Weiner Sennyey Tibor: Arcadia (harmadik rész)

Weiner Sennyey Tibor
Arcadia (harmadik rész)

[Arcadia? - Itália - Róma]

"A képen, melyet jegyzeteim közé csúsztatva őriztem, s tervezett elbeszélésemben, sejtéseim, föltételezéseim többszörösen titkos világaként leírtam volna, persze, ha mindehhez lett volna elegendő tehetségem és erőm, gyengéden szép árkádiai táj volt látható, lágyan emelkedő tisztás a végtelenbe hullámzó dombhátak ölén, ritkás bozóttal, selymes füvekkel, virágokkal, viharok kuszálta olajfákkal, tépett tölgyekkel."¹ - írja az Emlékiratok könyvében egy antik faliképre Nádas Péter. Aztán egyre hangosabban, egyre erősebben küzd meg a képpel, melyen ott van Pán és három nimfa. Mert borzasztóan nehéz megküzdeni minden olyan képpel, amely korábban bennünk kialakult, mert iszonytatóan szörnyű még magunknak is belátni, hogy változásunk, amint egyre mélyebbre haladunk az adott témában, nem csak, hogy nem javít rajtunk, hanem el is távolít, és nem csak a körülöttünk mozgó világtól s benne a magukról álmodott képtelenségek után igyekvő emberektől, hanem egykori magunktól is. Minden leütött betű, minden szó, és minden előregördülő mondat, mintha öregítene, közelebb hozná azt a bizonyos halált, amely még Arcadiát sem kerüli. Valamiféle gyengülés lenne ez? Vagy éppen ellenkezőleg, ahogy a titkok feltárulkoznak, a maguk világában egyszerűen már nem titkok többé, s csupán egykori titok-létük már csak a bennünk lévő fikció, semmi egyéb. Elhalkulásunk nem a gyengeség jele, de nem is a meghatottságé. Egyre inkább készül föltörni valami, és mi már tudjuk, hogy föltörése után nem titok többé. Egy folyó ez, az emlékezet folyama, amely Arcadia esetében a föld alatt folyik, de erről később.

Amikor a svéd királynő, Krisztina 1690-ben megalapítja a római Arcadia Academiát, akkor Róma melletti kert lesz az a hely, ahol végre materializálódik a mítosz, s nevével jegyzik majd az olasz irodalom fontos korszakát. De hol volt addig? Hogy került Rómába? És miért pont akkor? Ugyanolyan Arcadia épült föl ott, mint egykoron volt? Volt-e egyáltalán?

Szóltunk már arról, hogy Arcadia Hellaszban valóban létező tartomány volt, de már a Kr.e. I. században élő Strabón is - Geógraphika² című művében - úgy írja le, mint a pusztulás földjét. Erre hívja fel - többek közt - Pál József figyelmünket, amikor azt írja "A régi görögök Árkádiával kapcsolatban éppen nem a vonzó pásztori életre, a felhőtlen boldogságra gondoltak. A Hellász Peloponnészosz középső tartománya különösen kellemetlen klímájú, szegény, kifosztott vidék volt. Negatívan jellemezte Strabón is: 'Az arkadiai törzsek... valószínűleg a legrégebbi hellén törzsek. A vidék teljes elpusztulása következtében nem volna érdemes hosszasabban tárgyalni; az előző időkben nevezetes városok ugyanis a folytonos háborúskodás következtében megsemmisültek.' "³ - idézi Pál József Strabónt, és ennyivel le is zárja a földrajzi Arcadiát, majd áttér rögtön Szicíliára, s rámutat, hogy