Borbély János
Kedves Dani!

Újvidék, 1985. V. 2.

Tudom, nagyon régóta tartozom ezzel a levéllel, belátom, valóban jogos a neheztelésed. Eredetileg most is azzal a szándékkel ültem a géphez, hogy kihasználva a májusi ünnepek szélcsendjét, folytatom az... Enciklopédia fordítását. Tulajdonképpen hónapok óta foglalkozom vele, ám nagy szünetekkel, akadozva és akadályoztatva dolgozom rajta az egyre jobban szorongató határidő bénultságában, illetve bénításában. Hosszabb ideje minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elhárítsak minden zavarót, mely e legfontosabbnak tartott munkám elé gördül. Magyarán szólva: igyekeztem ,,tisztára játszani" magam. Ami azt jelenti, hogy nagy sietve elvégeztem néhány aprómunkát, sebtében megcsináltam Kosztolányi Aranysárkány c. regényének tíz részes rádióváltozatát (ezt muszájból, fizetésért), egy emlékiratkötet lektorálását visszaadtam a kiadónak, mondván, hogy nem érek rá, mert vár az Enciklopédia. Így aztán, hogy sok más, apró részlettel nem fárasszalak, nagynehezen elhárítottam minden akadályt, amely kettőnk között (hogy így mondjam) tornyosodott. S hogy regényesen fejezzem ki magam, abban a pillanatban, amikor az írógép billentyűjére tettem a kezem, villámcsapásként hasított belém a tudat, hogy még egy nagy adósságom van, mégpedig ez a levél, amelyet magamban hónapok óta fogalmazgatok és amely - mint restancia - szintén nyugtalanít. Jobb lett volna mindjárt válaszolni rá, sőt - menet közben - még egy pár levelet váltani a problémákról. Sajnos, mindig a halogatás embere voltam, és ennek mindig megadtam az árát. Szeretném jóvá tenni, amit még lehet.

Menjünk hát sorjában.

Bányainak közvetítettem az üzenetedet, azóta több levelet váltottatok, remélem, minden O. K. Egyébiránt köszönöm elismerő soraidat a Varázstükör fordításáról. Csak neked mondom, hogy magam is úgy vagyok vele, hogy a Varázstükörben, de különösen a Végtisztességben tudok egy-két olyan magyar mondatot, amelyre - intimen, pszt! - egész életemben büszke leszek. Erről jut eszembe, nem mondtam még, hogy a Forumnál rövidesen megjelenik válogatott fordításaim kötete, s abban - csupa elbeszéléseket tartalmaz - D. Kiš a Végtisztességgel van képviselve, éppen a szöveg fordítói kihívást jelentő artsztikumánál fogva. A Végtisztesség - különben - megjelent a pesti Égtájak - Öt világrész elbeszélései 1982/83-as kötetében is. Gondolom, tudsz róla.

A Varázstükör címéhez. Én azt nem tudom racionálisan megmagyarázni, hogy a szószerint fordítást: Ogledalo nepoznatog - Az ismeretlen tükre mért nem tartottam elfogadhatónak. Tudniillik lexikailag az ismeretlen nyelvünkben is legalább kétfélét jelent. I. melléknév Aki, amit nem ismerünk; II. főnév Ismeretlen személy. Ilyen szempontból tehát nyugodtan megtarthattam volna az eredeti címet, alakilag teljesen szabályos lett volna. Ennek ellenére a Varázstükör mellett döntöttem. Amazt kissé idegenszerűnek, szokatlannak, kevésbé kifejezőnek éreztem (tehát érzésről, nem észokról van szó) míg a varázstükör irodalmi nyelvünk kelléktárához tartozik, a mesék nyelvéhez, bőséges asszociatív kör fűződik hozzá, ismerős; a különös, mágikus, nem mindennapi csodatükör sejtelmesen borzongat és mint cím többet ígér. Ilyenképpen valahogy szívesebben mondtam le a nem eléggé evidensnek érzett ambivalenciáról - ennek a hagyományosabbnak a kedvéért. Számomra ez a nyelv csodája: az a határeset, amikor szótárilag minden teljesen rendben van, és mégsem lehet tiszta szívvel mondani, mert - nem így mondjuk, vagy nem szoktuk mondani. Összegezve: szeretném, ha a Varázstükör maradna, de nem zárkózhatom el a te indítványodtól sem.

A famózus 13. sorban valóban az ,,emennek" a helyes, nem ,,embernek" - ez sajtóhiba.

