Bogdán József: Kosztolányi-emlékek*

2002 augusztusában Budapesten töltöttem egy hónapot a budai Szent Gellért Plébánián, mint ahogy ezt már nyolc éve teszem, és egy vasárnap, pontosan augusztus huszadikán, az ünnepi szentmise után felhívtak a Szent László Kórházból, hogy papot kérnek egy súlyosan beteg, idős nénihez. Magamhoz véve a betegek szentségét, gyorsan elindultam a kórház felé, ahol Nagy Ildikó, a beteg néni unokahúga fogadott és elmondta, hogy a beteg nem más, mint a Kosztolányi család hagyatékának a jogutódja, Mostbacher Ödönné, Szalai Rózsa. Izgatottan mentem be a betegszobába és egy feltűnően nagyszemű, széparcú, összetöpörödött asszonykát láttam a kórházi ágyon. Föléje hajoltam és halkan azt mondtam neki, hogy én plébános vagyok a Vajdaságból, Törökkanizsáról, majd megkérdeztem, szeretne-e meggyónni. Csak egy pillanatra nyitotta ki a szemét és utána, már ahogyan erről később az unokahúga beszámolt, nem nyitotta ki soha többé. Látogatásom után néhány napra átadta lelkét az Úrnak. Erről a megható élményről már itthon, versben számoltam be. Íme, a versből egy részlet:

Már nem nyílt szólásra az ajkad, csak a szentostyát

fogadta be, a sistergő életet, a nagyokat ásítozó halál.

Mit mondjak neked nagy utazásod előtt, te drága és szép

asszony, aki oly meghitt viszonyban voltál a Kosztolányi

családdal, és aki a kis Ádám tévelygő nyomait kerested

a Szent Gellért hegyháton. Hallgatsz, és én csak hallgatok.

A Villányi úton, mint a sárgahéjú nyár, úgy suhant el mellettem

A négyes villamos.

A jogutód, Szalai Rózsa 1918. május 25-én született Mezőkövesden, tanítónő volt évtizedeken át, és egész Európában elismert festő. Több kiállítása volt Budapesten, Spanyolországban, Olaszországban, Angliában és másutt. Kosztolányi Ádám jegyzetfüzetében, ami a birtokomban van, a következő feljegyzést találtam Szalai Rózsával kapcsolatban: ,,Anyám a végrendeletében Mostbacher Ödön kiváló mérnököt - XI kerület, Ménesi út 7 - és feleségét, Szalai Rózsa festőnőt bízta meg pénzügyeim kezelésével." Eddig az idézet. Kosztolányi Dezsőné, Harmos Ilona 1967-ben hunyt el, és közvetlenül a halála után bízta meg a fővárosi bíróság Szalai Rózsát a hagyaték gondozásával. Kár, hogy ezt a finom lelkű idős hölgyet már csak a halálos ágyán ismertem meg. Mennyi mindent tudott volna mondani nekem a nagy költőről és általában a Kosztolányi családról, hiszen mára már alig akad valaki, aki a közvetlen rokonságához tartozna. Unokahúga, Kosztolányi Teréz, akit a Kosztolányi nagyszülők kisbabának becéztek, 1934. október 8-án született és 2001. december 15-én halt meg Szabadkán. Az idei Kosztolányi Konferencián találkoznom férjével. A névjegykártyáján, amit nekem adott, ez áll: Horváth László optikus, Szabadka, Šantićeva 20. 2002 szeptemberében Szalai Rózsa unokahúga, Nagy Ildikó, aki hivatalosan is a Kosztolányi hagyaték jogutódja, elhívott magához, hogy a Ménesi úti házban megmutassa a Kosztolányi hagyatékot. Egy csodálatos napot és éjszakát tölthettem ebben a házban, ahol szinte minden sistergett Kosztolányi Dezső és családja emlékétől. Elmondhatom, hogy Kosztolányi ágyában aludtam, a még meglévő, gyönyörű barokk stílusban készült bútorait simogathattam. Többezer könyvre tehető könyvtára is leírhatatlan élményt nyújtott nekem. Mondhatom, hogy éjszaka le sem hunytam a szemem, mert Kosztolányi aranyos csillárja sütött a szemembe és úgy éreztem egy-egy pillanatban, hogy maga a költő is ott van, és íróasztala fölé görnyedve éppen új regényén dolgozik.

* Elhangzott 2003 májusában a Kosztolányi Dezső Napok tanácskozásán.