Weiner Sennyey Tibor
Ars Arcadia

ET IN ARCADIA EGO

"J'ai fait l'Arcadie et j'y repose."

(Felirat Helena Radziwill sírkövén)

Előszó

Van egy hely, amely vándorol.

Legalábbis erre a végső, visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen következtetésre kellett jutnunk. Pedig ma már nincsenek végső, visszavonhatatlan és megfellebbezhetetlen dolgok. Azt hittük, a helyek mindig ugyan ott vannak, és nekünk, vándoroknak, utazóknak kell eljutnunk oda, ha látni akarjuk őket, és miután ott voltunk, újra és újra visszatérhetünk majd, mert tudjuk, hogy hol van a hely, mert tudjuk, melyik út visz minket oda. Azt hittük, ha van egy pont a térképen, az biztosan fellelhető, még ha néha el is tévedünk, vagy közben máshová vetődünk el, előbb-utóbb akkor is megérkezünk oda. Mostanra azonban a vándor, ki legalább sejti célját, mindörökre meghaladottá és idejétmúlttá lett, hiszen felismertük azt, ami már régi idők óta velünk van, és most arra készülünk, hogy leírjuk végre, pedig pontos meghatározása, körülírása, leírása egyszerűen reménytelen. Pontosan azért, mert vándorol, mozog. Mozgása pedig nemcsak térben állandó, hanem időben is. Leírását annyi ponton kezdhetnénk, olyan sokféle lehetséges mondattal és stílusban, hogy látszólag lehetetlen a vállalkozás. Írhatnánk róla száraz tanulmányt, csak az adatok alapján, vagy szép lassan, saját terminológiát használó elméleti cikket, sőt akár egyszerű sorozatot valamely magazin számára, és talán ez is állna hozzá a legközelebb, vagy megénekelhetnénk egy százszor száz soros műben sorsát a helynek, mely vándorolt. Talán ha mások volnánk, ha agyunk más ereket kezdene el jobban működtetni, mikor eszébe jut egy hely, mint ahogy ez néha sikerül is, amikor nem útikalauzt olvasunk, hanem emlékezést, önéletírást, útinaplót. Talán akkor sikerülne leírnunk a helyet, mely sosem volt ugyanaz, mely állandóság volt a változásban. Több neve is van. Hívják a költészet örök hazájának, a pásztorok földjének, nevezik egyszerűen kertnek, néha iskolának is, avagy Academiának, majd különböző helynevekkel illetik, azokkal, ahol éppen feltűnt; és végezetül hívják még Arcadiának is.

1.

Ősi földet látunk néhány fával, tág mezőkkel. Göröghon, dél, fenség, az égen nincsen repülőgép hagyta seb, a szél zúgását nem bontja szét motorricsaj. Pásztorok terelgetik nyájukat e tartományban. Vándor alig vetődik ide, hiszen e hely, úgy tűnik, nem tartogat semmit, nem készít elő semmit, és szinte biztosan nincsenek titkai. E hely az ember természettel való kapcsolatának egy ősi, tömör magját őrzi, miközben látszólag csak a szél táncol felette, és a pásztorok zengő nyájaikkal élnek rajta. Semmi több.

333 évvel mielőtt Krisztus sétát tett volna Gecsemáné kertjében, ahol a Biblia és egy Clark nevű neolatin költő szerint (1694-ben megjelent eposza alapján) azért könyörgött volna, hogy vétessék el tőle a kehely, mielőtt Isten angyala által meggyőzte volna a Megváltót és a felháborodott angyalok seregét, akik nem tudván mi készül, nem akartak asszisztálni a véres gyilkossághoz. Mielőtt az emberi kétségbeesés utolsó vonást mutatva, kísértést tesz a megistenülő emberen. Szicíliában, szülőföldjén vándorbottal utazik az ifjú Theokritosz. Lépései határozottak, még ha néha meg-megáll is, a hosszú utat gyorsan szedi lába alá. Csak emlékeiben válik majd világossá, csak mikor majd visszaemlékszik, válik tisztává a kép, hogy e föld, e hely nem Szicília volt. Nem csak az. Búcsút vesz barátaitól, a szicíliai pásztoroktól, és személyükben vesz búcsút a daljátékuktól is. Már a tengerparton van. Hajója orra, mintha enné a Földközi tenger habjait. Már Alexandria világítótornya, a legnagyobb város bomlik ki égszínkék szemében. Már búcsút intett az elveszett Arcadiának.

