Danilo Kiš
A bolondokháza előcsarnokában

Minden valamikor szeptember havában kezdődött, olyan hangulatban, mint amilyet Petőfi ír le Szeptember végén című költeményében: a vállalkozói villák kertjében még zöldelltek a sövények és a nyárfák, de az esők és a szelek már megkezdték garázdálkodásukat, megtépázták a leveleket és letaposták a füvet, majd jött a hosszú vénasszonyok nyara, amely igyekezett rendbe hozni a rendbe hozható dolgokat, megállítani a megállíthatatlant. Erkélyemről szemlélem az évszakok eme szeszélyes váltakozását, akaratlanul is látva, nemcsak mint a díszletek változásait valamilyen hatalmas, klasszikus melodrámában, amelybe bevonták az isteneket és a teremtés-rombolás mitikus erőit, hanem egy egészen lírai összefüggésben is, amely ártatlan, valójában gyermeki, holmi lírai és melankolikus összefonódásként önmagammal: az elmúlás élő képeként. A szeptembernek ez a romantikus (Petőfis) mélabússága összefonódik annak az életével és lényével, aki mindezt saját elmúlásának és öregedésének képeként szemléli, ám mégsem csupán szentimentális (költői) meglátás, hanem egy sajátos metafizikai remegés, amely óva int.

Negyven és egy éves vagyok. Befejeztem legújabb könyvemet. Merre, hogyan tovább?

Telefonon jelentkezett M., és arra kért, találjak neki egy orvost, pszichiátert, mert valami rettenetes nyugtalanságot érez. Amennyire csak tudom, megpróbálom megnyugtatni, hogy ne aggódjon, hogy legyen egy kicsit türelmes, hogy pihenjen, mert mindez csupán az évszakok hirtelen változásának a következménye... Hiábavaló szavak özöne, amelyeknek vigasztalónak kellene lenniük, amelyeknek le kellene állítaniuk egy tirannusi fixa idea, valamilyen trauma, pszichózis vagy neurózis romboló gépezetét, valamelyiket azok közül a bomlasztó folyamatok közül, amelyek állítólag a lélekben játszódnak le, valójában pedig az agykéregben mennek végbe, valamelyiket a szervezett anyagban történt zavaroknak. Mellesleg, az anyag nem is anyag, még csak nem is szervezett, hanem valójában ez alkotja az emberi lelket, amelynek helyét laikusan a mellkas tájékán határoztunk meg, hiszen ott vonaglik a véres emberi szív, csak azért, hogy becsapjon bennünket, miszerint ő az öröm és a szenvedés forrása. Valójában pedig, mindaz, amit léleknek szoktak nevezni, valahol ott van az agytömegben, a kemény koponya rejtekében, abban a nyákos anyagban, amelyben a gének olyan titokzatos részecskéi áramlanak, amelyek valamilyen ismeretlen sorrendben és törvényszerűségek szerint viszik át a szülői örökséget, az ősök és ős-ősök génjeit, az alkotás és a rombolás génjeit, vegyesen, látszólag kaotikusan, hiszen a távoli múltba nyúlnak vissza a kétszeres szülői és ősszülői irányokba, kereszteződve és összefonódva, amikor eme részecskék ütközése, az anorganikus anyagokhoz hasonlóan, új, előreláthatatlan viszonyokat teremt. Hogyan mindezt elmondani, így, telefonon keresztül, vagy akár telefon nélkül is egy hiperérzékeny személynek (akinek a családjában, anyai ágon előfordult néhány depressziós ős), miként mindezt megmagyarázni, miként lehetne őt megvigasztalni, leegyszerűsíteni az örökségnek ezt a bonyolult és komplex kérdését, azt a genetikai játékot, amelyet szüleink és ősszüleink játszanak velünk, miként lehetne mindezt elmondani ennek a nőnek, hogy mindez vigasztalólag hasson, hogy legalább lelassítsa azt az őrült körforgást, amely ennek a szervezett anyagnak a szívében kezdődik, s amely az akarati cselekmények és tökéletes szervezettség mellett időnként olyan hatásokat is kivált, amelyek jelentése felfoghatatlan annak is, aki mindezt megéli (azon felül, hogy számára ez kínokat és szenvedést jelent), de annak is, aki a jelenséget csak szakmai, egészségügyi vagy pszichiátriai nézőpontból szemléli, s aki egyfajta fehér, kórházi köpenyes Hamletként tenyerén koponya helyett véres emberi agyat tart, s állítólag kiolvassa belőle a sorsot, mint valami varázsló a varázsgömbből, vagy csodakellék segítségségével, mint amilyen az encefalogram, vagy más egzakt, elektronikus mérés ezen a szervezett anyagon, amely, láss csodát, egyszer csak teljesen szétesett, minden látható (külső) hatás vagy ok nélkül. (Hacsak ez nincs összefüggésben az évszakok hirtelen váltakozásaival, s ezzel összekapcsolódva valamilyen titokzatos asztrológiai kapcsolatban a lények destruktív erőivel.)