Theokritos arra buzdítja Pánt, hogy hagyja ott Arcadiát. Állati színvonalon élő, művészetet nem ismerő, durva nép volt, folytatja már Ovidiusra hivatkozva. Nem jártam sem e rövid életemben még e régi görög tartományban sajnos, sem kétezer évvel ezelőtt (bár ez utóbbiban eléggé bizonytalan vagyok), ellenben a Dániában, 1998-ban kiadott Defining Ancient Arkadia⁴ című tanulmánykötet régészeti közleményei alapján, illetve Strabón Geógraphikájának újraolvasása után kicsit, mintha más jellegű következtetésekre jutnék. Azt azonban mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a történeti Arcadia kétféle olvasata már egészen korán megjelenik, ahogy Tóth Sándor is rámutat könyvében⁵, más az ovidiusi és egészen más a vergiliusi Arcadia-értelmezés. Tóth - elfogadva és idézve Pál tanulmányát - észrevétlenül is az ovidiusi Arcadia-képet írja tovább. A kettő között az a fontos különbség, hogy míg Ovidius Fastijában Arcadia messze nem idilli, s nem is így esik szó róla, hanem valójában "marhalegelő", addig Vergiliusnál allegorikus helyszínné, az emlékezet terévé válik. A tudományos munkában egyszerűbb és könnyebben folytatható az ovidiusi jelentéshasználat, ezért izgalmas kihívás, ha valaki a vergiliusit akarja folytatni, egyben ezért kell más nyelvezetet is használnia. Ugyanakkor elég erős érvnek tűnik emellett az, ahogy az újabb régészeti kutatások rámutatnak arra, hogy jóval Strabón feljegyzéseinek keletkezése előtt egy jól működő, úthálózatokkal ellátott tartomány volt Arcadia, királlyal és kultúrával. Igazából ennek Strabón sem mond ellent, olvashatjuk a Pál József által is idézett részben is, hogy "előző időkben nevezetes városok" álltak ott, vagy ha tovább lapozunk: "földművesekből kifogyott még azokban az időkben, amikor a legtöbb város lakói az ún. Megalopolisba költöztek össze..."⁶ - vagyis az egykori gazdagság elmúlt a pásztori tájon, háború dúlt, iszonyatos trauma emléke dereng, melyről alig tudunk közelebbit, s a pásztorok és a kisebb városok lakói összegyűltek Megalopolisba. Ám erről a városról Strabón már így szól: "Most maga Megalopolis is vígjátékíró tollára került: 'Nagy pusztaság ma már Megalopolis.' "⁷ Mindezek alapján tehát a földrajzi Arcadia történetét három részre tagolhatjuk: 1. a messzi múltba vesző virágzásra; 2. a traumára (kiégett földek, háború) és ennek nyomán összegyűlésre Megalopolisba, majd 3. Megalopolis teljes hanyatlására. Amikor Pál József leírja a földrajzi Arcadiát, vagy Theokritos és Ovidius a hellászi Arcadiára gondol, akkor ők már csak a harmadik, illetve, az azutáni történeti Arcadiát ismerik, vagyis csak arra emlékeznek már. Theokritos mégis elképzel pásztorainak egy Arcadiát, s igaz, azt már a számára kedves Szicíliában, s - amint korábban erről szó volt - a traumának idilljeiben igen nagy jelentősége van. Hogyan kerül Arcadia Hellászból Szicíliába? Nem lesz megnyugtató a válasz. Strabón idevonatkozó fejezetét tovább olvasva láthatjuk, hogy leír egy