny. Álltam, és arra gondoltam, ha fel akarom húzni a redőnyt, legkevesebb lesz, hogy a kezemben marad a zsinórja. Jó volt, hogy engedett az akaratomnak, és kicsit bár zajosan, de felgöngyölődött a tokjába. Világos lett, a szobában legalábbis.

Akkor láttam meg a falon a képet. Biztosan itt felejtették, véltem, mert hihetetlennek tűnt, hogy mindent elpakoltak, csak épp a képről feledkeztek volna meg, annál is inkább, mert több kép is lehetett a falon, a világosabb téglalapokról gondoltam, ahol a hiányuk látszott.

Elődeim képei, mondta az asszony, és lerakott az asztalra egy csomó kelléket, amit majd magamnak kell elrendeznem. Annyira tegyem lakályossá a házat, amennyire nekem tetszik, mondta. Nincs semmilyen elvárás, az Őslakosok úgy sem lépik át a küszöbömet, járjak el a magam szokásai szerint, vagy inkább felejtsem el az eddig tanultakat.

Hosszú hónapok után értettem meg, ez volt a legfontosabb mondat, amit megkellett volna jegyeznem, a saját érdekemben. Elfelejteni az eddig tanultakat. Az eddig pedig a jelen pillanatát megelőző minden pillanatot jelenti. Elfelejtésre ítélt dolgokkal kellett szembesülnöm. De semmi sem történt meg velem, aminek ne az lett volna a rendeltetése, hogy túl legyek rajta...