A nyár nagy részét Hvaron töltöttem, ahol D. V-vel egy istentelenül sematikus és rossz forgatókönyv javításán dolgoztam: mindent újra kellett írni. Hvarról Zágrábba utaztam, és az Egyetemi Könyvtárban az usztasa sajtót lapozom, nem csak azért, hogy dokumentáljam a dolgokat, hanem hogy a forgatókönyvbe beszorítsak valamit a kor autentikusságából, valamilyen képet, a légkört, amit a dokumentumokon kívül semmi sem pótolhat. Sem a túlélők visszaemlékezései, sem a dolgok általános képe alapján történő rekonstrukció. Egy egész kocsira való, megsárgult usztasa újságot (Hrvatski narod és más lapokat) hoznak elém, én pedig az elárvult Egyetemi Könyvtárban elmerülök egy kínos, hazugságokkal, vérrel és propagandával teli időszakban. Egyszer csak - egyszer csak - egyetlenegy részletben felfedezem a kor, a város, az emberek aromáját. A városi közigazgatás egy hirdetése pittoreszk nyelvezettel sorolja fel azokat a dolgokat, amelyek jegy nélkül vásárolhatók meg: apostoli szandálok, férfi (kemény) inggallérok, Gandhi-szandálok, könyvkötői vászon, női fűző, stb., stb. A lista impozáns és értelmetlen, pittoreszk nyelvezetében és jelentésében egyaránt, és én ebben az abszurd jegyzékben meglelek egy egész világot, amely egyértelműen meg van jelölve, a háború és az abszurditás világa: mi sem volt könnyebb, mint ezeket az értelmetlen dolgokat valamilyen rádiójelentésbe tömöríteni, vagy ezek közül a ruhaneműk közül valamelyiket egyfajta halotti lepelként, esetleg halotti maszkként ráhúzni a letűnt idők halott bábjaira, amitől azután megelevenednének az emberek, a városok, az elmúlt évek. Mint a hang, mint valamilyen zenei kíséret; mindehhez, vagy mindezek hátteréhez hozzáadni a Liberator gépek zaját, amelyek valahol a magasban orgonáikkal a remény hangján szólalnak meg...