Alexandria hömpölygés, káosz és hatalom. A nyugtalanság rendje. Elviselhetetlen forróság a nyári hónapokban. Fák alig vannak a város területén, legalább is ahhoz, hogy a milliós város lakói enyhülést, csendes árnyat találjanak. A városlakók mindent összehordanak a legkülönfélébb vidékekről, a lim-lomoktól kezdve a rongyokon át a könyvtár vázáiban, a tűzvész által mindörökre elveszett kincset érő írásokig. Az alexandriaiak mégis egyetlen dolgot fedeznek fel igazán: a nagyvárost. Sugárútjaikon és sikátoraikban New York vagy Budapest szülötte egyaránt, ha nem is jól, de otthon érezhetné magát. A kereskedők és piacok, gazdagok, urak és koldusok között egy lépcsőn ülve, éppen, amikor a sok közül az egyik Ptolemaiosz uralkodott Egyiptomban, ott találna egy embert, aki rádöbbent, hogy mit veszített és veszteség feletti bánatának készül hangot adni. Még nem énekel. Még nem szól semmit. A forró levegőt lassan veszi, és csak figyel, keresi a megfelelő mélységet és magasságot. Elege van. Gyűlöli a tömeget, a fák hiányát, a nagyváros verejtékező testén rothadó életet, és e végső elkeseredésében, a felejtés szakadékai után, emlékezni kezd. Igen, már emlékszik. Homlokán apró csillagocskák villannak és az izzadtsága ihletként csillog tovább az őt figyelő szemekben. A hely, ami elveszett, mely eltűnt, most felbuggyan tudatában, körvonalakat vesz föl, és az ihletett pillanatban, mintha a világítótorony lencséit tervezné épp a tökéletes csiszoltságra, amelyek úgy rímelnek a Hubble-űrteleszkóp végtelent pásztázó szemeire, miként a Római Birodalom napjaink USA-jára, és ekkor, e megismételhetetlen költői pillanatban megírja eidüllionjait. Később idillnek, majd másnál eklogának nevezik ezt a versformát, melyben pásztorok egymással versengő éneke szól, valahol, egy másik földön, egy másik helyen. S ez a hely már nem Szicília. Ott a pásztorok Artemisz, a szűziesség istennőjét dicsérték, a szicíliai múzsák segítségét kérve, mert az istennő oltalma alatt az állatok békésen egymás mellett élhetnek, a pásztorok társaságában, oly vidéken, ahol még nem sértették fel a földet. Theokritosz emlékezetében a hely még ennél is erősebb erotikával telik meg. A víz sötétebb és mélyebb nála, a pásztorok más mondanivalóval is rendelkeznek, mintha nemcsak a nyáj, de a föld pásztorai is volnának. Elvágyódik a városból a természet ezen állapotába, arra a bizonyos helyre, ahol Daphné él, az aranykor megtestesülése. Mert saját korát csak a régi árnyának érzi, felemésztődésnek, mállásnak és rothadásnak, mintha csak ma tekintene körben egy szemétdombon, amit mi városnak hívunk. A pásztorok közös, egy és feloszthatatlan, azaz kollektív emléke egy kataklizmáról, egy tragédiáról teszi lehetővé az együtt gondolkozást, az idillt, mely Arcadia hangja. A kollektív tragédia hozza el nekik az Aranykort és a kollektív emlékezés lehetőségét. Mintha csak arra vártak volna, hogy a civilizáció elégjen, vagy legalábbis mintha elégett volna, s ekkor - a szellem testi szenvedést követelő purgatóriuma után - a különböző testekben létező emberek egyként tudnak gondolkodni. Közös sorsukért aggódnak, gondolataik a versekben összenőnek, és egységes, organikus gondolat-élőlényt alkotnak. Olyanokká válnak, mint egy hatalmas területen húzódó erdő, melyben a fák gyökerei és lombjai összenőttek, és így valójában nem beszélhetünk külön álló fákról.

