Weiner Sennyey Tibor
Arcadia (negyedik rész)

[Milton - Lycidas - Keats]

1.

"Csend, ne csevegjünk már, térjünk a dologra, fiacskám, / majd ha megérkezik Ő, verset jobb kedvvel idézünk."¹ - így szól az öregebb pásztor Lycidashoz, s ezt nem árt a fiatalnak szem előtt tartani. Lycidas - akitől (Vergilius révén) Radnóti Miklós a műfordításról szólva azt idézi, hogy a vers "Dallama már a fülembe motoz, szavait keresem még"² - mikor is kezünkbe veszünk egy más nyelven írott verset -, az a fiatal pásztorfiú volt, aki ifjúként jelent meg Theokritosnál, Vergiliusnál, s közel ezerhétszáz évvel később is ifjú volt még mindig, csak már Miltonnál. Figurája a lehető legjobban illik az arcadiai tájba. Az angol irodalom egyik legerősebb költője még egészen fiatalon írja meg Lycidas nevét viselő versét, amelynek vizsgálata nemcsak közelebb visz az Arcadia által használt jelentéstartományhoz, de különös módon meg is semmisíti azt, meghaladja, átalakítja. Mennyire másként történik mindez a spanyol irodalomban, s mégis a meghaladás, az átalakulás ott is tetten érhető, hiszen Lope de Vega, és más írók Arcadia című művei, vagy pásztorregényei éppen úgy dekonstruálódnak Cervantes nagy regényében, a Don Quijote-ben, mint a lovagregények. Lovagjának könyvtárában és hivatkozásaiban éppúgy találunk pásztorregényeket, mint a kutatás által kiemelt lovagi toposzokat használó könyveket. Ott a regény szintjén történik valamiféle elkülönülés, eltávolodás, az angol irodalomban azonban mindez a versben történik meg. Az ifjú Milton kezdeti vidámsága, kacérkodása már nagy költőt enged sejtetni, amint erről a szakirodalom³ is szól, mint amikor arról számol be egyik versében, hogy Londonból, neki olyan visszatekinteni iskolájára Cambridge-re, mintha Ovidius visszamehetett volna Rómába, s onnan tekintene Tomira. (Igaz Cambridge rendelkezik könyvtárral, Tomi meg nem, szóval van, amiben jobb, no de Londonban ott vannak a brit lányok, akik ugye - Milton szerint legalább is - a legszebbek.) Több fontosabb lírai verse után (L'Allegro, Il Penseroso, szonettek, stb...) érkezik el 1637-ben a Lycidashoz. Fiatal barátja, Edward király, akivel együtt tanult Cambridge falai között, és igen jó barátságban volt, ekkor hal meg, hajója elsüllyed, s ez a hír szíven üti az ifjú Miltont. Az addig oly virtuózan, a formákat ismerve és azokat betartva író Milton egy látszólag teljesen epileptikus költeményt vet papírra, sorai pattognak, gondolatai súlyos kalapácsként csattannak a szavak és mondatok felforrósított vasán, ha érzékletesen szeretném megfogalmazni a hangulatot, amit az ember érez, amikor eredetiben olvassa. Nagyobb filoszt igényelne az a részletes vizsgálat, ami arra törekszik, hogy megvizsgálja, melyik az a momentum, ami ezután eltávolítja eredeti eposz-tervétől - hasonlóan a vele egy időben működő Zrínyi Miklóshoz - és nem Artúr királyról, meg az ősi brit történelemről ír eposzt, hanem az elveszett paradicsomról. A vallásosság megjelenése éppoly figyelemre méltó, hasonló és fontos részlet, mint Zrínyi Szigeti Veszedelmében. Milton, aki neolatin költőnek indult, s korában úgy ünnepelték, mint aki kiválóan ismeri a latin, a görög, sőt az olasz nyelvet, s mesterien alkot is rajtuk, mégis az angolt választja, s eposzai is majd ezen a nyelven zengnek fel. A Lycidas párja az Epytaphium Damonis, vagyis Damon sírverse, hasonló problematikát jár körbe, s a kettő együtt, - de talán a Lycidas is már magában - nem kevesebb, mint a bukolika elvetése, búcsú a lírától, a latin nyelvű