különös folyót, bizonyos Aniast, amely "szűrőkbe hullik alá", ezeket "zerethrának" nevezi, majd e folyó az Alpheiosba ömlik, amely Olympia irányába halad. Trencsényi Waldapfel Imre a már hivatkozott és Arcadiát vizsgálva megkerülhetetlen könyvében, a Mitológiában is említi ezt a folyót. Egészen különleges, és mint mondottam, csöppet sem megnyugtató idevonatkozó, magyarázó citátum ez: "Timaios, az i. e. III. században élő szicíliai görög történetíró, kinek különben a görög mondakincs italiai vonatkozásainak a kiaknázásában mindenkinél nagyobb szerepe volt, a szicíliai Arethusa forrás görög eredetét hangoztatja, szerinte a peloponnésosi Alpheios folyó, miután Arkadián és Olympián keresztülhaladt, a föld alá búvik s a tenger alatt jut el a négyezer stadium távolságra fekvő Szicília szigetére, hogy ott újra felszínre bukkanjon; hosszú föld alatti útján is magával hozza néha, áradás idején, olympiai eredetének jele gyanánt, az áldozati állatok trágyáját, vagy az ünnepi szertartásokhoz tartozó aranyedényt. Polybios, Timaiosnak a racionalisztikus történeti kritika szempontjából bizonyára legszigorúbb bírálója, tagadja ugyan Arkadia és Szicília ilyen föld alatti összeköttetését. De ki tagadhatja a görög pásztorélet szicíliai kifejlődésében az arkadiai tényezők jelenlétét, s ki ne fogadná el a szicíliai Arethusa Múzsákat ihlető forrásvizét megkapó szimbólum gyanánt, szimbólumául annak a folyamatnak, mely a görög szellem eszmecsíráit Italia földjén bontakoztatta ki, nemegyszer éppen olyan esetekben, amikor görög talajon - mint az Alpheios búvópatakja - alig is jutottak érvényre?"⁸ - vagyis nem kevesebbet állított már az i. e. III. században Timaios, mint hogy az Arcadiaból eredő folyó a tenger alá búvik, s Szicíliában tör ki. Amely inkább, amolyan meta-folyó, mint valós, és ezt érzi meg Trencsényi, s emeli ki ilyen szépen, egyben összekötve az arcadiai pásztorköltészet földrajzi, majd Theokritos által kifejlődő - inkább mitikus - helyét. Sőt, az Arethusa forrással jelöli majd Milton is az Arcadiához való tartozást. De a valódi Arcadia már nem alkalmas a költészet hazájának, ezért egy folyó elviszi hordalékát, s romjait (Strabón is leír ilyen árvizet), a föld alá hullik, az emlékezetbe, és legközelebb ott emelkedik ki, ahol felfakasztják. Elsőnek Szicíliában, úgy, hogy közben Theokritos Alexandriában van, s onnan emlékezik hazájára. Vagyis itt már csupán megemelt, mitikus, és emlékezeti szinten létezik Arcadia, a költő tudatában van a költészet hazája. De létezik! Megmenekül Megalopolis pusztulása után is, és egy egészen más helyre kerül az egykor virágzó Arcadia. Jelentése megváltozik és kibővül. Szicíliából újabb patakok bújnak a föld alá, s viszik magukkal az egykori Arcadia romjait, előbb Mantuába Vergiliushoz, majd így tovább 1690-ig, amikor is Rómában feltörni látszik az egykori virágzó Arcadia jelentés-folyam! Mi ez a folyamat, amivel itt szembe találkozunk? Vándorlás? Emlékezet? Hagyomány? Mindhárom?