Az elvesztett természetet éneklő költőt később ezerfelé a világon, millióféleképpen olvassák, bár ő maga soha nem szerkesztette könyvvé idilljeit. Két követője azonban már akkor, ott Alexandriában rögtön akadt. Az Adonisz halálát gyászoló Bión, és az egyre mitikusabb lírát képviselő Moszkosz.

A harmadik követő lesz azonban csak, két évszázaddal később, aki továbbgondolja az idilleket eklogákká, és ez által újrateremt. A harmadik, kinek otthona Arcadia, hangja emlékezés, aranyjelen és jövendölés.

2.

Ahogy száll az idő és megvénül az ember, gyengül a tudat, s a tiszta ösztönök is háttérbe kerülnek. Bezzeg míg fiú voltam, könnyelműen zengtem át a rövid napokat pazarolt dalokkal, most már - pedig nem vagyok vén - feledékenység nyomorít, elszalad előlem a jó szó sokszor, elfut a megfelelő kifejezés, nem bízok benne, hogy majd mindenki megért! Hasonlóan sóhajt fel az ifjú mantuai Apolló, kit gyermekkorában a falubeli öregek bölcs tanácsa - látván gyenge testét, mely paraszti munkára nem alkalmas - tanulni küldtek, nem sejtvén Róma és a világ egyik legnagyobb latin költője lesz, s habár mást sem tett, mint imitált és parafrazeált, mégis - vagy tán pontosan ez által - műfajokat teremtett. Mert nem Homérosz vagy Hésziodosz alkotta meg az eposzt, és nem Theokritosz találta ki a bukolikus költészetet. Mindhárman kapcsolódtak egy ma már feltárhatatlan hagyományhoz, amint mindenki ezt teszi valamilyen formában, ámde műveikről semmiképpen nem úgy gondolkoztak, mint amelyek valamely műfaji sajátosságokat - mint feltétlen követendő példát - magukban hordozzák. Amikor Homérosz (vagy a Homéroszok?) megalkotta az Iliászt vagy az Odüsszeiát, népének közös emlékezetbe vésett lenyomatát hagyta hátra. Olyan harcokat írt le Trója körül és olyan szenvedést utána, mely lokalizált rettenete a XX. századra emlékeztet, csak éppen ekkor Hellász és Trója volt a föld. Milyen érdekes, hogy ugyanaz a német régész, aki elsőnek ásta ki a legendás várost, az visz egy edényt Berlinbe, melyen a régi jel, az idő és élet megfordíthatatlan kereke látható, jelezvén, a korok ismétlődve követik egymást; ez lesz az a jel, melyet mégis megfordít a gyűlölet, és vörös zászlójának fehér körébe illeszt, rettenetes vaskort hozva el. De visszatérve az ifjú mantuaira: a későbbi kor gyermeke rájön, hogy Homérosz formája tökéletes arra, hogy mintegy beleégessen valamit a tudatba, átlépve az idő azon korlátját, mely megszabja, hogy valamennyien halandók vagyunk, és nem mehetünk oda sok év múlva gyermekeinkhez, elmondani nekik, amit mindenképpen szeretnénk, mert addigra már visszaforgat minket a természet abba a meglehetősen néma állapotba, melyet a Biblia por alaknak ír le. Ám ha megtaláljuk a megfelelő formát, tartalommal tölthetjük, olyannal, amelyet mi akarunk. E forma ismétlése az imitáció - legalábbis az általam vett értelemben -; de abban az esetben, ha nem elégszünk meg pusztán a formával, hanem meg akarjuk haladni, bővíteni világunk, és a témával együtt saját magunk is beleírni az elkövetkező korok emlékezetébe, nos ez már nem imitáció, hanem az ismétlés által való meghaladás - ismétlem: az általam vett értelemben -, ez már parafrázis. E két fogalmat elengedhetetlennek éreztem, hogy tisztázzuk, hiszen nem csak e mantuai ifjú esetében lesz rettenetesen fontos, hanem ahogy végig követjük Arcadia történetét, e sehol-hely létét - ha ugyan létezett egyáltalán -, akkor látni fogjuk, hogy szinte - vagy részben - az mozgatta, az a külömbség, mely