költészettől, és egyben az út következő állomásának kijelölése, vagyis az eposz megírásának tervbe vevése. Már az feltűnő, ahogy az egész bukolikus hagyomány által használt motívumkincset kézbe veszi, s nem egyszerűen imitál, de nem is parafrázist készít, hanem szinte összeolvasztja a kettőt, kifordít önmagából mindent, hogy kőkeményen oda tudja tenni minden részletnek, s az egésznek is a jelentését. Milton verse a szavak és a dolgok leírhatatlanságán áthaladva leírhatóságukat mutathatja meg a mai olvasónak, s a homályos részek is inkább a fényesebbeket csillogtatják, minthogy eltakarnának valami jelentős részletet. A vers műfajilag leginkább a lírai monológhoz áll közel, de pontos értelmezői szikével felmetszve láthatjuk, hogy nem csak a három konkrét megszólaló beszél a monologizáló költő mellett, avagy által (Phoebeus Apolló, a Cam folyó, és a galileai vizek kormányosa, vagyis Szent Péter), hanem nagyon (sőt tán ez az egyik legizgalmasabb rész a versben), vagyis borzasztóan finoman váltogatja az egyes szám első, második, és harmadik személyű szereplői megszólalásokat, és megszólításokat. Ezeket mélyebb elméleti kutatás leginkább a prosopoppeia, vagy az aposztrophé fogalmaival tudná körüljárni. Most azonban legyen elég annyi, hogy ez az "én-te-ő" váltakozás a legizgalmasabb és részben a legnehezebben visszaadható a Lycidasban. "Részben", hiszen ott van még bizonyos szavak kétértelműsége, amely abból adódik, hogy a brit nagy hajós nemzet, a magyar pedig messze nincs úgy ellátva tengerpartokkal, s nem jellemző annyira a tengeri hajózás. Elég csak egy példát említeni, a 170. sorét: "And tricks his beams, and with new-spangled Ore" - ahol a "beams" egyszerre jelent napsugarakat és fedélzeti hajógerendákat. Több ilyen példát is lehetne sorolni, de talán ez az egy is elég jól érzékelteti, hogy kulturális különbségekből kifolyólag egyszerűen azonnal elveszti a vers az egyik jelentéstartalmát, méghozzá egy nagyon is fontosat, hiszen a történeti háttér azt mutatja, hogy itt mégiscsak egy hajótörésről esik szó. Ezzel el is érkeztünk a műfordítás olyan jellegű problematikájához, amely nem lehet ezen írás célja körüljárni ugyan, de mégis szólni kell arról, hogy e rendkívüli költeménynek már volt egy magyar fordítása, amikor én elkezdtem fordítani. A felénél tarthattam nagyjából, amikor felmerült, hogy talán-talán van neki fordítása, s csakhamar elő is került Tóth Árpád fordításgyűjteményéből⁴. Míg kész nem lettem, addig nem olvastam el, s miután végre eljutottam oda, kicsit össze is hasonlítottam a két fordítás. Talán leginkább Radnóti szavai visszhangzottak bennem, hogy "ha magyar versnek szép a fordítás, akkor nem avul el, az új fordítás a régi mellé kerül, de nem fölébe". Az általam megszólaltatott Lycidas is inkább Tóth Árpádé mellé kíván állni, kiegészíteni, vagy éppen - néhol - egészen más oldalát mutatni. Tóth Árpád Lycidasának zengő, csengő, bongó rímei és egyenletes ritmusa egyáltalán nem olyan, mint amilyenné az én kezeim között formálódott Lycidas. Az ő verse megnyugtató, finom zenei vonásokkal bír, az enyém zaklatott, követve az eredeti stancaszerű rímképletet, a hexameterek itt-ott való feltünedezését, a lírai, vagy fattyúsorok véletlenszerűségét, s így egészen más hatással bír. Mégis a legnagyobb különbség talán az, hogy én Milton versét korszakalkotó versnek látom, nemcsak a barokk és a reneszánsz határának, hanem olyan versnek, amely a mai arcadiai pásztornak és a nimfácskáknak is megmutathat valamit az igazi költészetből.