A költészet és a természet találkozása Arcadia. Megérteni, annyi lenne, mint a két legnagyobb titkot tudni. Talán, ha értünk részleteket a költészetből, úgy közelíthetünk a természet felé, s ha van pár részlet, amit már megértünk a természetből, az ha valóban jól figyelünk, és kellően érzékenyek vagyunk, nem máshoz emel közelebb, mint a költészethez. E két irányból, lassacskán, finoman szemlélhetjük, és talán lerajzolhatjuk Arcadiát. Az, ami most íródik leginkább csak kísérlet. Vajon meg kell határozni? Vajon a jó borász megmondja-e előre, hogy milyen típusú a bor, amit kedves vendégének felkínál? Vagy inkább kiönti szép kristálypohárba, amelyben színét már szemügyre vehetjük. Önt persze magának is majd kezünkbe adja, elmosolyodik és figyeli, mint próbáljuk úgy megszaglászni, mintha értenénk hozzá, mint ízleljük meg, s mint elemezzük az aromát, s zuhantatjuk végre a mélybe, tesszük a bort részünkké, míg a jó borász még szélesebben mosolyog, hiszen tudja, ekképpen a bor részeivé válunk mi is, csak tapasztalatlan ember hiszi azt, hogy az efféle találkozások nem kölcsönösek. Amikor újra látjuk Arcadia materializálódását Rómában hosszú-hosszú idő után, amikor még csak szemléljük, mi is részesei vagyunk annak, ahogy létrejön, s ahogy szétszóródik Európában, mintha valahol magasan széttörnének egy szép görög vázát, melyhez később Keats ír ódát, s annak szilánkjait kelettől-nyugatig szórnák szét. Ahhoz, azonban, hogy árnyaltabb legyen a képünk a római Arcadia Academia egészéről egy - megalakulásához képest - korábbi itáliai szerzőre kell utalnunk. Ő Jacopo Sannazzaro.⁹ Arcadia című művében, melyet 1480 körül írt és az új század hajnalán publikált, saját alteregója, Sincero pásztor utazását énekli meg tíz prózai részben és tíz időmértékes versben. A neolatin kutatás méltán fordít nagy figyelmet latin eposzára, a "De partu Virginis"-re, s együtt emlegeti a nagy vallásos eposzok között Vida "Christias"-ával és a dubrovniki Jacobus Bonus "De vita et gestis Christi"-jével.¹⁰ Madarász Imre olasz irodalomtörténetében azonban csak az Arcadiát emeli ki, s azt is úgy, hogy előre jelezve, milyen szemléletet érvényesít a későbbiek során a korszakkal, amelynek zászlósa volt Sannazzaro, s Arcadiájával egyben névadója is. "Az idill poézise kárpótolja a történet vérszegénységéért és valószerűtlenségéért a kor olvasóit, akik a reális időn kívülre vágyakoztak, mert érezték, a jövő Itália számára nem sok jót tartogat..."¹¹ - írja, s e mondat talán több vitatható részt is kínál, mégis vegyük csak azt, amivel egyet lehet érteni, hogy talán valóban mindig jellemző volt a korra, ahol Arcadia megjelent valamilyen formában, műben, hogy a "reális időn kívül" kellett keresni valamit. Sannazzaro hosszú és finom mondatai sokban emlékeztetnek Sir Philip Sidney írására: "De mikor leértünk a síkságra és a köves hegyeket hátunk megett hagytuk, mindenki tetszése szerint, új szórakozásokat kerestünk; előbb ugrálni próbáltunk, majd pásztorbotjainkat dárdamódra dobáltuk, aztán könnyedén szaladni kezdtünk a tágas mezőkön; ha valaki gyorsabban érte el a kitűzött célt, mint a többi, jutalmul sápadt olajfaággal, sípszóval és nagy tisztességgel megkoronáztuk."¹² - még a fordításban is visszacseng a nagy mű gyönyörű idillje. Hozzátéve, hogy a pásztorok ezután egy sírra bukkannak, s megkezdődik Erasto gyászéneke, hiszen a halál még Arcadiában is ott van. Persze meg kell jegyezni, nem volt előzmény nélküli az Arcadia, Sannazzaro Piscatoriae-t is írt, vagyis öt halászidillt, melyekben egyszerre akarta imitálni Theokritost és Vergiliust. Az Arcadia azonban már inkább parafrazeált, hiszen a tíz verses betét, avagy elégia, olyan akárcsak a tíz ecloga, ám a hozzá illesztett prózai-idill, szinte vereses ritmikusságával már tovább írja a nagy elődök munkáját. Vajon közel száz évvel később 1623-ban az olasz festő, Guercino Sannazzaro hatására írja festményére: ET IN ARCADIA EGO? Ez az első alkalom, hogy az említett felirat festményre kerül, ám sokkal jelentősebb Poussin "Árkádiai pásztorok" című képe. Itt már nem találunk a feliratot hordozó kőtömbön (sírkövön?) koponyát. Sokkal árnyaltabb lesz a jelmondat jelentése, kevésbé didaktikus, s már nem fedhető le a "memento mori" jelmondat továbbírásával. Mindkét festmény kulcsfontosságú ikonja lesz az Arcadiának. A kertészek - az angolkert elterjedésével - azt a tájat lopják bele kertjeikbe, ami ezeken a képeken szerepel, s ebben a festői hagyományban áll benne a már korábban elemzett Derek Jarman festmény, aki a jelentést a végletekig bővítve, de egyben vissza is adva, újrateremti Arcadiát. Mindeközben azonban volt egy korszak, amely a nevében viselte a sehol-helyet, s talán ott kezdődött, amikor egy költő, Agostino Taia, Rómában, 1690. október 5-én körbetekintett kis összejövetelükön, és így kiáltott fel: "Úgy találom, hogy mi ma újrateremtjük Arcadiát!".