imitáció és parafrázis között van. Amikor Moeris, Lycidas és a többi pásztornak hangot adó költő újra előveszi Theokritosz formáját, és a pásztorok versengeni kezdenek énekeiben, vagy amikor a vidéki munka részletezésébe fog, és pontos leírásába tankölteményében, akárcsak Hésziodosz Munkák és Napok című művében, vagy amikor Aeneas kalandja olyan formában van leírva, ismételve azok jellegzetességét, mint az Iliász és az Odüsszeia, a költő imitál. Akkor azonban, amikor egyrészt saját világát, a polgárháború utáni római tartományok gondját, saját - szülei és ifjúsága elvesztése felett érzett - rettenetes bánatát beleviszi a pásztorok énekébe, akkor amikor a tanköltemény olyanná válik kezében, mint egy bearanyozott isteni szerelem, akkor amikor Aeneas Didóval leírt szerelme a lírikus mély gyötrelmeire emlékeztet - semmiképpen nem egy eposzi hősre, akit felülről láttat a beszélő -, akkor az imitáció átcsap parafrázisba, az új mű alkotója megpróbálja meghaladni a hagyományt, a saját maga által választott elődök alkotásait. De ne felejtsük el, már amikor kiválasztja ezeket az előképeket, már akkor műfajt termet, pontosan azáltal, hogy imitálja bizonyos jeleit. Amivel többet tesz, az már parafrázis. Azzal, hogy pásztori verseket ír Theokritosz nyomán, megalkotja a bukolikus lírát, mint műfaj, azzal, hogy paraszti dolgokról ír Hésziodosz nyomán, megalkotja a tankölteményt, mint műfaj, és azzal, hogy vegyíti a két homéroszi eposz sajátosságait az Aeneasban, megteremti az eposzt. Fontos leszögezni, hogy mindez nem azt jelenti, hogy előtte nem volt más, hasonló dolog, csak nála válik ez nagyon erősen tudatos választássá. És itt viszont elérkeztünk e hármas műfaji rendszerrel egy olyan fogalomhoz, mely nem biztos, hogy tudatos volt, csak későbbi korok tekintették követendő példának, mint például Janus Pannonius. Ez pedig a ROTA VIRGILIANA. Egy lehetséges kép, hogy a költőnek mit kell teljesítenie ahhoz, hogy elérje szándékát, hogy ne csak ismételjen, hanem meghaladjon. Képzeljünk el egy kört, melynek egyik, legvékonyabb szelete magába foglalja a korai próbálkozásokat, erotikus verseket - erről részletesen majd Janus Pannoniusnál beszélünk -, aztán egy vastagabb szeletke, mely csupa bukolikus költeményt tartalmaz, nagyobb formakészséggel, mélyebb, a társadalom más rétegeit is érintő problémakörök, konkrétan a természettel való kapcsolat kérdését boncolgatva. Ez a kör egy negyede eddig. Ezután egy teljes negyed következik, mely nem csak a költő formai és tematika érzékenységét mutatja, hanem gyakorlati haszna is van, vagyis tanít, segít, ez a tanköltemény. Az utolsó fél szelet, pedig a nagy mű, mellyel népe valamely fontos eseményét, kalandját, kollektív tragédiáját - és egyben saját magát - beleégeti a következő korok emlékezetébe. Ez a pecsét, de nem a lezárás pecsétje, hanem a működésé. Ettől válik erőssé az egész, és azért nem a lezárásé, mert benne foglaltatik a kollektív tragédia, mely után a pásztorok együtt kezdenek gondolkodni, mint egy erdő, egy hatalmas erdő, a létezés aranykorát mutatva ezzel. S innentől kezdve úgy nőnek össze, körkörösen a különböző szeletkék, hogy az már követhetetlennek tűnik, de bizonyosan elválaszthatatlannak is egyben. A későbbi korok úgy gondolták, hogy ha mindezt képes megvalósítani egy költő, akkor valóban bele tudja égetni gondolatait és saját magát, egyszer és mindenkorra, kitörölhetetlenül, a kollektív emlékezetbe - tehát halhatatlan, az Aranykor gyermeke.

