Marko Čudić
Danilo Kiš versfordításairól
vagyis mire jó manapság az irodalmárnak egy író levelezése

Két dologról szeretnék itt említést tenni: 1) Danilo Kiš magyar versfordításairól és 2) a magyar írók Kišsel való levelezéséről (mely most először kerül a tágabb olvasóközönség elé), mert véleményem szerint ez a két téma összefügg egymással, hiszen az a fajta szövegközpontú elemzés, amely a szövegre úgy tekint, mintha az az 'égből pottyant volna le elénk', teljesen megfeledkezve a konteksztustól, ma már elég avíttnak tűnhet. A levelek pedig elég szép konteksztusképet festenek, bár a számukat sok filológus joggal kevesellheti.

1) Danilo Kiš gazdag versfordítói tevékenysége fontos szerepet tölt be az "utolsó jugoszláv író" alkotói opusában. Ő maga ugyan mindig is távol tartotta magát attól, hogy "Kulturträger"-nek titulálják (ld. pl. a Gorki talog iskustva c. interjúkötetet), sohasem megrendelésre, hanem belső impulzusaira hallgatva fordított, mégis most, így utólag kiderül, hogy a magyar, az orosz és a francia líra remekeinek (plusz egy kései Goethe vers) bravúros átültetésével (vagy újrafordításával) új távlatokat nyitott (vagy kellett volna, hogy nyisson) a begyepesedett és provinciális szerb irodalomnak. Ebből a szempontból őt mégis fontos közvetítőnek tekinthetjük. A szerep, amelytől egész életében félt, mint a tűztől, halála után utolérte. Megérdemelné Danilo Kiš, hogy a versfordításaival többet foglalkozzunk.

A kiindulópont az a ma már közhelyszerűnek tűnő igazság lehetne, hogy Kiš "latens költő" volt, vagyis, hogy prózaíró létére saját lírai vénáját a versfordításban "élte ki" (erről említést tesz Radics Viktória Danilo Kiš: pályarajz és breviárium c. esszészerű monográfiájában, Kijárat Kiadó, Budapest, 2002), Mihajlo Pantić szerint pedig Kiš 'rejtett költő, méghozzá olyan, amilyen a szerb irodalomban előtte Ivo Andrić volt.' (Mihajlo Pantić: Kiš, 'Filip Višnjić', Belgrád, 2002, 3. kiad, 109. o.) Nem véletlenül nevezik olyan sokan 'lírai prózának' Kiš írásait, bár ez egy elég tág és pontatlan megjelölés. A versfordításról c. írásában (ld. Varia, BIGZ, Belgrád, 1995, 274-284. o.) Kiš arról beszél, hogy a jó versfordítás első feltétele az, hogy a fordító maga is költő legyen, nem pedig filológus, mert az eredeti verset (amely a fordítónak a platóni 'ideával' analóg) először 'szét kell zúzni" ahhoz, hogy egy magasabb szinten, nem feltétlenül a nyelvi hűség szintjén, közelebb kerüljünk a vershez. És talán a legfontosabb az, hogy olyan költőket fordítson a fordító (aki tehát szintén költő, vagy ahogy Kiš mondaná saját magára, 'frusztrált költő'), akik közel állnak hozzá: 'Naravno, izbor po srodnosti u odnosu na pesnika, pesmu ili trenutak, jeste važan preduslov. Nije slučajno baš Bodler prevodio Poa, Žerar de Nerval Fausta, Karduči Getea, Rilke Valerija, Krleža Rilkea.', mondja Kiš. (ibid. 278. o.) Mi pedig hozzátehetnénk, hogy Danilo Kiš sem véletlenül fordította Adyt, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt vagy Petrit.

Kiš tehát elég szabadon fordított, sohasem teljesen szó szerint, látszólag (de csak látszólag!) nem ügyelt a filológiai pontosságra, az ún. "kompenzációs elvet" követve ("amit elmulasztunk egy vers fordításánál, az majd visszajön egy másikban", ld. Gorki talog iskustva), de mégis nem úgy, mint például Kosztolányi, akinek vannak ugyan jó, sőt néhol zseniális kínai vers-átültetései, de ezek mégis elsősorban Kosztolányi-versek, egy kis kínai körítéssel. Kiš ilyesmit nem csinál, nála az Ady - Ady, a Radnóti pedig Radnóti, visszaadva ritmusostól - rímestől, mindenestől.