Azzal álmodok, hogy újrateremtek egy kertet, melyben minden növény ott búvik ki a földből, ahol mindig is szeretett volna, melyen, ha kedves vendégem egyszer végigsétál oly sok különböző hangulat éri, hogy felfakad belőle valami régi forrás, mely a föld alól talán belé költözött, és vagy újra megtanul sírni és nevetni, mint egykoron gyermekként, vagy megismer engem, s én megismerem őt. Miután Krisztina, a svéd királynő lemond trónjáról (1654-ben) mecénásként megalapítja az olasz Arcadiát (1690-ben). Költőit, ha később születtek volna, avantgarde költőnek nevezhetnénk, oly friss erővel törtek fel, és olyannyira távolinak tűnhetnek a mai olvasónak. Frissességet és szabadságot hoztak verseik akkor, s talán ezt ismerhette fel Csokonai Vitéz Mihály, amikor fiatalon egymás után fordította műveiket magyarra, egészen Metastasioig. Kettőjük kapcsolatát Szauder József kiváló tanulmányában¹³ részletesen elemezte, és talán nem is kell megismételni azt, hogy az olasz költészettől mennyi könnyedséget, mennyi finomságot kapott a magyar költészet Csokonai által. Az arcadiai alapítók között ott találjuk Felice Zappit, aki rómaiként született 1667-ben. "Az elragadt szív" című versének harmadik strófájában a természetet szólítja meg: "Kérdem forrástól s erdőtől,/ Hegytől, völgytől"¹⁴ - hogy hol van kedvese, s választ nem lel, mígnem a következő versszakban Arcadia lakóihoz fordul: "Ti itt, nimfák és pásztorok" - akik átérzik, megértik helyzetét, s talán együtt búsulnak vele, együtt gondolkodnak, míg a válasz meg nem érkezik, hogy hiába, minden hiába, hisz többé még csak nem is szemlélheti kedvesét. Vagy egy másik versében egyenesen a "Büszke jázminocskáknak" énekel már ezután, hogy "Szép mellén ne múlassatok/ Két szemébe ne bízzatok" - annak, ki elhagyott. S ott van még - az 1715-től három évig Londonban is élő - Paolo Rolli, aki Arcadia két toposzát énekli - az ifjúságot és a szerelmet - verseiben, hogy tényleg csak párat említsünk. Ám az igazán kiemelkedő arcas Trapassi volt, aki a nevét Gian Vincenzo Gravina, az Arcadia Academia törvényeinek letételezőjének a javaslatára Metastasiora változtatta. Folyamatos sikereket ért el már saját korában, elsőnek Nápolyban "Az elhagyott Dido" monodrámájával. Ezután a római kor nagy pillanatait énekelte meg, míg 1730-tól a bécsi császári udvar ünnepelt költője nem lett, ahol végül őt is elérte 1784-ben a halál. Érdekes részlet, hogy "A háborús zivatar" című versében nála éppoly "háladatlan Nice", vagy Didojának "Enéás"-a, mint korábban Milton Lycidasában a Múzsa. Valamiféle különös elfordulás és meghaladás van a többi arcadiai költőhöz képest abban, ahogy odavágja Metastasio és Milton azt, hogy "háládatlan". De visszatérve, már