Talán lesz oly idő még és olyan hely, ahol, ha maradt még bűn nyoma rajtunk, eltűnik, s ott elhagyhatja a remegés a földet, de az a kor, már nem lesz ugyanaz, mint amire az ifjú mantuai vágyott IV. eclogájában. Talán lesz még Aranykor, s kerülnek még gyöngéd költők arra a földre, hol Pán dala szól, és Arcadia újra éled, de addig is jobb, ha nem nemzünk gyermeket, mert most nem éppen a legszebb korszak köszöntött a földre, s ha igaz, ahogy a görögök mondták, akkor annak jó, aki a Vaskor előtt halt meg, vagy aki a messze jövőben születik, és megéri a visszatérő Aranykort. Ámde ez az Aranykor, ha jobban megnézzük mit gondoltak az időről, soha nem ugyanaz lesz, soha nem küldik újra a trójai síkra Achillest, és Platón sem fogja megint előadni iskolájában gondolatait a bolygók évéről. Ha látjuk, hogy milyen időben gondolkodtak azok, kik Arcadiát keresték, látni fogjuk, mikor képzelték el azt, és később, azt, hogy hogyan. Az időt semmiképpen sem valamiféle lineáris tengelyként gondoljuk el, és tévedés volna úgy gondolkodni róla, mintha kör lenne a történelem menete, és a korok, és ezáltal azok szereplői is, folyton visszatérnek. Meg kell értenünk Cicerót és Borgest! Ciceró azt mondja a Platón-féle körkörös évről, hogy nem végtelen évről van szó, hanem - az általa számolt, de az általunk használt mértékegységben - 12954 évről, idézi Borges, s hozzá teszi, hogy nem azonos, hanem csak hasonló ciklusokkal van dolgunk. Ahogy én gondolom, stilárisan ez egy spirál, mely közepén Zeusz apja és a Titánok felett aratott győzelme áll, s melyet különböző irányokba (a középpontból kifele indulva) vonalak metszenek. Egy-egy vonal valamely ciklikus korszak határát jelöli, s így nem ugyanazon ponton metszik a történelem fonalát, ámde ugyanazon vonalak. Például az ifjú mantuai nem ugyanazt az Aranykort várja, mint Janus Pannonius, hiszen az Aranykor szemükben más pontban metszi az időspirált. Borges szerint az örök körforgás elméletének ekképpen való gondolkodóinak sorát összeállítani képtelenség, ámde felsorol pár példát:

"beletartoznak Brahma éjjelei és nappalai; akárcsak azok a periódusok, amelyeket egy mozdulatlan óra mér, mely nem egyéb, mint egy piramis, s amely apránként elfogy, lévén, hogy minden ezeregy esztendőben szárnyával megérinti egy madár; és Hésziodosz emberei is benne vannak, akiknek elkorcsosulását az aranytól a vashoz vezető út jelzi; továbbá Hérakleitosz világa, mely a tűzből keletkezik, s időről időre tűz által pusztul el; és Seneca és Khrüszipposz világa is, melyet tűz semmisít meg, illetve víz kelt életre; nemkülönben Vergilius negyedik pásztori verse, Shelley pompás echója; A prédikátor könyve; a teozófia; a Condorcet-féle tízes rendszerű történelem, Francis Bacon és Uszpenszkij elmélete; és Gerald Heard, Spengler s Vico tana; akárcsak Schopenhaueré és Emersoné; és Spencer Alapvető elvek című műve, Poe Euréká-ja..."