Ami a Petőfi-vers záró sorait illeti. Hát igen. A ford. tévedése. És a ford. félrevezető, kisded öröme, amikor eredetiben ismert sorokra bukkan, amit - jaj, de jó! - nem kell lefordítani, hanem csak be kell helyettesíteni. S akkor kiderül, hogy ama bizonyos banánhéjról van szó. amelyen elcsúszik az ember. Én úgy képzeltem, hogy Petőfi sorai szerb fordításban hangzanak úgy (a fordítás kisebb-nagyobb mértékben parafrázis), ahogyan az írásodban szerepel. Ilyenkor szokásos, hogy visszahelyettesítjük az eredetit, és a hatás teljes. Persze, neked van igazad, parafrázisként le kell tehát fordítanom, és a kötetben már majd így szerepel.

Érdekel, hogy állok az Enciklopédiával. Nem valami fényesen, nyugodtabb lennék, ha többet tudnék magam mögött. Négy darab van meg belőle: a már említett Végtisztesség, A varázstükör, a Történet a Mesterről és a Tanítványáról (megjelent az Újvidéki Rádió műsorában: az Együtt c. hangos folyóiratban), és a Dicső halál meghalni a honért (megjelent az Újvidéki Rádióban, valamint a szabadkai Üzenet 1984/12. számában). A napokban kezdtem bele a Csodatevő Simonba. A következő hetek azt ígérik, hogy lassan belejövök, megindul, s akkor nagyobb lépésekkel fogok haladni. Ehhez, mint levelem elején mondtam/írtam, hozzásegít, hogy mindent távol tartok magamtól, és csak az Enciklopédiára koncentrálok.

Egyébként csodálatos dolgok történnek velem. Neked is elmondom, másoknak is elmondtam. A Slavno je za otadžbinu umreti megragadott, maga a történet is, külön pedig a magyar vonatkozása. Amikor hozzáfogtam lefordításához, a címe egy pillanat alatt megvolt, úgy csöppent el készen, mintha mindig bennem lett volna. Dicső halál meghalni a honért. A ,,honért" az ,,umreti" archaizmusának felel meg, és az egész sor hasonlóan ritmikus, mint az eredeti. De csak két hét múlva jöttem rá, hogy miért. Mondogattam magamban az eredeti címet, és elhatároztam ugyan megszámolom, hány szótag van benne. Igen, Slavno je za otadžbinu umreti tíz szótagos, deseterac. Mindjárt gondoltam. Ezért olyan egy tömbből faragott. Ezért ritmikus. Ugyan, hány szótagos a Dicső halál meghalni a honért? És ekkor előállt a csoda. Az is pontosan tíz szótagos, anélkül, hogy számoltam volna. És cezurák is hasonlóan helyezkednek el: Slavno je za (otadžbinu) umreti - Dicső halál (meghalni a) honért. Sőt a magyar változat még alliterál is: halál /meg/halni a honért. Hát nem gyönyörű? S mindez egy pillanat, egy sugallat műve, minden kínos verejtékezés nélkül? Egyszóval: csoda.

Az Üzenetben, sajnos, süketnek bizonyult valaki. A tartalomjegyzékben így jelent meg: Dicső halál meghalni a hazáért. Így persze elsikkadnak bizonyos dolgok.

Jelzem csupán, hogy a Slavno je za otdžbinu umreti-t Brasnyó István is lefordította (szabadkai 7 Nap), ezenkívül Esterházy Péter is az Élet és Irodalomban. Brasnyótól megjelent továbbá a Mester és a Tanítvány is. (Magyar Szó, 1984. XII. 2.)

Talán érdekel még, hogy a televízióból magnószalagra vettem azt a tévéműsort, amelyet a Belgrádi Televízió készített veled Umetničko veče címen. Megvan elejétől végig. Sajnos, mivel hangszóróból mikrofonra vettem, a felvételben van egy kis zúgás, és bár nem mondható minőségi felvételnek, minden szó jól hallatszik rajta. Legnagyobb közérdeklődésre, gondolom, a Sabljaković készítette interjú számíthat. Gondoltam, felajánlom a Hídnak. Több érdekes dolgot mondasz ott. Ha személyesen érdekel, a szalag rendelkezésedre áll. Egy külön papíron mellékelem a szalag tartalmát.

Röviden még: az Enciklopédia tehát készül, még az idén könyv lesz belőle. A glosszáriumot megkaptam, köszönöm, nagyon hasznos lesz. Ha egyéb problémám lesz, megkérdezlek.

Baráti kézszorítással: B. János