Metastasio első nagy sikerének a témaválasztása igen komoly érzékenységre vall, hiszen Vergilius eposzának pontosan ez az a része, mely talán a legkevésbé eposzi, ha lehet ilyet állítani. Hiszen sokkal inkább érződik Dido fájdalmában a lírai költő rezdülése, talán némi önéletrajzi ihletettséggel, mint a nagy epikus. Jobban megközelíthető Vergilius Dido és Aeneas kapcsolatát imitálva egy új műben, mint a nagy küzdelmek hősének, és a hosszú hajóút kalandozójának történetét tovább írva. Különösen, hogy a Vergiliusra épülő hagyomány nem egy réteget rakott rá az értelmezésre. Ezért tűnik reménytelennek, bár valóban izgalmas vállalkozásnak, a látszólag befejezetlen Aeneas folytatása és befejezése, amelyre Maphaei Veggio kísérletet is tett. Mintha Kafka Kastélyához próbálnánk írni pár fejezetet, hogy megnyugodhassunk a zavarba ejtő nagymester után, s oda biggyeszthessük: vége. Ám egyre inkább úgy tűnik, ahogy most körbetekintünk, hogy sem Aeneas honkeresésének, sem a földmérő szenvedéseinek, sem az Arcadia után kutató utazó útjának nincs vége. Legalább is nem itt, és nem most. Különösen tágra nyitja az értelmezés kapuját a jezsuita tanár, Saverio Bettinelli, aki "Vergiliusi levelek" című művének legelején (1757), nem csak "Az olasz Parnasszus új törvénykönyvét" kezdi meg, hanem kihirdeti és jóváhagyatja "Homérosz, Pindarosz, Anakreón, Vergilius, Horatius, Propertius, Dante, Petrarca, Ariosto által" - s bár e tekintélyek nevei valóban nem igazi érvként hatnak egy új költészet mellett, még hogyha "az Elíziumon tartott költői összejöveteleken" is bólintottak rá Bettinelli művére, mindenesetre igen fontos, és szigorú tételeket fogalmazott meg. S már a mesterek kiválasztása is útjelölés az új költészet előtt. Bettinelli ugyanakkor több javaslatot tesz, sok esetben igen következetleneket. Az ifjakat szerinte "nem birkanyájként kell a költészet tanulására fogni. Százból egy legyen művelt, néhányan kissé jártasok, a többit nem kell naponta órákon át kínozni, gyötörni..." - továbbá - "Néhány szabályból kapjanak az ifjak rövid összefoglalást, és rögtön jó könyveket olvassanak. Többre tanít egy jó költő száz verse, mint a tanítók összes könyve. Ezeket adjuk oda azoknak, akik csak rágódnak rajtuk, mint a kérődző barmok, nem tudván mi mást csináljanak."

S habár leteszi a voksot a latin nyelvű irodalom mellett, azzal, hogy "A latin költészetet azért kell olvasni és megérteni, hogy ezáltal az olasz költészetet tökéletesítsük..." - sietve hozzáteszi, és ez már a neolatin irodalom végét engedi sejtetni, hogy "Ítéltessék arra, hogy egy mauzóleum belsejében alkosson, mivel a holtaknak ír, aki bár olasznak született - kiváló latin költőként vágyik babérokat szerezni."