Mégis történt valami szakadás, látszólag megmagyarázhatatlan tragédia, félreértés, hogy nem jött el az Aranykor, sem akkor, amikor a IV. ecloga szerzője várja, sem akkor, amikor Janus Pannonius, sem máskor. Mi volt a hiba? Hol került por a rendszerbe? Ezt egy egészen egyszerű félreértésből érthetjük meg. Gyakorta összekeverik Arcadia földjét a keresztény Paradicsom képpel, pedig a különbség hatalmas. A Paradicsomban minden az Úr dicsőségét hirdeti, s az ember azért teremtett, hogy uralkodjon. Arcadiában nincs értelme ilyen szónak, hogy "hatalom". A költők nem azért versengenek, hogy melyikük legyen a legnagyobb, hanem, amint Theokritosz ezt le is írja, azért, hogy babér koszorút és csókot (!) kapjanak, melyet legközelebb a másik érdemelhet ki. Amikor egyikük megkapja a koszorút, a többiek ajkát líd kőhöz hasonlítják, és azt érzik, hogy valamennyien jutalmat kaptak, hiszen közös gondolataik gyümölcse ezen ifjú boldogsága. Vegyük szemügyre a IV. eclogát, mert ez a vers a kulcsa annak a különbségnek, mely a Paradicsom és Arcadia között van. Ám mindenekelőtt emlékezzünk Trencsényi Waldapfel Imre gondolataira, aki Mitológiájában mélyebben hatolt a római és görög Aranykor-kultusz kialakulásába, mint mi azt itt tehetnénk. Trencsényi felhívja Saturnus női párjára, megfelelőjére a figyelmet, aki Kronos felesége Rhea, a kisázsiai istenanyával, Kybelével azonos. Csakhogy van egy másik hagyomány, amely szerint Kronos felesége Ops. Ops tulajdonképpen a földanya, a természet, ha úgy tetszik, akihez úgy imádkoztak, hogy a földre ültek és a földet érintették meg kezükkel. Saturnus és Ops házassága már beemelte az aranykor-képbe a földművelés lehetőségét, amely eléggé távol áll a szicíliai pásztorok eredeti elképzelésétől, mely szerint nem sértjük fel a szűz földet. Ahogy Trencsényi fogalmazza ezt meg:

"A görög mítosz aranyfüstje alatt az italiai mítosz parasztibb anyagát tapinthatjuk ki: Saturnus italiai mítoszában a föld szeretete és az italiai föld szeretete fonódik egybe, s az aranykor mítosza a görög bukolika artemisi-pásztori világa után az italiai földműves kultúra saturnusi világában kap új helyet és értelmezést. A görög mítosz aranyfüstje alatt az italiai mítosz parasztibb anyagát tapinthatjuk ki: Saturnus italiai mítoszában a föld szeretete és az italiai föld szeretete fonódik egybe, s az aranykor mítosza a görög bukolika artemisi-pásztori világa után az italiai földműves kultúra saturnusi világában kap új helyet és értelmezést."

Ez csak az első változás az időről és az Aranykorról való gondolkodásban, mely mindeddig elválaszthatatlanul tapadt Arcadiához.