2.

JOHN MILTON
Lycidas⁵

Még egyszer, még egyetlen egyszer, óh babérok,

Barnuló mirtuszok, és nem hervadó borostyánok,⁶

Jöttem, hogy letépjem éretlen gyümölcseiteket;

És kezembe vegyem, durván, hisz még csak nyersek.

Összezúzzam leveleiteket, mielőtt virulhatnának zölden.

Erre késztet ez a szomorú alkalom, Istenem,

Kényszerít, hogy én legyek a ti fagyos évszakotok,

Lycidas miatt, aki halott, ily ifjan, most halott.

Fiatal Lycidas, nem feledem, ki voltál, ím:

Ne szóljon ének érted?⁷ Ő tudja csakis,

Hogy övé ez az ének, és érte zeng most ez a rím.

Mert száraz körötte, nem könnyes a sír,

Őt, és mindent szárít az a fonnyasztó, sárga szél,

Látványos könnyek nélküli a bánat, de keserves a kín.

Rajta hát, Nővérei⁸ a szent forrásnak,

Amely körül állandó ünnep a messzi tavasz;

Rajta, de zengjenek robajjal ezek a szavak,

Mert minden más hasztalan és nincs kifogás;

Lehetnétek kegyesek, Múzsák.

Igazat szóljak most, arról, hogy mi a sors, halál,

Arról, ahogy elment, ahogy nincs soha többé már,

S legyen béke e szemfedőmön, rajtam álom árny.⁹

Értünk nőtt a domb¹⁰, ahol mindketten nevelődtünk,

Hűvös liget ölén, egy forrásban fürödtünk.

Örökké együtt, már mielőtt kinőtt a sötét gyep

Lassan nyíló szempillái alatt a kikeletnek,

Nyájaink már a mezőn, és mindkettőnk fülébe

Fújták a szürke szelek fülledt dallamú kürtjüket.

Csordánkat belevontuk a harmatozó éjszakába,

A csillagok, a rózsa, az este, mind benne volt a ragyogásba'!

S a menny előtt megálltunk, loccsant a hajnali égbolt,

De mi már tudtuk, hogy nem némák a vidéki virágok:

Mert dalra fakasztották azokat a víg páni sípok;

Ha vad szatír és patás faun éjjel éppen arra táncolt.

Öreg Damoetas¹¹, hogy szerette zengő hangunkat!

S az ének belőlünk mindig újra felfakadt.

De, jaj, szörnyű változás, most a szépség itt hagyott,

Most a szépség hagyott itt, és vele soha vissza nem térsz.

Téged, Pásztor, a fák is Téged, sivatagi barlangokban

Vad és burjánzó futónövények, kóbor ágaikkal is, mind mély

Visszhangtalan csöndben Téged gyászol, és sír:

A füzek és a bozótok tömény, sűrű zöldjét,

Nem látjuk már sose többé,

S ők sem lelhetik már örömük a te drága dalodban.

Ám, ahogy a gaz megfojtja a rózsát,

Vagy ahogy féreg mászhat a nyáj borjaiban,

Vagy ahogy fagy mezteleníti le a virágokat,

Úgy most fehér tüske hull az első hóban,

Miattad, Lycidas, mert dal nélkül hagytad a pásztorokat.

Hol voltatok, merre, Nimfák, mikor a mélység

Rettentőn bezárult a szeretett Lycidas felett?