Amellett, hogy a nagy nevű Crusca Academia és az Arcadia összevonását javasolja, egyben többször ötven évre be is kéne zárni szerinte, hogy mindkettő megtisztuljon. Mágikus realista novella felé mutató javaslata az, ami akár ihletője is lehetett volna egy későbbi Borges-műnek, amit a könyvtárak kapcsán tesz: "Legyen az összes közkönyvtár ajtajára nagybetűkkel felírva: 'Töredékét sem tanulod meg annak, mit itt találsz; vagy élhetsz háromszáz évig, hogy elolvasd a felét.'" - különösen, amikor hozzáteszi városépítő javaslatát, nem kevés cinizmusról árulkodva - "Épüljön fel egy új város, amelynek utcáin, terein, házaiban csak könyvek vannak. Éljen itt szüksége szerint az, aki tanulni akar: máskülönben nem marad hely a városokban a lakosok, tárgyak, ennivaló számára, mert mindent elárasztanak a könyvek."

A másik nagy Arcadia-kritikus Giuseppe Baretti, aki keményen bírálta a korában már eluralkodó "árkádikus" ízlést, a Velencében gyakorlatilag egyedül általa (1763-1765 között) szerkesztett "Irodalmi korbács"-ban. Az Arcadia Európa majd minden országából fogadott tagokat, akik - amint az olasz szerzők - latin álneveket vettek fel, s hazatérve "fiók-árkádia", avagy új Arcadia felépítésére vállalkoztak. Magyarországon a kalocsai érsek, Patachich Ádám hozott ilyet létre 1776-ban, míg Varsótól nyolcvan kilométerre, délre Helena Radziwill 1778-ban. Az általa felépített lengyel Arcadia terveit Szymon Zug készítette, s az ő vezetésével kezdődött el a kert kialakítása, ám csak húsz évvel később fejeződött be, már Henry Ittar által. A kertészeti könyvek is megjegyzik, hogy a kész mű több lett, mint egy staffázsokkal, tavacskákkal, szentélyekkel tarkított angolkert, a körútja gondosan úgy van megtervezve, "hogy váltakozó érzelmeket váltson ki a sétálóból, tették mindezt az Et in Arcadia Ego felirat jegyében"¹⁶ - a kertben továbbá található Diana-szentély, Szfinx, "görög" boltív, Őrgróf háza, "római" aquaeductus, Pán-lak, Főpap háza, és Nyárfa-sziget. Utóbbi Rousseau sírjára kívánja a látogatót emlékeztetni. Nem véletlenül illeszti a leíró a kert elemzésének végére, hogy "Árkádia mégis megtestesíti alkotójának elégikus álmait, ahol minden elem jelentéssel bír"¹⁷ - hiszen a Radziwill birtokon felépülő, vagy a Kalocsán megvalósuló Arcadia jelentősége a kor költői számára talán éppen az volt, hogy visszaadta a dolgok jelentését.

Talán máig is vesznek föl tagokat a római Arcadia soraiba, mindenesetre már a legelején észrevehető egy igen komoly törés. Gian Vincenzo Gravina, a "törvényhozó" és Metastasio névadó mestere az Academia első húsz évében végig próbálta az eredetiséget a költői értékek legfontosabbjaként kiemelni. Az emberek tökéletesítését, a nevelést is szolgálják az arcasok versei - vélte Gravina, s eszméi már a felvilágosodás irányába mutattak, az 1700-as évek legelején. 1712-ben megírt könyve, az Arcadia megoszlásáról azonban már arról tanúskodik, hogy gondolatai nem, vagy talán csak részben jutottak érvényre. Helyére az Arcadia Academia "első őre" lép, Giovanni Mario Crescimbeni, aki előrébb helyezte az idillt, mint az olyan pásztorok énekét, akik zajosan fújják, s másként a sípjukat. Így lett az Arcadia részben gazdag urak békés szórakozása, ám mindvégig ott húzódott mögötte Gravina és Metastasio ereje. Azzal, hogy - nem olasz - tagjai hazatérve új arcadiákat építettek fel, valamelyest korízléssé vált az Arcadia poetica, már-már meghatározatlanul ott lebegve a barokk, a klasszicizmus, a felvilágosodás, (s néha) a romantika határain. Sikeres volt-e a vállalkozás Arcadia újraélesztésére? Rossz kérdés. Más jelentéssel ruházódott fel a XVIII. századi Arcadia, mint a korábbiak, ám ugyanaz a motívum volt, lényegében kevés más jellemzővel. Ezt az apró jelentésmódosulást kell megragadni, ahhoz, hogy megtaláljuk legalább azt a kicsiny ösvényt, mely Arcadia közelébe vezet, különben minden kísérlet felesleges volt. S habár Bettinelli Vergiliusi leveleiben nyomatékosan kijelenti, hogy "Ne olvassuk gallus vagy brit költők műveit, hacsak nem negyvenéves korban, amikor már nem írunk verset." - én mégis brit költők verseit hívom segítségül, mert lehet, hogy nem oly finomak, könnyedek, mint az olaszok, de szigorúbbak és néha mélyebbek is - legalább is, ami Arcadiát illeti.