Kišt nagyon erős szálak fűzték a magyar lírához, nem csak gyerekkori kétnyelvűsége folytán, hanem az elméleti szövegeiben is nagyon sokszor felemlegetett közép-európai kontextusnak is köszönhetően. No és nem utolsósorban az ifjúkori szenvedélyes, viharos, romboló-építő és szemnyitó Ady-élmény eredményeképpen (vö. Gorki talog iskustva, illetve Radics, 35. o.) Ady, ugyebár, saját vallomása szerint, "kasztrálta, mint költőt". Nála "minden kamaszkori lelkiállapotára talált egy verset". Ezért aztán megvilágosodott előtte, hogy jobb, ha lefordítja Adyt, mintsemhogy egy saját (mellesleg véleménye szerint rossz) verset írjon. A hiuságnak eme elvetése nem kis erkölcsi teljesítmény volt egy induló költő/író részéről. Ady után következnek József Attila, Radnóti, Kassák, Pilinszky (Kiš talán legjobb műfordítása, az Apokrif), Nemes Nagy, majd Juhász Ferenc és végül Petri. És ez csak egy kis része a hosszú listának.

Egy életen át kísérte Kišt a magyar irodalomhoz való kötődése. Itt gorombán három periódust lehet megkülönböztetni: az ifjúkorit, amikor először Adyt, majd József Attilát és Radnótit fordítja (a Krv i zlato, a Noć predgrađa és a Strmom stazom c. kötetek). A József Attilát foglalkoztató egzisztenciális kérdések egész sora (ki vagyok, hová megyek, az árvaság és kitaszítottság elviselhetetlen érzése) Danilo Kiš családi ciklusában végig jelen van. Radnóti lírája Kišnek a zsidóságával, hontalanságával és a holokausztal való közvetett (az apa eltűnése) való szembenézést (is) jelenthette. A második a Kassák, illetve az "Újholdasok" (Pilinszky, Nemes Nagy, ld. a Novija mađarska lirika c. kötetet) iránti érdeklődése, majd végül a harmadik, utolsó időszak következik, Petri György (költészetének) megismerése Párizsban (ld. a Večni ponedeljak c. poszthumusz kötet). Radics szerint Petri versei megszabadították Danilo Kišt az ún. hétköznapi és "trágár" nyelvhasználattól való viszolygásától. Petőfit nem vettem bele ebbe a periodizációba, bár őt is fordította, nem is keveset (ld. Petefi i revolucija c. írását a Variaban, 132-142. o.), mert érzésem szerint a Petőfi-versek fordítása Kiš számára inkább technikai gyakorlat volt, mintsem egy igazán átélt szellemi közelség eredménye. (Ez persze mit sem ront ezeknek a fordításoknak a technikai bravúrosságán.)

Mint minden más szellemi tevékenységét, Danilo Kiš a magyar lírával való viszonyát is elméletileg megalapozta. A Novija mađarska lirika viszonylag rövid, de hihetetlenül tömör előszava egy nagyon tájékozott irodalmár tanulmányának is tekinthető. Ezt az előszót olvasva egy egész kiši magyar líra-koncepció bontakozik ki. Még azokról a költőkről is komolyan és hozzáértően ír, akiket nem fordított. Sőt, megkockáztatnám azt állítani, hogy motivikus összefüggéseket (a szöveg, a nyelv síkján) lehet találni Danilo Kiš prózája és az általa fordított magyar versek között. Vegyük például Juhász Ferenc József Attila sírja c. költeményét (amellyel Kiš behatóan foglalkozott, ld. Najdiskutovanija pesma mađarske lirike c. írását a Varia c. kötetben, 292-298. o.) Nos, ebben a költeményben a következő sorokat olvashatjuk: Mert te itt fekszel az út másik felén, itt rothadt szét szived, itt folyt / szét agyad, kimászva a könnyű koponya szétnyílt csonthólyagából, / mint kinyílt kagyló - kéregszárnyakból a puha állat, a koponyából kidőlve / folyt szét, mint széttört köcsögből a rózsabarna kenőszappan, / elméd itt lett fehér kukacok, zuzmara - öltönyű lárvák fehér ösztöne stb. (ld. Juhász Ferenc: Harc a fehér báránnyal, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965, 82. o., kiemelés tőlem). Kiš ezt a részletet a következőképpen oldotta meg: Jer ti ležiš tu sa druge strane puta, tu ti je srce istrulelo, tu / ti je / mozak istočio, izmilevši iz rastvorene, naprsle koštane opne / kao iz rastvorenih krilaca školjke meka životinja, istočio je / pokuljavši / iz lobanje kao iz razbijenog ćupa ružičastomrka pihtija - drigija, / tu ti je postalo umlje beli nagon belih crva i larvi u plaštu od / inja stb. (ld. Danilo Kiš: Pesme i prepevi. Prosveta, Beograd, 1992, 125. o.) A Fövenyórában (vö. Fövenyóra. Forum, Újvidék, Borbély János fordítása) ez a motívum újra megjelenik, ezúttal Freud doktor agya a hóban az újvidéki járdán: ". egy ember intelligenciája világosan kiemelve a koponya csonthéjából, mint a kagylóbél a smaragd csillogású, kemény héjazatból: lüktető, kocsonyás agymassza a hóban." (kiemelések tőlem). A hasonlat szembetűnő, és nem hinném, hogy véletlen. A pszichologizálás hívei talán még Freud doktor szimbolikus-ironikus vezetéknevét is, ha tudnák ezt a részletet, máshogy értelmeznék. Érzésem szerint egy Kiš versfordításaival való behatóbb és részletesebb foglalkozás fényt vethetne még sok hasonló intertextuális és citatológiai ínyencségre.

