Verebes Ernő
Alkonyasszony

(részlet)

Lásd még: Miroslav Jovančić

Július közepe van.

A Nő derékig érő hajjal, mellettem, fogja a kezem. A folyóparton állunk, szemben a folyóval, háttal a szemlélőnek. A Nő fogja a kezem, kézfeje előre néz a folyó felé, az enyém viszont, amerre a fenekem is, hátrafelé. Mint amikor egy gyerek kezét fogják. Csak állunk. Egyforma magasak vagyunk, de az én vállam szélesebb. Derekunk karcsú. Késő délután lehet, a fény körkörösen vibrál, mintha egy függőleges tótükörbe, ugyanarra a helyre, kavicsot dobálna valaki. Tapasztalható tehát valami mozgalmasság, életszerűség, egy furcsa szóképpel élve: rugalom. Az ábra azonban statikus, hisz a fényjátékon kívül, látszólag senki és semmi nem mozdul. A Nő, enyhén jobbrafordított fejjel, mintha a folyón lefelé nézne, arra, amerre az szélesebb az enyhe kanyar után, s ahol már nagyívű öblöt vájt a kurta, függönyszerűen bokros föveny alá. Tovább nem látni, csak sejteni a víztömeg lassú hízását, medrének hullámzó mélyüléseit, egészen a távoli, tárogatóként öblösödő csőtorkolatig. Én, valószínűleg még egy, az ősidőkben megtett zavart mozdulat befejező gesztusaként, fejemet balra fordítva, észak-északkeleti irányba figyelek, amerre a folyón felfelé egyre nagyobb a fényesség. A nap, mintha hibás pályáról világítaná meg a vízfelületet, mely egy ezüst kifutóra hasonlít, s melynek elkeskenyülő csücskén, heccből, bármely pillanatban megjelenhet az Alkonyasszony. A Nő és én ellenkező irányba nézünk. A tekintetünk közti feszülés iránya megegyezik az adott folyószakasz irányával, mely egyben e történet morális tengelye is: medre adott, de változó.

A Nőn horgolt, mályvaszínű, rövidujjú blúz és kopott, feszülő farmernadrág. Engem, akit innen nézve mintáiba von a körkörös, folyó feletti fény, időtlenül elmosódó anyagú és színű ruha rejt akár egy vízihullát, aki felöltözve is meztelennek látszik.

Állunk, mintha valaki odaképzelne bennünket, valaki, aki az általunk figyelt folyópartban gyönyörködik, miközben profilunkból előreugró orrunk vonalát célzókeresztként használja. Mérlegelő Énem pozíciójából - abból a pozícióból, amelyből a folyóparton álló Nőt és Folyóparti Énemet látom - én is hátúlról vagyok kénytelen szembesülni magammal és a mellettem álló Nővel, s egyre inkább nem tudom, valójában kit is látok magam helyett, kivel, és milyen szempontból fogom elmondatni azt, ami két embernek, férfinak és nőnek ebből az ősi alapállásából következik. Az egész kép, akár egy konkrét rajzolatú, maradandó álom. De legalábbis egy olyan valóság, mint amilyen az első szerelmi aktus: inkább felismerjük, mint megismerjük.

A Nő teste hátúlról a korlátlan lehetőségek tárháza. A tarkó, a lapocka, a hát, a derék, a fenék, a lábak térdhajlatai, a boka ismerősek, míg előlről számtalan láthatatlan arc, mell, has, öl, comb, s lábfej kínálkozik a képzeletnek, természetesen csak addig, amíg a Nő meg nem fordul. De ő nem fordul meg, mert felesleges titoktalanítania azt az egyetlen, és talán nem is legkedvezőbb lehetőséget, mely a többit azonmód kizárná. Így, Folyóparti Énem, hiába áll mellette, nem láthatja őt, mert soha nem is látta, és nem is kell, hogy lássa. Mérlegelő Énemmel is csak hátúlról tarthatom szemmel. A Nő meg egyre fogja Folyóparti Énem kezét, néha úgy érzem, megpróbálja maga (magam) felé húzni, mintha indulni kéne lefelé a folyón az egyre öblösödő torkolat irányába, de aztán ott maradnak (maradunk) mégis. A Nő, a saját húzkodását is rám testálja azzal, hogy csak sejteti a mozdulatot, a befejezését tőlem várja. Tipikus. Ezért eszemben sincs feléje nézni, csak állok mellette és végette, mint ahogy ő is vélhetőleg az én érdekemben és csakis hozzám viszonyítva áll ott, és úgy csinálunk, mintha várnánk a következő percet, amikor vagy teljesen szétválunk, vagy pedig, ki tudja miért, vakon összeborulunk.

Mindenesetre ott kell maradnunk ezen a parton, hogy ottmaradásunkkal is minden időben tanusíthassuk: van egy, az adott sorsunkkal párhuzamos létünk, mely a kitartó képzelet birodalmába tartozik. Így, lassan a tűnő valóság helyébe lép, miközben a pillanatról pillanatra leélt életünk, fokozatosan a soha meg nem tapasztalt, de megálmodott lehetőségek színes képsorának halovány kísérőjévé szürkül. Na.