Weiner Sennyey Tibor
Arcadia (második rész)

1.

Jó úgy beszélnie dolgokról az embernek, hogy csak sejti mi lehet a háttérben, mert könnyebben működésbe lép a fantázia. "Viszont, ha túl sok részletét ismeri már valaminek, akkor a tények gúzsba kötik, a sok részlet, amelyhez tartania kéne magát - a sokféle adat kötelezettsége megmerevíti a kezét meg a lelkét, mert kötelező feladattá válik benne az, amit a képzelet szabad és boldog lengésével kellene létrehoznia." - Így kiállt rám Füst Milán egyik könyvéből, s most, hogy eltelt több hónap, hogy nem folytattam az Arcadiát, be kell látnom, hogy igaza van a drága Mesternek. Meghajolok bölcsessége előtt, de nem engedem, hogy kezem és lelkem megmerevedjen, legfőképpen azért, mert a feladat, hogy leírjam a sehol-hely létét nem kötelező, és azt, hogy szóljak végre magányos utazókról, kertnélküli kertészekről, és feledhetetlen költőkről nem halogathatom soká. A részleteket pedig, amint a figyelmes olvasó eddig is joggal gyaníthatta, néha a képzelet színezi, melynek alaptulajdonsága a szabadság. Ezért aztán sok adat lesz (és volt), amelyeket kénytelen vagyok inkább tudatom legmélyebb és legsötétebb gödrébe dobni, hogy közelebb kerüljünk a távoli és folyton - időben és térben egyaránt - változó Arcadiához. Így van csak lehetőség arra, hogy a gyöngysort, melynek minden gyöngye egy-egy részlete Arcadia alakulásának és történetének, egészében lássunk. Maradnak tehát gyöngyszemek, melyeket egyszerűen nem dolgozok ki, s amelyeket kidolgozok azokról sem mondhatok el mindent, s nem csak azért, mert mindent elmondani nem lehet csak a teljes hallgatással, hanem azért is, mert egészen egyszerűen nem érdekes Arcadia szempontjából vagy, mert elterelik a szemlélődő figyelmét a fontosabb részletekről, melyek a gyöngyszemet a gyöngysorba fűzik. Amióta az első rész először megjelent a zEtna elnevezésű internetes magazinon (mennyire illik Arcadiahoz az, hogy virtuális térben íródik története.), több barátom szólt, hogy folytassam, illetve kérdezték, hogy miként megy majd tovább, de a legtöbb esetben keveset árultam el. Ezzel persze csak annyi történt, hogy misztikus csöndem sejtetni engedte, micsoda rejtély van itt a dolgok hátterében (egyébként tényleg), ám valójában nem tudtam, hogy hol folytassam a történetet. Aztán valami vázlatos kutatási tervet dolgoztam ki. Ebben leírtam a gyöngyszemekről, hogy gyöngyök, semmi egyebet, s titok maradt ismét a legfontosabb kérdés, miként kapcsolódnak, hogy lesz ebből gyöngysor, s tulajdonképpen mi az, mit is jelent, s hol van Arcadia?! A nyomozást tehát tovább folytattam, annak reményében, hogy képes vagyok véghez vinni azt a feladatot, melyre én magam egy teljes évet szántam, hogy leírjam, átdolgozzam, s miután egységes műben megtaláltam Arcadiát, egészen egyszerűen elfelejtsem, s vissza se nézve máshoz fogjak.

Szólni kell arról, amit talán sok értő olvasó tud, hogy Arcadia létező tartomány volt valaha a Peloponnesus közepén, és előkerült nem egy régészeti lelet, szövegbeli utalás, amely megmagyarázza minként kezdhetett el vándorolni e tájék, lett belőle mítosz, de mielőtt ebbe bele mennénk, álljunk csak meg. Lassítsuk lépteinket a távoli délen, s ha már jártunk Szicíliában és Alexandriában Theokritosszal, s jártunk a mantuai ifjú földjein, bepillantottunk - nagyon rövid időre - Gecsemáné kertjébe, sodorjon minket gondolatunk áramlata egy szigetre, mely éppoly erős szimbolikával bír, mint Arcadia, s mely össze is fonódik e ponton vele. Továbbá mivel leginkább költészetről szólt eddig ezen írás, mindenképpen meg kell említeni azt a nagyon fontos szálat, vagy annak a szálnak legalább kezdeteit és későbbi folytatásának egy elemét, amit a próza jelent e történetben.