Ó, Lycidas, miért, hogy a mélybe senki sem kísért?

Hol voltak Bárdjaid, vagy a híres Druidák¹²? Hazugság!

Sem Mona¹³ messzi partjain nincsen már senki más,

Sem ott, ahol a Dee¹⁴ folyó önti ki az ő nagy varázslóját:

Csak én! Én álmodlak immár!

Ott vagy most - s most ezzel mihez kezdjek?

Mi tévő legyen a Múzsa, ha Orpheusz néma?

A Múzsa hangtalan fiáért ugyan mit is tehet,

Akiért még a tökéletes természet is fagyottan búsul.

Pedig mindent elönt a csőcselék zaja,

S, mint egy folyó, vajon véres tekinteted lezúdul

A gyors Hebrushoz, vagy a leszboszi partra? ¹⁵

Ó jaj! Miféle csizmákat hordunk mi szakadatlan bajban?

Messzi hazánkban óvtak csak ezek, míg pásztoréletet éltünk,

Ahol mély meditációban álmodott a háládatlan Múzsa¹⁶.

Hol van, ami jobban illik ezen órában a lábra,

Hogy az árnyék Amarillisszel versenyre keljünk,

Hogy ne hulljunk el Neaera¹⁷, meg a gyászlányok kusza hajfonatába'?

(Mert így vesznek el a nagy elmék)

Gúnyolva örömöket mind fáradtságos napokat leél;

S méltó díjnak úgy örülnek, ha azt hiszik, meglelik

A hitet, hogy tiszta lobogásra fakadhat szívük még,

De már a metszőollós, vak Fúriáknak útján menetelnek

Ahol a gyenge szál szakad. "De nem a díjért!" -

Apolló¹⁸ így replikáz, és átnyújt engem a remegésnek.

"Igaz dicsőség nem nő a mérgezett mezőn,

Vagy aranyló füstölőn,

A nagyvilágban nem hord szét hazug dolgokat,

Egy tökéletes tanú minden bíráló felett mégis csak akad,

Aki él, és terjed fenn a magasban, két szerény szemmel

Ő lát, és figyel, végig minden jó és rossz tettet,

Hisz sok hír van a mennyben, mely majd mind a tietek."

Óh Arethusa¹⁹ forrás, életet adó árvizeiddel,

És Mincius²⁰, ki zengő nádkoronával ömlesz át a tavon,

Csobogásotoknál is hangosabb most ez az ének:

Mert, jaj, a kezemben most így zokog az én sípom.

Meghallgattam a Tengerek hírnökét,

Aki elhozta Neptunusz védőbeszédét.

Ő kérdezte meg a hullámokat, s Ő beszélt a szelekkel,

Hogy miféle balsors végzett a drága juhásszal.

Az összes szárnyas szélrohamot is Ő kérdezte meg,

Melyek lezuhannak a hegyfokok nagy magasából,

De egyik sem tudta, mibe halt bele a pásztor,

Míg bölcs Hippotades²¹ meg nem érkezett a válasszal:

"Nem börtönéből megszökő szélroham volt, amely elszabadult.

Szélcsendes volt a levegőég, és a tenger tiszta horizontján

Boldogan játszhatott Pán, nővéreivel, óh igen, gondtalanul,

Mert az lett a végzete annak az álnok hajónak,

Hogy Homályban építették, és a Homály borult rá vitorlának²²,

A te szentebb részed' ily szörnyűség miatt nyelte el végül az ár."

A Cam²³ folyó egyre lassabban ballagott,

Palástja csupa prém, kucsmája a zörgő parti sás,

Kísértében ködös alakok, s ő, mint vörös virág

Az élükön, melynek szirmaiba bele van karcolva az átok.

"Hol az én drága gyermekem? Hol van már?'"