A zavarodott M-et a Palmotić utcai Mentálhigiénés Intézetbe viszem. Fél egyedül bemenni, kér, hogy csináljak neki társaságot, hogy ne hagyjam magára, stb. Ez a Mentálhigiénés Intézet valójában a bolondokháza előcsarnoka, a Purgatórium, ahol még nem hunyt ki a tekintet, ahol az emberek még emberi mozdulatokat tesznek, de nyugtalanul, tehetetlenül, ahol még belenéznek egymás arcába, kíváncsian, hogy azon a másikon ellenőrizzék le saját gyengeségüket, hogy, talán, a másik arcáról leolvassanak valamilyen emberi üzenetet, vigasztalót önmaguk számára, hogy ők valójában még nincsenek a bolondok között, hanem csak az Előcsarnokban. Lézengenek a folyosókon, a várótermekben, némely férfiak az összes kórházéhoz hasonló csíkos pizsamákban, mint minden kórházi előcsarnokban mindenféle korú szerencsétlen nő szorong valamilyen alacsony tolóablak előtt - mint minden egészségügyi létesítményünkben. De kétségtelenül nem csak a mieinkben, ahol meg kell hajolnod - akár bolond vagy, akár beteg - az alacsonyan elhelyezett tejüveg mögött megbúvó láthatatlan szent előtt, mint amikor az ikon előtt hajlongsz, azután kitöltesz valamilyen űrlapot, és vársz, és vársz...Egy harminc körüli szerencsétlen idősödő anyjával labdázik. A labda egy szürke fonalgombolyag, ő pedig az ötéves gyermek örömével játszik. A gombolyag kirepül az elgyermekiesedett fiától egy-két méterre guggoló anya kezéből, kis ívben elröpül fiához, aki (a bolondok örömével) fogadja azt. Ő már nem a homo ludens, hanem egy szerencsétlen, gyermekies ember, bolond ember, egy harminc-harmincöt körüli ember, aki a homo ludens életének terhei alatt gyermekké nyomorodott, s aki hozzátartozóinak idegeivel és pszichéjével játszik: idegeiket egy gombolyagba tekeri, amely azután a gyomorban görcsöl, a szimpatikusban, és így a homo ludens egyszerűen bolonddá válik, amely azután a Mentálhigiénés Intézethez fordul. Itt meg azután valamilyen láthatatlan nővér, kistisztviselő ikonja előtt hajlong, aki kávét szürcsölget és hosszú telefonbeszélgetéseket folytat az állami telefonról, miközben anya és (harmincöt éves) fia szürke gombolyaggal labdázik, a nők meg valamilyen selyemotthonkában, amely alól elővillan szőrös lábszáruk, összegyűrődött csíkos pizsamaszáruk, ugyanaz előtt a tejüveg előtt hajlonganak, arra várva, hogy a nővér kiigya a kávéját, elszívja a cigarettáját és befejezze kacarászós telefonbeszélgetését, és aki teljesen érzéketlen ezek iránt a szerencsétlenek iránt, de valójában nem is látja, nem is hallja őket. Bekopogok. Válasz nincs. Mégis belépek a fogadóirodába, és közlöm, hogy találkozóm van P. doktorral. Ő majd utánanéz. Igen, meg van beszélve a találkozó, de a doktor nincs itt. A betegeket vizsgálja. Várjuk meg kabinetjében, mindjárt jön. Belépünk a félhomályos kabinetbe, leülünk és várunk, nekem pedig úgy tűnik, hogy hallom, amint az a szerencsétlen kiejtette a markából a gombolyagot, amely elgurult és nekiütődött a kabinet ajtajának, ez a szerencsétlen pedig szenved, mert, íme, neki semmi sem sikerül, még az sem, hogy elkapja az anyja kezéből kirepülő puha fonalgombolyagot. M. azt mondja, fél, hogy inkább elmenne és egy másik alkalommal jönne vissza. Nyugtatgatom, pedig én is sietnék, megbeszélt találkozóm van az Atelje 212-ben, ahol azt mondtam, hogy olyan 11 körül jövök, most pedig már (ha jól emlékszem) tizenkettő is elmúlt, az orvos pedig még mindig sehol. Aztán végre előkerül doktor P., egy szimpatikus, mosolygó férfi, egészen váratlan emberi hanggal és tekintettel az őrülteknek ebben a házában. Nem, nem lesz rám szüksége, tud franciául, ezért a kisasszonnyal francia nyelven fog beszélgetni. Látom, hogy M. lenyugszik, hogy átadja magát ennek az embernek a kezébe, hogy kialakul közöttük a kölcsönös bizalom első kontaktusa. Távozom. Találkozó fél kettőkor a Szerb Kávézónál (az Atelje 212 mellett).

Az Atelje 212 udvarában, mintha csak a kulisszák mögé a sorompó innenső oldaláról pillantanál be, innen, a színészi - intendánsi - súgói -