2.

Amikor álmomból felriadtam, melyben vadásztam valami láthatatlan vadra, arra ébredtem, hogy a nimfák ligetében vagyok, egy festett kép előtt, mely szerelmes kalandokról regélt. E képet, melyet Arion, Alkaiosz és Szapphó szigetén, Leszboszon látott, írta meg négy könyvben Longosz, s címül két főhősének nevét adta: Daphnisz és Chloé. Előhangjában úgy jelöli meg a teljes könyvet, mint a festett kép leírását, azaz nem más az egész regény, mint egy ekphraszisz, avagy képleírás. Vajon Longosz kihívásként érezte a gyönyörű képet, s kíváncsi volt tanult-e már annyi retorikát, hogy szóban szebbet alkosson? A mű kezdete a festészetben gyökerezik. E regény, melynek a magyarra fordítója, Détshy Mihály is beszámol róla szinte ritmikus, mintha verset olvasna az ember, csak prózában. A második vagy a harmadik századra teszik keletkezését, sokáig lappang, majd elkezdi élni a könyv saját életét, mint az igazán nagy könyvek. A tizenharmadik században majdnem teljes szövegét bemásolják egy kódexbe (innen marad ránk). Daphnisz és Chloé története csak 1559-ben kerülhet újra elő, amikor lefordítja és kiadja egy francia püspök, Amyot. Mielőtt tovább mennénk a könyv sorsáról írott történetben, pár dolgot meg kell jegyezni a mű tartalmáról. Daphnisz és Chloé pásztori tájon élnek, ahol aztán még az ég is egymásnak szánta őket, s az évszakokkal párhuzamosan történetük menete is váltakozik, míg eljutnak a házasságig, amikor is ".azt is megtette Daphnisz, amire Lükainion oktatta, Chloé pedig most tudta meg, hogy amit addig az erdőn csináltak, csak pásztorgyerekek ártatlan játéka volt." - persze az egész regényt most nem meséljük el. Mindenesetre ezt nevezzük az első pásztorregénynek, nem csak a bukolikus arcadiai táj miatt, hanem a szöveg ritmusa, finom és jól megkonstruált retorikai előadáshoz hasonlatos szerkezete végett is. A szerző neve talán pontosan ezért bizonytalan, hiszen Longosz jelenthet csúfnevet, hogy hosszú, illetve ráírhatták a kódexmásolók is, hiszen jelenthet beszédet vagy fejezetet. Vagyis nem lehetünk biztosak a Daphnisz és Chloé szerzőjében, de a név több jelentése azért elég jól illik a könyvhöz, s tán az eredeti szerző is így nevezné mostanra magát. Vagy letagadná könyvét, azt mondaná, hogy az egész előhang, kérem csak kitaláció, ugyanis azt egy Courier nevű kutató találta meg a firenzei Laurenziana könyvtárban 1809.-ben, majd miután lemásolta és lefordította, - egészen véletlenül - leöntötte tintával. Így aztán egyrészt más fordítás nincs, másrészt soha nem lehetünk abban biztosak, hogy Longoszt olvasunk, amikor Longosz név alatt azt olvassuk, hogy "Mikor egyszer Leszboszon vadásztam, a nimfák ligetében olyan szépet láttam, hogy ahhoz foghatóra még sehol sem akadtam."

A könyv történetében, amint elfogadjuk azt, hogy egy festményből indult ki, a festészethez vissza is talált, mert 1950-ben Marc Chagall litográfiákat készített hozzá, melyeket Faludy versével együtt adtak ki idehaza.

Longosz pásztorregényét vizsgálva, ami kitűnik - a pásztori téma mellett -, a ritmikus szöveg, a szerkesztés, és a más művészethez való erős viszony. (A festészet mellet meg kell említeni a zenét is, amely visszatérő elem a regényben.) Történetének ideje afféle mesebeli aranykor, amikor a két szerelmes, Daphnisz és Chloé egymásé lehet, s a tragédiákat mindenféle csodák segítségével élik túl. Arcadia itt az évszakok változása, és Arcadia a szerelem lágy fonata Daphnisztól Chloéig. Arcadia tehát nem egyszerűen helyszín, hanem valami más. Jelentések sorozata. Az évszakok körkörössége, és a férfinak a nővel való ölelkezése, mint kör, melyben a táj csupán dísz, a természet a kör, amelyben benne lakozik a teljes világ, az Aranykor. A körkörös idő nem nagy történelem szemléletként van jelen, hanem mint a pásztoroknak egyszerű jelenvalóság, és az élet, azaz a pásztorkodás meghatározója. Nem prófétát várnak, aki meghozza az Aranykort, hanem a tavaszt. Longosz regénye beteljesít, ugyanakkor le is zár. Daphnisz elveszi Chloé, és el is veszíti a saját ártatlanságát, ahonnan már nem lehet folytatni a szerelmes kép leírását. Amint megalkotta Arcadiat Longosz, azonnal el is tűnik szemünk elől, ő is, Arcadia is.