1 Nádas Péter: Emlékiratok könyve. Szépirodalmi. Budapest. 1987. 176. o.
2 Strabón: Geógraphika. Gondolat. Budapest. 1977. 413. o. - 415. o.
3 Pál József: A neoklasszicizmus poétikája. Akadémiai. Budapest. 1988. 159. o. - 169. o.
4 Defining Ancient Arkadia. (Symposium, April, 1-4 1998.) Szerkesztette: Thomas Heine Nielsen és James Roy. Dán Királyi Akadémia, Koppenhága, 1999.
5 Tóth Sándor Attila: Rómából a Pannon Árkádiába. METEM. Budapest. 2004. 7.o. - 29. o.
6 STRABÓN i.m.
7 STRABÓN i.m.
8 TRENCSÉNYI i.m.
9 Jacopo Sannazzaro (1455-1530)
10 v.ö.: "While the Christian epics of M. H. Vida (Christias) and J. Sannazzaro (De partu Virginis) are well known, mention is hardly ever made of a Dubrovnik poet, Jacobus Bonus (Bunić), who published a De vita et gestis Christi nine years before Vida (1526)." - I.n.: Jozef Ijsewijn: Companion to neo-latin studies. Part I. Scholars Press-Peeters Press-Leuven University Press. Leuven. 1990. 94.o.
11 Madarász Imre: Az olasz irodalomtörténete. Attaktor. Máriabesenyő-Gödöllő. 2003. 82.o.
12 Jacopo Sannazzaro: Árkádia I.n.: Az olasz irodalom kincsesháza. Athenaeum. Budapest. 126. o.
13 Szauder József: Csokonai és Metastasio. I.n.: Olasz-Magyar irodalmi kapcsolatok. Európa. Budapest. 1963. 388. o. - 434. o.
14 Az idézett művek helye: Az olasz irodalom antológiája. Szerk.: Madarász Imre. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 1996. 295. o. - 312. o.
15 A magyar Arcadia történetét külön szeretném majd megírni úgy, hogy nem csupán a jól ismert Árkádia-pör részleteit elemezném, hanem a kalocsai tevékenységet összevetném a keszthelyivel, mely Festetics és Berzsenyi Dániel nyomán válik különösen érdekessé. A magyar arcasok, mint Patachich Ádám (pásztori nevén: Syrasius Acrotophorius), Faludi Ferenc (Carpato Dindimeio), Kempelen János András (Sibellinus), Hannulik János (Seralbus Erimanticus), Kollonich Zsigmond (Erote Nafilio), és mások fontos szerepét - egy mostanra némileg kánon kívül levő - irodalomban, későbbi részben szeretném tehát majd vizsgálni. - v.ö.: TÓTH i.m. és Szörényi László: Latin nyelvű Árkádia a tizennyolcadik századi Magyarországon. (I.n.: u.ö.: Studio Hungarolatina. Kortárs. Budapest. 1999. 121.o. - 133. o.)
16 Michael Symes: Árkádia. I.n.: Caroline Holmes: Világszép kertek. Magyar Könyvklub. Budapest. 2002. 114. o.
17 SYMES i.m.