műszaki oldalról lesnél be. A lepusztult szürke falak közötti udvarban egy külföldi rendszámú teherautó, azok közül az autók közül, amelyek a világ valamely tájáról szállították ide a kartonból készült dekorációt, kartonerdőket és -felhőket, papírmaséból készült álarcokat, poros műselyem-jelmezeket, hamis díszítéssel, hamis ékszerekkel és hamis arannyal. Egy teherautó, amely a sátoros cigányok kocsijára hasonlít, s amelyről a színpadi munkások pakolják le ezt az értelmetlen dekorációt, révedezőn és érdektelenül, mint minden olyan cselekedetnél, amelynek értelmét nem fogja fel az ember, mint amikor olyan tárgyakkal foglalatoskodik, amelyeknek abszurd jelentésük van, illetve, amikor ezek a tárgyak semmit sem jelentenek a velük kapcsolatba kerülőkkel. Sőt, akik számára mindez nem csupán abszurdnak tűnik, hanem ezek a kacatok még egy nagy és drága tréfára is hasonlítanak, amely azonban még öt parát sem ér. A színpadi munkás nem érti meg, mint ahogyan a kispolgár sem képes felfogni a haszonelvűségen kívül eső, művészi dolgokat; hiszen ő, nyomorúságos bére és a nélkülözés nézőpontjából (joggal) képtelen megérteni, hogy ezt a sok kacatot miért szállítják ide Spanyolországból, Romániából, Oroszországból, Dél-Amerikából, mindezeket a deszkákat, papírmasé formákat, kartonfelhőket, aranyozott tridenseket, kék és piros és zöld parókákat, levert zománcú edényeket - amelyekből még a kutyája sem lenne hajlandó enni, ezeket a műanyag kannákat, amelyek a sarkon öt-hat ezer (régi)dinárért megvásárolhatók lent a sarkon, ezeket a legegyszerűbb deszkákból készült rozoga bútorokat, amelyeket ő maga még a fészerben sem tartana, sérült stukkókat, roskatag foteleket, amelyeket a normális világban a lomtelepre dobnak, ezeket a szakadt dobokat, behorpadt harsonákat, leégett gyertyájú bádog gyertyatartókat, kényszerzubbonyokat, láncokat, köteleket, masnikat és széthangolódott gitárokat, kopott padokat, háromlábú székeket, műanyag hagymafüzéreket és műanyag gyümölcsöket, padló nélküli csónakokat, evezőket, feliratokat, kartonból készült páncélzatot, alabárdot, szablyát, kovás puskákat - fából, amilyenekkel ma már a legszegényebb gyermekek sem játszanak, ügyetlenül megvarrt rongybábukat, amelyeknek alig van emberi formájuk... Hiszen a színpadi munkás a büfében fog ácsorogni (van ahol a színpadi munkásoknak és műszakiaknak külön büféjük van), és nem látja majd, hogy ez a sok ócskaság, ez a sok értelmetlenség, amely hajóval vagy óriásrepülővel érkezett Dél-Amerikából, vagy teherautóval Spanyolországból és Romániából, hogy ez a sok értelmetlen kellék egyik pillanatról a másikra csodatevő (lehet): művészi, eszmei töltetet kap, hogy a fapuskák elsülnek, hogy az alabárd királyok, vagy akár igazak fejét vágja le, hogy ez a sátoros kelléktár könnyeket csalhat az emberek szemébe, vagy megkacagtatja, megröhögteti őket, örömet, félelmet vagy szánalmat ébreszthet, egyszóval mindazt, amit Arisztotelésztől napjainkig egyszerűen katarzisnak hívnak, s ami miatt ezt a sok ócskaságot az óceánon túlról ideszállították, mert mindennek, mégis, van valami értelme, akarom mondani, valami magasabb értelme. Egy napon, amikor "mindenki verseket fog írni" a rembo-i (utópisztikus) elképzelések szerint, akkor majd a színpadi munkások számára, a kispolgárokkal együtt, akik már nem is lesznek azok, hanem "költők", akkor majd, úgy vélem, ez a bohózat mindannyiuk számára kisebb bohózatnak fog tűnni, mint amekkorának látszik, mint amekkorának mi magunk is látjuk, abból a felismerésből kiindulva, hogy a katarzist még mindig mérni, mérlegelni és összehasonlítani kell, noha összehasonlíthatatlan a színpadi munkás bérével, és a katarzis értelmét ezzel kapcsolatos tudatának összefüggéseiben kell keresni.