2) Amikor Danilo Kiš özvegye és az író belgrádi hagyatékának gondozója, Mirjana Miočinović rendelkezésemre bocsátotta a magyar írók Kiš címére írt leveleit, felvetődött bennem a kérdés, vajon miben segíthetnének ezek a levelek egy Kiš-kutatónak, vagy ahogy azt Belgrádban mondani szokták, 'kišológusnak'. Amikor beléjük pillantottam, rájöttem, hogy bizony ezek nem olyan egetverően fontos levelek, mint például Joyce levelei ügyvéd barátjának, amelyekben fény derítődik az Ulysses fejezeteinek Homéroszi analógiáira. Itt ilyesmi nincsen, legalábbis első látásra nincs. A Kassák-házaspár néhány levele, Sinkó Ervin levele, Eörsi István levele Nyugat-Berlinből. És persze Kiš magyar fordítóinak levelei. Kassák Lajos (illetve Kassák Klára) leveleire helyezném elsősorban a hangsúlyt, mert itt konkrét adatokkal is találkozunk. Megtudjuk, milyen tervei voltak a Kassák házaspárnak egy magyar-szerbhorvát kétnyelvű kiadást illetően. És ami ugyancsak fontos: itt egy olyan Danilo Kišsel van dolgunk, akit Magyarországon még csak fiatal fordítóként ismertek. Sinkó Ervin levele egy érdekes enigmát rejteget: Sinkó Ervin ugyanis, aki a hatvanas években a zágrábi Forum irodalmi és politikai folyóirat szerkesztőségének tagja volt (amelyben 1966-ban megjelent Juhász Ferenc József Attila c. költeménye D. Kiš fordításában), engedélyt kér Kištől, hogy egy részletet a Juhász-vers fordításához írt előszójához kicsit kijavítson, mert azt "a magyarok esetleg sértőnek találhatnának". Úgy gondolom, itt a Najdiskutovanija pesma mađarske lirike c. esszének, arról a részéről lehet szó, ahol Kiš, József Attila életéről szólva és Juhász versét interpretálva említést tesz a Lautreamont-i hatásokról Juhász 'bestiáriumára' és itt szó esik arról, hogy ez a vers nem csak egy miserere azért, mert a nagy költő nem kapott méltó helyet a temetőben, hanem egy 'végleg letűnt társadalmi réteg, az egész K. und K. monarchiának, egy egész országnak, egy egész világnak, `egy Grimmi meséből való visszataszító országnak` a rettenetes exhumációja." Eörsi levele 1989-ből érdekes dokumentum a rendszerváltás előtti Párizs - Nyugat-Berlin - Budapest reláción élő magyar értelmiségi gondolatairól. Kiš két magyar fordítójának (Csuka Zoltán és Borbély János) levelei érdekesek lehetnek a fordításelmélettel foglalkozóknak, és betekintést adhatnak a kulisszák mögé (hogy micsoda harcok is folytak egy-egy Kiš-regény lefordításának jogáért, vagy hogy mennyire büszke lehet egy fordító saját megoldásaira, és hogyan magyarázza azokat első kézből. Fény derül például arra, hogy Borbély János miért fordította az Ogledalo nepoznatog c. elbeszélést Varázstükörnek, vagy miért érezte úgy, hogy a Slavno je za otadžbinu umreti legmegfelelőbb magyar adekvátuma a Dicső halál meghalni a honért).

Ha irodalomelméletileg és poétikailag nem is annyira fontosak ezek a levelek, jelentőségük abban rejlik, hogy az óvatos és komoly olvasó előtt, ezeket a leveleket olvasva, egy elég átfogó korkép (kórkép?) rajzolódik ki. És a levelekkel egy komoly kutatónak mindig lehet valamit kezdenie. Példa erre Miroslav Karaulac jeles belgrádi irodalomtörténész és Ivo Andrić-kutató nemrég megjelent Rani Andrić c. könyve, egy Andrić-levelekből összeállított kiváló tanulmány. Érdemes tehát belenézni ezekbe a levelekbe is. Kiderülnek belőlük olyan dolgok, amelyeket sejteni sejtettünk ugyan, de nem dokumentálhattunk. Most itt az alkalom.