3.

Amyot püspökhöz és az 1559-es dátumhoz visszatérve a regény történetében, ez az a pont, amely után kétségtelen, hogy nagy hatású lesz Longosz Daphnisz és Chloéja. A kiadás Párizsban közkézen forog még sokáig és, amikor egy fiatal ír kalandor ott jár 1572 és 1575 között, kezébe kerül Amyot kiadása - más könyvek mellett -, s mielőtt hajóra szállna az Indiákra Relegh és Francis Drake kalózkapitányok kíséretében, hogy aztán 1586-ban egy Spanyol hajó ellen vívott harcban eltűnjön a habok között, tehát mindezek előtt megírja a saját pásztorregényét. Meurice Evans, angol irodalomtörténész szerint, három év alatt ér a vaskos könyv végére, pontosan 1580-ra Sir Pihlip Sidney, de csak halála után 1593-ban adják ki a pásztorregényt, melynek címe: "The Countess of pembroke's Arcadia". Hatvan évvel korábban írja az olasz költészetre nagy hatást gyakorló Arcadiat Sanazzaro, és száz évvel később alapítják meg Rómában az Arcadia Academiat. (Mindkettőről később még lesz szó.) Itt tehát, Sidney valami gyanús, de rendkívüli időpontban igen jelentős regényt alkot. Arcadia szintén nem csak a tájban és a természet szeretetben van jelen, hanem a már korábban jellemző jegyek, úgy, mint a próza, mint ritmusos szöveg, majdhogynem vers elgondolása, továbbá az Aranykor mítosza egyaránt megjelenik. Maurice Evans is kiemeli - többek közt azt - amire igazán érdemes odafigyelni. Az egyik, az a szemléletes hasonlat, mellyel az egész szöveget illeti, hogy "verbális balett". Amikor olvassuk Sidney könyvét, érdemes néha felállni, szobánkban le-föl járkálva hangosan szavalni a szavakat: "Unhappy eyes, you have seen too much, that ever the light should br welcome to you. Unhappy ears, you shall never hear the music of music in her voice. Unhappy heart that hast lived to feel these pangs. Philoclea is dead, and dead is with her all goodness, all sweetness, all excellency. Philoclea is dead, and yet life is not ashamed to continue upon the earth. Philoclea is dead." - majd tudós figyelmességgel az eclogákat, s verseket, melyek a prózai szövegeket néhol megszakítják, ugyanis Sidney, vagy szereplői árulkodnak a pásztori költészetről, és meg is tanítanak rá. Íme, tankönyv Arcadia kisdiákjainak! Ha eljő az Aranykor, Sidney könyvét nyomják az ifjak kezébe, kik másik kezükben lantot vagy nimfácskát ölelnek szorosan szívükhöz. Csakhogy, és ez a másik kiemelendő megállapítás, "(...) the Golden Age is not reborn." - nincs új, mert nem születik sehogy se meg az Aranykor. Bőven szólnak tanulmányok arról, hogy az ekkor Angliában uralkodó Erzsébet királynővel miként fonódott össze az Astrea, vagyis az Aranykort hozó szűz mítosza, s mennyire hittek a kor nagy szellemei abban, hogy Anglia az új Aranykor helyszíne. Csak, hogy közeli példát említsek, a magyar származású, de Angliába, majd Amerikába kivándorló Budai Parmenius István - 1580 körül - ezt írja: "Ám ha terád pillantok, brit nemzet s gyönyörű föld / akkor meg, vég nélkül sorjázván a bizonyság, / úgy tűnik: hozzád ismét eljött az aranykor." - mégis Sir Philip Sidney nem szüli művében újra a teljes és megnyugtató idillt. Az idézett rész is rámutat, hogy a halál hangsúlyosan van jelen, és messze nem aranyló a kor, ami eztán jön. Sidney tengerbe veszése, valóban nem aranykori sors egy arcadiai pásztornak, de talán volt más is a dolog mögött. Sidney megértett valamit Longosz regényéből, s megtalálta a maga Arcadiaját, de az nem egyezett a saját jelenének