Most jön utószor, s megy el majd utószor,

A galileai vizek kormányosa²⁴,

Aki két súlyos fémből készült kulcsot csörget

(A Vas örökre lezár, s az Arany nyitja az Eget),

Mert ő dönt, Püspökségének ajtajánál csak neki van szava,

"Mit tehetek én ezért az ifjú pásztorért?"

Hogy emléke feltámadjon, mi az, amire még szükség volna,

Hogy surranjon, másszon, felkapaszkodjon az akolba?²⁵

Ám ébred bennem az aggodalom, hogy bűnt találnak majd a listán,

Akkor hogyan tolakszik majd a birkanyíró szent ünnepre be,

Mert lökdösés és taszítás szakad méltatlanul ott a vendégre.

Világtalan ajkak!²⁶ Nem ártana megtanulni azt, így utoljára,

Miként kell kampót gyorsan akasztani bárányszájba,

Hiszen mi lenne az, amin múlhat a szent pásztori művészet!

Mit figyeljen? Mire van szükségük? Oly gyorsak;

S ha hirtelen elfogy a sok üres, rongyos kis talmi ének,

Melyeket danoltak szalmából készült aszott kis sípokon,

Az éhező Bárányok korgó gyomorral körbevizslatnak,

Csak széltől dagadnak, de a rang töményes misztikumot rajzol,

Zavaros lelket, nagy belső teret a fertőző ragálynak,

Ahol a gyász Farkas²⁷ cinkos mancsával naponta rombol,

Fáradhatatlanul, és közben semmiről semmit sem szól.

De a tiszta erő árnya vetül már az ajtón²⁸

Készen, hogy hamis pásztorra végleg lesújtson.

Menj el Alpheus!²⁹ A múlté lett már rettegett hangod,

Ezért apadtak a ti folyóitok³⁰ el, menjetek hát szicíliai múzsák,

S hívjátok a Völgyeket, akik elhagytak, azokat hívjátok,

Zengjen most harang, s nyíljon ezerárnyalatú virág.

Így legyen, lenn a völgyekben, hol futkos a suttogás,

Ahol feslett szelek lengnek, patakok zúgnak, pára homály,

S, ahol az éji csillag fényes szomja is ritka társ.³¹

Vájd ki hát a te régies, zománcos szemedet,

Látásod zöld patina szopja el mézes zuhanyával,

Ha nem látod: bíbor lett a föld a sok tavaszi virággal.

Lásd inkább a kora kankalint, a halálában csendeset,

A csomós jácintot, és a sápadó jázmint,

A fehér szegfűt, és a többi tarkaságát,

A ragyogó ibolyát.

A pézsmarózsát, a kacsos vadszőlőt,

S, ha halványul már előtted ez a tűnődő szent figyelem,

Hívd Amaranthust³², ki elhagyta már saját szépségét,

A korsót könnyel Daffadilles³³ töltse neked meg,

Mert nem lehet elég színes a sokvirágú hímzés,

S szórj babért Lycidas hullámzó fekhelyére,

Hogy nyugodtság legyen, mely így is oly kevés,

De hagyd a sok múló aggályt és téves feltevést.

Majd én! Közben a patakcsobogás, a tengeri zengés,

Elmos messzire, s csontjaid elsodorják

Túl a viharos hárpiákon,

Ahol végül a tengerár átkarol

Látod a világ legmélyét és legalját,

Könnyünk egészen oda lehatol,

Aludj az öreg Bellerus³⁴ dallamos meséjén,

Ott, ahol a hegyes messzi partokról a látomás igaz,

Pillants tovább Namancos és Bayona³⁵ felé;

Pillants haza, Angyal, most, még egyetlen alkalommal,

S, óh igen, most már szárnyalhattok el-el, delfinek az ifjúsággal.

Többé már ne, búsongó Pásztorok, többé már ne sírjatok,

A Lycidasért hullott könnyek úgyse száradnak gyors iramban,

A felejtésben nem süllyed ő, nem tűnnek el róla a gondolatok.

