Tóth Lívia
Állandó költözésben
avagy
A lány, aki a túloldalról jött, és oda is tér vissza

A lány a túloldalról jött. A folyó túlsó partjáról. És még egy kicsit távolabbról. Abból a faluból, amelynek a fiataljai gyakran jártak a város diszkójába. Éjszaka a pár kilométeres távolságot gyakran gyalog tették meg. Az út felénél állt az akácos liget, a Kiserdő, ahogyan nevezték. Már nincs meg. Pontosabban, alig maradt belőle valami. A fák többsége eltűnt azokban az ínséges években, amikor az embereknek nem volt pénzük sem tüzelőre, sem másra. De a csonkok még most is ott vannak. Tanúskodnak arról, hogy sietősen, az éj leple alatt vágta el a törzset valaki. A Kiserdővel átellenben egy náddal övezett tavacska csillogott. Legalábbis a mindent megszépítő emlékezetben. A valóságban nyilván valami gödör lehetett, egy közönséges bemélyedés, ami az esőzések során megtelt vízzel. Évente egyszer motorversenyt rendeztek körülötte. Lehetőleg olyankor, amikor alaposan felázott és kellőképpen sáros volt a talaj. A helyét ma is meg tudná mutatni. De ki hiszi el?

A sarkon, a kis fehér házban már évtizedek óta mások laknak.

*

A házinéninek vendége volt. A nyitott ablakon át hallotta a társalgásukat. Egy vékonyabb és egy mélyebb, öblösebb hang. Vitatkoztak. Nem komolyan, vérre menően, csak amúgy, nőiesen. Amikor mindketten azt hiszik magukról, jobban tudják, mint a másik. És ezt be is szeretnék bizonyítani. Mosolyt készített az arcára, mielőtt kilépett volna az udvarra. Jó napot kívánok. A házinéni egyedül ült a teraszon. Beszélgetett. Önmagával.

A szomszédok később elmesélték, kisgyermek korában családi tragédia szemtanúja volt. Az apja baltával ütötte agyon az anyját. Azóta beteg. De ne féljen, nem közveszélyes. Esetleg csak saját magára.

Pánikszerűen pakolta össze a holmiját. Az új albérlete egyszobás, rettenetesen koszos udvari lakás lett. Az udvarban derékig ért a gaz. Az előző lakó még a WC-t is szarosan hagyta. A beköltözést hetekig tartó sikálás követte. Bútora sem volt. Kezdetben a földön aludt.

Néhány évvel később járt ismét arra. A szomszédoknál érdeklődött. Öngyilkos lett - mondták.

*

Egy negyedik emeleti lakás után következett a ház a kukoricaföldekkel szemben. Jó időben látta a távoli kis falu templomtornyát. Tizenkét év után megkönnyebbülten figyelte, hogyan kötözik le a hatalmas teherautó ponyvaborítását. Mindent felpakoltak. Ismét a folyóhoz készültek. De nem a túloldalra. Nem oda, ahonnan jött.

Kiterítették a város térképét. A körző hegyét ráhelyezték a képzeletbeli középpontra és egy jókora kört húztak. Eldöntötték, az új lakhelynek a vonalon belül kell lennie. Talán a folyó partján. Vízre néző ablakokkal. Ebben Ő reménykedett, aki ekkor már csak lélekben volt az a lány, aki a túloldalról jött. A külseje alaposan megváltozott. És az évek is elmúltak.

*

Továbbra is jól érzi itt magát. Pedig a házuk nincs túl közel a folyóhoz. De gyakran leszalad a partjára. Megáll a korlátnál. Nézi a hullámokat. A túlsó part homokját. Az erdőt. A látvány mindig megnyugtatja. Lecsillapítja lelke háborgását. Elvágyódását. És nyugodtabban megy haza. Főzni.

*

A nagy ködben elveszett a túlsó part. A bolygóváros. Csak valami fehér, nyúlós massza terpeszkedik a helyén. Vattacukor. Vagy paplan. Vattapaplan. Cukorpaplan. Édes és meleg. Összebújásra csábít. Ezzel a képzettársítással már a köd sem félelmetes. Pedig az imént még el akart futni.

A virtuális város éppen azon a helyen épül, ahol nyaranta ők szoktak tábort verni egy-két hétre. A saját kivonulásuk idejére. Be kell költöznie a Hajnal utca 1-es számú házába. Hiszen ott a sátruk. Most is látja. A képzeletében égő tűz fényében.