A ház régi ismerőseként haladok el a kapusnő mellett, olyanként, akire még jól emlékeznek, gyorsan elhaladok a zsúfolt büfé mellett, amelyben színészek és műszakiak, hazaiak és külföldiek tolonganak, demokratikusan összekeveredve a sűrű füstfelhőben és szeszpárában. Így jutok el az igazgatónő kárpitozott ajtajához, a titkárnő int, hogy beléphetek, már bejelentett, kitárom az ajtót és egyszer csak, mintha a színen találnám magam, úgy érzem, hogy ez a kárpitozott ajtó, ma már a második - az első doktor P. kabinetjének ajtaja volt a Mentálhigiénés Intézetben - vezet egyenesen a színre. A díszlet a szokásos, spanyol, mármint a spanyol dekoratív festészet jegyében. Minden elfoglalta a maga helyét, mint Velázquez vásznán, a (festői!) műterem fényűző díszletei között: az igazgatónő brokátosan csillogó ruhában, valamilyen pelerinnel, valójában pelerin-ruhában, jól megtermett, magas alak, a telefonok között, ha nem Infánsnőként akkor Anyakirálynőként, vagy baudelaire-i (jobban mondva rembrandt-i ) matróna, körös-körül pedig mindenféle furcsa alak téblábol. Az igazgatónő telefonál: Halló! Halló! Oui! Yeees! Thank you! Auf Wiedersehen! Au revoir! Majd feláll, rám mosolyog, ismét a telefon, pardon, pardon!, én meg folytatom ismerkedésemet ezzel a furcsa násznéppel, amely itt tolong ebben az irodában, s amely most a színpadra hasonlít, vagy legalábbis én úgy érzem. És úgy tűnik, ebben az egészben, ahol a titkárnők angolul beszélnek, ahol a hölgyek furcsa ruházatban járkálnak, mint akik ebben a pillanatban készülnek színre lépni, mintha ebben a pillanatban emelkedne fel a függöny, ha ez már nem a színpad maga, a függöny pedig már régen felemelkedett, úgy tűnik, hogy mindezt le kellene festeni Velázquez stílusában, egyfajta paródiaként, de világos utalásokkal a nagy spanyolra, világos utalásokkal a spanyol XVII. századra. És amíg így gondolkodom, kezet rázva az elém kerülőkkel, magam sem tudva már, hogy ki kicsoda, akarom mondani, ki milyen szerepet játszik, rájövök arra, hogy gondolataim immáron szakmai elferdülésből erednek, hogy a dolgokat párhuzamosan szemlélem, pontosabban egyidejűleg, olyan eseményként, amely itt és most zajlik, saját haszonelvűségében, egyidejűleg pedig az életből fakadó tényként, amely párhuzamosan és egyidejűleg művészi ténnyé is válik. Egyszóval: érzem, hogy a körülöttem levő embereket és tárgyakat a Narrátor szemével, a Mesélő nézőpontjából szemlélem. Az pedig, hogy itt a dolgokat festőként, azaz másként tekintem át, mégpedig a spanyol festészettel és Velázquezzel összefüggésben, csupán azért van, mert a színnek, amelyen magamat találtam és a jelenetnek, amelybe kerültem, spanyolos vopnást6 kölcsönöz egy törpe (Arrrabal) és egy legyezős dáma (Nuria Espert) is. (Kutya nincs sehol.) Arrrabal a foteljében ül, majd felkel, körbesétál a szobában, egy pillanatra, mint a gyermek, megáll a hatalmas igazgatónő mellett, igencsak hippinek, a toprongyosok legújabb párizsi divatja szerint öltözve (a demokratikusság jele), majd ismét elveti magát a fotelben, amelyből csak a feje látszik ki. Az igazgatónő közli velem, hogy kora reggel a Kommunista belgrádi kiadásában elolvasta könyvem kritikáját. Láttam-e? Nem. Semmit sem kell aggódnom, pozitív a kritika. (Franciául a vendégeknek a következőket mondja): "Ő egy könyvet írt. A kritika megjelent a Kommunistában." (Valakinek a ládikájából elővette egy újságot, rápillantott, majd visszatette. Ő mindig így tájékozódik, stb.) Arrrabal, jelentőségteljesen: Az jelent-e valamit is, hogy a Kommunistában megjelenő kritika jó, vagy rossz? - Jelent. Náluk, Franciaországban mindegy. - Itt mennyit kereshet írásával egy író? Úgy. Hogy megéljen. Valaki többet, mások kevesebbet.

Kellemes csevegés.

Ami őt, Arrrabalt illeti, tényleg gondjai vannak a pénzzel. - Tényleg? - Igen. Nem tudja, hogyan költse el. (Igazgatónő): Vrainment, Fernando? C'est pas une blague? - Nem vicc. Neki és feleségének az a legnagyobb gondjuk, hogy mibe fektessék a pénzüket. Aranyba-e, vagy ingatlanokba? - Vrainment. - Igen, igen, meséli Don Antonio El Ingles Velázquez vásznáról. Nyugaton a gázsik mindenütt tetemesek, ő, Arrribal pedig a világ számos színpadán játszik. A legjobb lenne (véli a felesége) a pénzt aranyba fektetni, de abból is már egy egész halommal van, és most már nem tudják, mit és hogyan... Utaznak. Mindenki a saját útjait járja. Ő tegnap Albániában járt. Hol? - Albániában. - Rendben. - És mit keresett Albániában? - Ezután jön a régen várt csattanó: Mao halála alkalmából! Arrrabal a helyszínen akart meggyőződni arról, hogy Mao Ce Tung halálát hogyan fogadja az albán nép. - És hogyan fogadta az albán nép Mao Ce tund halálhírét? - Nem tudja. A határőrök őt és ágyasát (amerikait) így fogadták: (mutatja) szuronnyal a puskán és balra át!

Szóval így...

(Fordította: Mácsai Tibor)