valóságával. Párhuzamos világra nyíló ajtóra lelt. Valahogy úgy tette ezt Longosz könyve parafrazeálása által, mint egykoron Vergilius Theokritosz idilljeivel. Az angol irodalomban hatása szinte felmérhetetlen, talán ha csak annyit említünk meg, hogy Alexander Pope és Ben Jonson is forgatta, eleget mondunk. De jóval később, egy másik angol költő is valami hasonlóra figyelmeztet. Az 1994-ben, súlyos betegen elhunyt film-költő és festő, Derek Jarman filmjeiben szinte vers-szerű szöveget mondat színészeivel. Leghíresebb filmjében a Caravaggioban, a festő haldoklik, s közben monológja, annak a ritmusa, félelmetesen emlékeztet Sidney "verbális balettjére". A Jubileum című filmjének elején John Dee mágushoz lép Erzsébet királynő, és azt kéri tőle "Mutasd meg nekem e kor árnyát!" - mire John Dee és Erzsébet másfél órán át kavarog egy poszt-punk világ kegyetlen és durva díszletei és történetei között, tehát közel sem az Aranykorban. Jarman miután a nyolcvanas évek végén megtudja, hogy AIDS fertőzött visszavonul, és Anglia dél-keleti részén, Dungenessben felépíti kis kertjét, a maga Arcadiaját. Olyannyira, hogy az utolsó évekből származik az egyik legenergetikusabb és félelmetesebb festménye. A halál biztos tudatában, maga köré különös kertet épít, magából pedig ilyen képet hoz elő a vászonra. A kép 1992-ben készült. Piros és fekete színek dominálnak rajta, szinte ráncosra, rongyosra van festve a négyzet alakú vászon. Középre rendezve három, egymás alatti felirat látható. Az első a "PRIMA MATERIA". A második "EGO / ET IN ARCADIA". A harmadik, egyetlen szó "ECLIPSE". Mindhárom felirat hosszas elemzést érdemelne, de most csak röviden értelmezzük őket. A "PRIMA MATERIA" az a különös anyag, amelyből az alkimisták szerint felépíthető a soha meg nem talált Bölcsek Köve, de komolyra fordítva a szót, jelentése a tiszta, könnyű, szellemszerű fény, másutt ez a láthatatlan lény, a tüzes spiritusz, amely mindenütt jelen van, de vannak testek, amelyekben több van, s vannak melyekben kevesebb. Ez az elsődleges anyag. De hogy kerül ez egy képre Arcadiaval? Mi a közös bennük? Talán ebből készül Derek Jarman képzeletbeli Arcadiája? Az "EGO / ET IN ARCADIA"-ban az egyébként is nehezen és többféleképpen fordítható mondat szószerkezete megváltozik, és az "én" kiemelése egyben eltávolítása a "PRIMA MATERIA" révén alkotott Arcadiából. Ezt az eltávolodást és elveszést Arcadiából a harmadik szó magyarázza meg. Mit is jelent a szó "eclipse"? Ha főnév, akkor vagy Nap, vagy Holdfogyatkozást, esetleg elsötétedést vagy elhomályosodást. Ha ige, akkor elhomályosít, vagy háttérbe szorít. Derek Jarman élete utolsó éveire megvakul, elfogy számára a Nap, mely fényével a színeket és formákat mutatja, és a Hold is, mely sötét éjszakákon lámpásként függ az éjszakai égbolton. De elhomályosul számára a maga kis Arcadiája is, amint Longosznak, vagy Sir Philip Sidneynek, Jarmannak is a szemeire érmét raknak a szerető nimfák kezei. Arcadia kísérlet és kísértet, mely nagyobb szabású, mint bármely építmény és újmódi pásztorainak pusztítóbb, mint az atombomba. Mégis, ha jobban beletekintünk, igazolódni látszik a sejtelem, hogy volt valami homályos célja e kísérletnek, s valami felfedezés mégiscsak történt. Meglehet ezt csak több ember szövetsége tudja, vagy tudta volna kideríteni. Költők, írók, filozófusok szövetsége, mint amilyen az 1691-ben alapított Arcadia Academia volt. Arcadiáról, és róluk fog szólni ez az írás.