Elmerülhetnek csillogó napjai az óceánnyi ágyban,

Hol megsimítják majd az elkókadt fejét,

S napsugárral karcolnak belé aranyló álmot,

Mint a lángok a reggeli ég homlokába',

Elsüllyedt Lycidas a mélybe, de magasra kapaszkodva

Ő, a magasztos erő révén sétál majd át a vízen,³⁶

Oda, hol szűz nektárral iszapos fürtjeit lemossák,

Oda, hogy más ligetek, és más folyók mentén mehessen;

Hogy hallja a kifejezhetetlen lakodalmi ódát,

Az üdvösség birodalmában, boldog szerelemben,³⁷

Ahol barátot talál mindegyik szent emberben,

S az ünneplő seregek, a büszke társaság,

Együtt énekelnek az ő dicsőségére,

S kitörlik szeméből a könnyeket mindörökre.

Mostantól, Lycidas, a pásztorok többé már nem siratnak.

Mostantól te vagy a géniusza ennek a partnak,

Csak néked hálás, és néked minden jót kíván

Az összes vándor, kit hord magán a tengerár.

Így énekelt a vad Pásztorfiú tölgyeknek és patakoknak,

S elsuhant ekkor a nappal két szürke szandáljában,

Mert ő volt, ki vezette az ifjú kezében a váltakozó tollat,

Lelket és gondolatot rejtett el a pásztori dalban,³⁸

Most a hegycsúcsok nekifeszülnek a Napnak,

Most elcseppen egy babér a napnyugatban.

A pásztor indul, alig érinti meg az éj kék köpenyét:

Holnap frissebb az erdő, s nem hull le rá veszedelmes árnyék.³⁹

(1638)

3.

Az ezután jövő angol költőgenerációknak, amint azt Harold Bloom is kimutatta, komoly terhet rótt a nyakába a nagy elődhöz, John Miltonhoz való igazodás. Mit lehet Milton után írni? Mit nem? Hatalmas és erős költeményeivel odaszögelte magát az angol Parnasszushoz, s aztán meghalt, így éppúgy, mint Lycidassal, vele sem tudtak már mit kezdeni igazán. A kánonban hamar elfoglalja megérdemelt helyét - jó választás volt angolul írnia, s nem latinul -, s versei igen magasra tették a mércét. Az egyik legfontosabb részletet azonban vele és verseivel kapcsolatban csak igen kevesen ismerték fel. Talán leginkább a nagyon fiatalon elhunyt John Keats volt az, aki az "Óda egy görög vázához" című versében ismét azokat a jelentéstartományokat mozgatja meg, ismét életre hívja azt a sehol-helyet, melyet Arcadiával jelölünk eddigre. A vers ekképpen talán nem is klasszicista és romantikus annyira, mint humanista és reneszánsz, hiszen a nagy, eddigre már klasszikus előd világát hívja életre, amikor azt írja, hogy "Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj? / vagy más ég s föld? kik e vad némberek? / őrültet űznek? vagy harc sodra kél? /síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?" - vagyis ódájában már sem a táj, sem a föld, sem ég nem biztos, a múzsák is már inkább "vad némberek", s a pásztori ének leginkább valamiféle vad orgiához hasonlatos. Ennek ellenére, vagy pontosan emellett, nála is jelen van az örök tavasz, az el nem múló, de már mint műtárgy. Arcadia világa itt a váza médiumán keresztül érhető el. Ismét mítosz lett a matériából, eltűnt, s Keats is csak pár strófa erejéig, egy repedt váza révén tudja visszaidézni. Olyasfajta ekphrasziszt használ, mint egykoron Longosz, regénye legelején. A miltoni és vergiliusi Arcadia-kép mellett az ovidiusi is megjelenik a vázán - Keats által - látható képen, mikor megkérdi "Mily áldozatra gyűl emitt a nép? / A zöld oltár elé szent pap vonat / szelíd üszőt, amely bődülve lép / s borítja lágy szőrét virágfonat." - Ovidius Fastijának (IV. 721-806) Parilliaja cseng itt nekünk vissza. Mert talán igaza lehet Keatsnek abban, hogy Arcadia számára már nem más, mint "...hűs pásztormese!" - de azért mégis megnyugtató az, hogy "Ha rajtunk múlás űli már torát, / te megmaradsz..."