A IV. eclogában bukolikus keretben van kifejezve a visszatérő Aranykornak a keleti jövendölésekből táplált reménye, s talán nem véletlen, hogy a vers születését követő keresztény századok oly könnyen olvasták rá Krisztus születésére. A mai kutatás inkább a keleti gyökereket hangsúlyozza ki, s inkább úgy gondolkodik az irodalomról, mint aminek múltja van csak, s a jövőbe nem pillanthat. Vannak pedig percek, amikor az emlékezet fátylán átdereng a múlt egy pontja, mely a jelenben készül hasonlóképpen megismétlődni. Mike Hoolboom mondja, hogy ha nem ismerjük a múltat, és nem képzeljük el a jövőt, akkor menthetetlenül a megsemmisülésbe, vagy ami még rosszabb a feledésbe rohanunk. Meg nem született gyermekeink fognak sírjainkon sétálni, és már nem emlékeznek ránk, mert addigra az emlékezetre sem leszünk méltók. Amikor azt olvassuk a IV. eclogában, hogy "Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak, / már új sarjat küld le a földre az ég a magasból", miért ne gondolhatnánk a megjövendölt Krisztusra? Vagy: "ha maradt még bűn nyoma rajtunk, eltűnik, s az örök remegés elhagyja a földet", miért ne gondolhatnánk a megváltásra? Amikor odaér tekintetünk, hogy "elbukik a kígyó", miért ne juthatna eszünkbe az ördög? De ott van az a sor, hogy "isteni szent gyermek, nagy magzatja nagy Jupiternek", amely szintén elgondolkodtató. Vagy az utolsó, hogy "istenek asztala, istennő nászágya sem várja" azt, aki nem nevet szülejére. Vagyis sem az utolsó vacsora megnyugvása és megistenülése, sem a titánná válás nem következik be, ha a szüleit elfelejti az Aranykor ébresztője. S ott az a két sor, mely összeköti a két párhuzamos világot, a Paradicsomot és Arcadiat! Ott van, hogy "Pánt is, hallja egész Arcadia, hallja, s ítéljen, / Pánt is, hallja egész Arcadia, dalba legyőzöm." Vagyis hallja meg Arcadia, hogy eljött a gyermek, s döntsék el, hogy ő-e az, aki elhozza az Aranykort, vagy sem, mert íme itt az én dalom, mely túlzengi Pánt is, és hirdeti a jóslatot. A baj csak az, hogy a IV. ecloga jóslata nem vált be. Nem Krisztus az, aki elhozta az Aranykort, és pláne nem Arcadiat. Nem hinném, hogy rajta múlt volna. Krisztus a szeretetről beszélt, olyanról, mint amilyen szeretetben éltek a pásztorok Arcadiban a természettel. Tévedése abban keresendő, hogy azt hitte ez a szeretet az emberek között, Arcadian kívül, a Földön is megvalósítható. Elméletben minden jól indult, azt hiszem, a bűnök apró sora és az ecloga utolsó sorának az egyik felének figyelmen kívül hagyása lehetett az ok, hogy most mindenképpen meg kell különböztetnünk a Paradicsomot Arcadiától. A Római birodalomban a Saturnaliakat, vagyis az Aranykor ünnepét decemberben 17-től 21-ig, vagy pontosan 24-ig tartották, amint erre Trencsényi is felhívja a figyelmet, mint arra is, hogy a "Saturnalia tartalma alatt nem volt szabad háborút kezdeni, sem büntetést végrehajtani"; de azon az éjszakán Jeruzsálemben egyetlen egy gyermeket akartak megbüntetni - ami már magában vétek lett volna - és helyette rengeteget végeztek ki. Elkövették a bűnt, többszörösen, személy szerint tulajdonképpen mindegy, hogy ki; nevezzük a vaskor emberének. Később pedig megtörténik a helyfoglalás az istenek asztalánál, de valahogy elmarad az istennő nászágya, s így, igazi utódok nélkül, Krisztus nem tud titánná válni, egészen más jelentést kap. A többi már értelmezés kérdése. Mindenesetre azt meg kell jegyezni, hogy Arcadia leválik a keresztény hagyományról azon az első éjszakán, s párhuzamos világként jelenik meg vele, de egyben beleégetve az egykori tévedést is, mert Arcadia nem a Terra oblivionis, pontosan ellenkezőleg, még akkor is, ha a halál ott is megfordul, ahogy azt az Et In Arcadia Ego felirat engedi sejtetni. Így válik a keresztény világkép és a paradicsomi kert kritikájává is egyben Arcadia, menedékké, de megmarad elvesztett földnek, melyre néha-néha elindul egy hajó, ám ezeken a hajókon nem menekültek vannak, hanem magányos utazók, kertnélküli kertészek, és feledhetetlen költők.

Arcadiáról és róluk fog szólni ez az írás.

(Folytatása következik)