Falussy Réka
Kiköltözöm

Reggel úgy megbámult, mintha legalább is rablót látott volna az ócska autóban, odanyomta még az orrát is a kalyibája ablaküvegéhez, hogy jobban láthasson. Ha mertem volna, biztos még integetek is neki, vagy kinyújtom a nyelvem. Irritál, hogy semmiért leskelődik a nő. Tény, hogy, akit basznak, itt jól él. Leskelődhet, vigyoroghat egész nap, miután este, vagy délután, vagy mittudom én, mikor, megbaszták nemtudomkik, és rá nem tudok jönni, hol, azután megy az élet tovább. Bár azt sem tudom, kinek van rá gusztusa, azon az egy imádóján kívül, aki odarakta, ahol van, no meg a szentfazék sofőr, de ő szerintem csak imádja, mert három gyereket szült. Fontos, eszméletlenül az, a létszám, hogy hányan vagyunk, Éljen a mennyiség!!! Tervgazdagodás - gazdálkodni itt felsőbb parancsra nem szabad - a csúcson. Szóval lesi minden lépését a famíliámnak, biztos jó téma vagyunk, meg a pletykám is jól érzi magát. Nől. Szóval ennek az az apropója, hogyha, az emberről pletykáznak a faluban, akkor szépen virul a pletykája a cserépben. Nem akarom elkiabálni, de az utóbbi években már annyira elburjánzott, hogy minden tavasszal kénytelen vagyok legalább felét kidobni, mert az ismerőseimet már elláttam dugványokkal.

Kiköltözöm, nem dolgozom itt tovább, esetleg búcsúzóul én is berúgok, hogy hasonuljak, mert akkor észre sem veszik, hogy eggyel kevesebb - az asszimiláció néha mégis csak jó találmánynak tunik az Istentől.

Tényleg kiköltözöm, az indíttatás erős. Néha család, néha szellem kényszerít, hogy rálépjek az útra, ami elvezet. Divat az Isten-adta utat járni, vagy belőlem jön az indulat, még nem tudom mérlegelni, sőt súlyozni sem a tényezőket, de megyek. Vársza van-e valakinek, ha csomagolok, ez még kérdés marad, de halad, alulra, aminek nem árt a gyűrődés, bugyi, törölköző, zoknik, meg a pulóverem, a csíkos - ez is divat -, utána a kényesebbjei, ezek minden körülmények között felülre kerülnek, cest la vie.

Rohanok a vasútállomásra, de előbb megkérdezem az információt, jön-e egyáltalán az utolsó vonat?

Azért még szedelőzködöm. Kirámolom a szekrényt, hogy megtaláljam a bőröndjeim. Nincsenek, mert igazi Borönd Ödön vagyok, magam alatt tartom őket, vagy inkább fent a fejemben. Dobozok, mindegyikben egy darab emlék, már amit darabolni lehet, amit meg nem, azt kilózom, dekázom, sőt van, amit még milligrammozni is kell, mert minden egyes atomja létkérdés. Érthetetlen, ez az elnagyolás, ami a kilót illeti, de van, amit nem jó túlrészletezni, elég neki a tányéros kiló, vagy kila, ahogy a nagyanyám is mondja, csak billegjen valamennyire, nem baj ha nem áll meg egyensúlyban, azzal a pár dekával nem kicsinyeskedem, keressen rajtam a kofa, ő is a piacról él. Néhány para elég is egy mosolyért, ha így szorulok rá éppen, viszonzom, talán megindul a valami valódi közöttünk a köszönömön innen és túl.

Szóval dobozolok. Mondtam, alulra ami nem gyűrődik, nem is lesz rá szükség az elején, felülre a fogkefe, mellé a teafőzés kellékei, meg egy doboz citromfű - egy régi lakásra emlékeztet, ahol egy barátnőmmel laktam, és néha egész éjszaka citromfűteát ittunk a kecskesajt meg a méz mellé - ez is többek között a dobozok milligrammozott tartalma. Elég egy rezdülés, hogy felgyúljon a villany a lakásban, és melengessük kezeinket a bögre falán, és oldódjunk a világmegváltó gondolatok és a pletykák között.

Állítólag nem marad ki a vonat.