1 Vergilius: Kilencedik ekloga. I.n.: Vergilius összes műve. Ford.: Lakatos István. Európa. 1984. 33. o.

2 Radnóti Miklós: A műfordításról. I.n. Radnóti Miklós művei. Szépirodalmi. Budapest. 1982. 670. o.

3 R. W. Condee: The Latin Poetry of John Milton. I.n.: The Latin poetry of English poets. Routledge and Kegan Paul. London-Boston. 1974. 60. o. - 63. o. - továbbá: The Cambridge History of English and American Literature in 18 Volumes (1907-21). Volume VII. Cavalier and Puritan.

4 Tóth Árpád összes versfordításai. Szépirodalmi. Budapest. 1953. 38. o.- 43. o.

5 Lycidas a fiatal görög pásztort lásd még Theokritos idilljeiben, Vergilius IX. eklogájában, Lucanusnál. Az 1638-as kiadás is elé tesz egy rövid prózai részt a versnek, hogy "Ebben a gyászénekben a költő tudós barátját, Edward királyt siratja el, aki az ír vizeken, Chester-ből való átkelés közben, 1637-ben szerencsétlenül a tengerbe fulladt. Egyben felhasználja az alkalmat arra is, hogy az uralma tetőfokán álló papságunk vesztét megjósolja."

6 A babérok Apolló, a mirtuszok Vénusz, a borostyánok, pedig Bacchus szimbolikus növényei, jelölői.

7 Utalás Vergilius X. eklogájának elejére: "Hisz kit ne nyűgözne le Gallus?"

8 Milton itt a bukolikus hagyományt követve (Theokritos, Moszkosz, Vergilius után) a kilenc múzsát idézi invokációjában, akiknek az Olympostól északkeletre lévő szent forrás volt kedvenc lakhelyük.

9 A beszélő, a figurák és a szöveg felcserélődése tán ezen a helyen leginkább tetten érhető. Szakdolgozatot lehetne írni arról, hogy most kié a szemfedő, s hová tűnik, vagy szeretne tűnni a beszélő.

10 Cambridge egyeteme egy dombon fekszik.

11 A név tradicionális pásztori név, hiszen egyrészt Vergilius III. eklogájának szereplője, másrészt azonos nevű pásztorra bukkanhatunk Sir Philip Sidney Arcadiájában is. Az újabb kutatás szerint Milton Damoetas alatt William Chappelt érti, aki neki is, barátjának is mestere volt.

12 "Bárdok" és "Druidák" is egyaránt arra a letűnt, egykori világra utalnak, mely alapja lett volna Milton eposzának, ám itt már az elfordulás hangja is érződik.

13 Anglesea szigete, s egyben egykori lakóhelye a kelta druidáknak.

14 Dee vagy Deva folyó, és Mona, azok a helyek melyek közelében vízbefúlt Edward.

15 Utalás az Orpheusz mítoszra, s annak végére, hogy t.i. Orpheuszt bacchásnők tépték széjjel a parton.

16 A "háládatlan"-t talán egyszerűbb volna - mint Tóth Árpád tette - "hálátlan"-nak írni, de jelen esetben inkább Csokonai Metastasio fordítására utalnék, ahol "Nice", s "Éneás" a "háládatlan".

