Szabó Palócz Attila
Fruzsina virága

"Elődeim képei, mondta az asszony, és lerakott az asztalra egy csomó kelléket, amit majd magamnak kell elrendeznem. Annyira tegyem lakályossá a házat, amennyire nekem tetszik, mondta. Nincs semmilyen elvárás, az Őslakosok úgy sem lépik át a küszöbömet, járjak el a magam szokásai szerint, vagy inkább felejtsem el az eddig tanultakat.
Hosszú hónapok után értettem meg, ez volt a legfontosabb mondat, amit megkellett volna jegyeznem, a saját érdekemben. Elfelejteni az eddig tanultakat. Az eddig pedig a jelen pillanatát megelőző minden pillanatot jelenti. Elfelejtésre ítélt dolgokkal kellett szembesülnöm. De semmi sem történt meg velem, aminek ne az lett volna a rendeltetése, hogy túl legyek rajta..."

(Nagy Farkas Dudás Erika: Leakasztották a kolomp nyelvét)

Eljöttem.

Elhoztam neked a filmem megmutatni...

- Tudod, kicsit játékfilm, kicsit meg dokumentarista, nem is igazán tudnám neked (de másnak sem...) megmondani, hogy milyen is... Semmi különös, csak olyan, de tényleg csakis olyan, mint amilyen én vagyok...

Ez nem biztos, hogy jó.

Ez nem biztos, hogy jót tesz a filmnek.

Egyáltalán nem biztos, hogy jót tesz a filmnek.

Eljöttem.

Mert láttam, hogy itt laksz... Nem is oly messze tőlem. Szinte, ha kinyúlok az ablakon, átnyúlhatok hozzád. A kertbe.

A Napsugár rakpart a Hajnal utcától, végső soron, nincs is nagyon messze. Egy kellemes délutáni séta, tudod, elandalgunk, sétálunk egyet, közben talán beszélgethetünk is, mert tudod, nem szeretnék olyan lenni, s nem szeretnék úgy viselkedni, mint az a taxis, aki téged idehozott... Olyan végsőkig bárdolatlan.

Tudod, azért viselkedett így, meg általában azért ilyen, mert ő igazából nem is taxis, semmi köze a taxizáshoz, a fuvarozáshoz. Egy egyszerű munkás, nincs sok köze az egészhez, nem érez közösséget az egészben. Ő idejön minden reggel, munkába indul, de dolgozni jön, mert innen kapja a fizetését, elvégzi amit mondanak neki, megcsinálja, amit kell, hogy egészen biztosan megkaphassa a fizetését, s azon túl őt aztán nem érdekli ez az egész, a város, a kivonulás... Úgy tesz, mint akinek semmi köze az egészhez, mint aki tévedésből van itt...

- Persze, tudod, nem az én dolgom a magyarázkodás...

Hogy kit kellene magyarázkodásra bírnod? Nem is tudom, talán a főépítészt, vagy a kertészt...

A Pitypang utca sarkán megálltam.

Mint aki tévelyeg...

Mint aki tényleg csak egy délutáni sétára indult, és most nem tudja eldönteni, hogy merre menjen tovább. És tényleg nem álltam a helyzet magaslatán. Ha befordulok a Pitypang utcába, akkor még mindig van egy kiút... Akkor még mindig van egy vészkijárat, amelyen távozhatom, emelem kalpagom, üdvözletem, csók a családnak, nekem most...

Álltam ott, mint aki összehugyozta magát. Nagyon mély lélegzetet kell vennem, ha tovább akarok menni. Nagyon mélyet... Mintha füvet szívnék mellre...

Émelyegtem is. Ugyanúgy, mint amilyen érzést a marijuana kivált.

Mi van, ha tényleg a kibúvót választom, mi van, ha tényleg befordulok a Pitypang utcába?

Ki látott?

Aki láthatott is, nem tudhatta, hova, kihez indultam. Miért a Hajnal utcába?

- De hát én nem is mentem a Hajnal utcába! Jó, hát a rakpartról lefordulva arra indultam, de csak sétára mentem, különösebb úticél nélkül...

Szóval továbbmentem. Léptem egyet. Bizonytalanul. Ne firtasd. Most itt vagyok. És ez a lényeg.

Nem, nem kérek kávét.

- Hidd el nekem, tinédzser korom óta nem éreztem ilyen esetlenül magam.

Szóval, arra gondoltam, mi lenne, ha együtt mennénk el sétálni, én mennék, te meg velem jönnél, így sétálnánk együtt... Tényleg, szóval, figyelj, itt van ez a kert, amolyan parkszerű, tiszta, rendezett, szép... Szóval, mi lenne, ha kimennénk egy kicsit csak úgy bele, a semmiért...

Nem kell, ne öltözz vastagon, nincs hideg... Azt hiszem, az idén ezek már az utolsó szép napok, élvezzük hát ki, amit még nyújtanak nekünk.

Séta a kertben...

Ott aztán nyugodtak lehetünk, nem háborgat bennünket senki.

Miért is háborgatna?

Nincs ott senki más, legfeljebb valaki, aki ugyancsak arra vágyik, hogy ne háborgassák, maradjon már békén és békében.

És van itt egy virágárus lány, amolyan chaplini jelenség. Tényleg úgy néz ki, mintha abból a filmből lépett volna ki. Ez persze nem is csoda, hiszen a gazdag úr becsapta a kocsi ajtaját, a csavargó pedig, amikor felfigyelt erre, szépen csendben odébb andalgott, hogy ne vegyék észre. És a virágárus lány azt hitte, hogy a férfi, aki olyan kedves volt hozzá, az a gazdag úr, aki autóval távozott... És onnan emeltem őt most át ide, ebbe a kertbe. Remélem, a kertésznek nem lesz valami komolyabb kifogása ellene...

Elhelyeztem ott szépen a kert szélében a standjával, a virágaival...

És nézd meg, kérlek, nézd meg az arcát. Rám mindig is, mióta először láttam a filmet, az arca volt a legnagyobb hatással.

És ennyi. Őt akartam neked megmutatni. Azért hívtalak most el ide, hogy megmutassam neked az arcát, amire annyira büszke vagyok, az arcát, ami akkora hatással volt rám, az arcát, amit szeretném, ha te is megjegyeznél...

Vedd ezt bocsánatkérésem és bocsánatom jeléül.

- Nem!

Nem, ne firtassuk, hogy miért... Minek? Egyszerűen csak legyen ez az arc a békülés szimbóluma, hiszen összezördülni sem kellett volna. Legyen ez az arc, aminek eredetileg is szánták... Folytassuk úgy itt most ezt a sétát, mintha tényleg csak véletlenül találkoztunk volna. Mintha egymásról mit sem sejtve, teljesen véletlenül találkoztunk volna össze itt, ebben a kertben. És váltottunk néhány szót.

Folytassuk úgy, mintha lefordultam volna Pitypang utca sarkán, és nem is sejthetjük (egyikünk sem...), hogy merre mentem volna tovább, ha egyáltalán bárhova is megyek... Hajnal utca?! Hát olyan is van...?!

No, jó lesz ez így... (?)

Nem tudom, mi a kedvenced... Mindegy is. Veszek már ettől az én virágárus lányomtól egy szál virágot, hogy ne álljon itt hiába, ittléte ne váljon teljesen feleslegessé... S szentesítsünk most ezzel a szál virággal a békülést.

- Miféle békülést?! Kivel...?!

Jó, hogy így együtt kivonultunk...

Itt hagyom videón, ha lesz időd, majd nézd meg a filmem...