17 Amarillisz és Neaera a pásztorversek női alakjai. Utalás Vergilius I. és III. eklogájára.

18 Phoebeus Apolló, aki a költészet istene.

19 Nem csupán egy forrás, s nem csupán egy forrásnimfa neve. Arethusa az, aki Alpheus folyamisten elől menekül, a föld alá bukik, aki után megy Alpheus, s Szicília felé veszi az irányt. Így kerül Arcadia göröghonból Itáliába.

20 Mincius a Po folyó mellékfolyama, amely Vergilius szülőföldjén ömlik át, s amelyet meg is ének a VII. eklogában és a Georgicában is.

21 Hippotades a szél istenének fia. Utalás Homérosz Odüsszeia c. eposzának szereplőjére.

22 Az "eclipse" a nagy betűs Homály, amely egyben átok, és még annyi jelentésű szó. Ugyanezt a szavat írja rá festményére Derek Jarman, s bizonyosan nem véletlenül, hiszen saját verseiben is gyakorta idézi Miltont.

23 Cambridge melletti folyó, amely az egyetemi várost szimbolizálja.

24 Szent Péter. Utalás egyben Lukács (5:2-4) és Máté (16:19) - "És néked adom a mennyek országának kulcsait" - evangéliumára.

25 V.ö. János evangéliumával (10:1) - "Bizony, bizony mondom néktek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hág be, tolvaj az és rabló."

26 John Ruskin szerint "a püspök az, aki láttat" és "a pásztor az, aki etet. A leginkább nem megfelelő ember püspöknek, aki vak, s leginkább alkalmatlan pásztornak az, aki habár etetni kell, azt hiszi, hogy elég csak a száj hozzá, s nem lát mást, ami éhes lehet."

27 Az angol kiadások szerint a Római Katolikus Egyház.

28 Gyakorlatilag lefordíthatatlan sor: "But that two-handed engine at the door" - melyet Tóth Árpád úgy ad vissza, hogy "a gép két karja" - majd jegyzetében hozzáteszi, hogy "homályos értelmű sorok, a gép nyilván a végzet". Az angol kritikai kiadás szerint talán a kétkezes kard is lehet, amire itt Milton gondol. A kommentárok közül talán az egyik leginkább elfogadhatóbb az, amely szerint az angol politikai megújhodásra céloz Milton, amely majd - reményei szerint - kiüldözi a római katolikus törekvéseket hazájából. V. ö. Máté evangéliumának azon részével, ahol azt írja: "Megverem a pásztort, és elszélednek a nyájnak juhai." (26:31)

29 Lásd 15.-ös lábjegyzet. Továbbá Ovidius Átváltozások c. művében.

30 Vagyis nem menekül már az Arethusa Alpheus elől Szicíliába, ott nem folyik a patak, s nem viszi magával Arcadiát Szicíliába.

31 A Kutya csillagképre gondol itt Milton, amely lefetyelne a patakból.

32 Az Éden halhatatlan virága. Ugyanezen virág köszön vissza később az Elveszett Paradicsom soraiban.

33 A bukolikus virágok pásztori viráglistájának legutolsó darabja. A vers elején leszaggatott szimbólumok helyére kerülnek, egyensúlyt teremtve.

34 Bellerus a regebeli óriás a világ végén.

35 A világ ókori vége felé mutató helyek. A "hegyes messzi part" talán a Mont Saint Michael, Namancos és Bayona pedig Spanyolország irányában jelezték ugyanazt egykoron.

36 Jézus járt így a vízen, Máté evangéliumának tanúsága szerint (14:25-26).

37 Janet E. Halley ebben, s az előző sorban véli megragadni ezen vers (s hozzá hasonlóan az Epytaphium Damonis) homoerotikus jellegét. Ezt a sort Milton utólag, a megjelenés előtt írta bele a versbe.

38 Az eredetiben itt "Dorick" tartományra is utal, amely Theokritos és Bion lakhelye volt.

39 A befejezéssel egyben Vergilius eklogáinak befejezésére is utal, amely után jöhet az epikus mű.