Danilo Kiš, a metafizikus Casanova
Mircea Mihaiessel Michael March beszélgetett *

Temesvár, 1991. novembere

- Mikor és hol találkozott Danilo Kišsel?

- Vilinicában, Szlovéniában találkoztunk.

- Arra számítottam, hogy Szabadkán, a szülővárosában.

- Danilo arra utazott, amerre a szél fújta. Vilinicába egy írókonferenciára hívták. Évente rendezik meg a találkozót és egy-egy közép-európai írót díjjal tüntetnek ki.

- Költőt? Prózaírót?

- Nem számít. Rendszerint egy jelentős szerzőt díjaznak. Az alapgondolat az, hogy a díj kapcsolódjon Közép-Európához. Szlovénia pedig Közép-Európa része, amely végső soron Nyugat-Európa része. Ilyen apropóból került oda Kiš. A díjat Esterházy Péter kapta, aki ősi családi származása révén maga is közép-európai. Arisztokraták hosszú sorának legszórakoztatóbb képviselője. Egy évvel korábban a díjat Peter Handkénak ítélték oda - már-már azt hihetnénk, hogy a díjat azok kapják, akik a Péter nevet viselik!

- Azt viszont nem mondhatjuk, hogy Danilo Kiš arisztokrata lett volna!

- Tekinthetjük nemesnek, hiszen nagyon magas volt! És az arisztokraták mind magasak! Ő mintha a szellem arisztokratája lett volna. Vagy akár a szellem terroristája.

- Az Ön számára mivel gyakorolta Danilo Kiš a legmélyebb hatást?

- Rám az volt a legnagyobb hatással, hogy mindegyik nő, akivel megjelent, számomra a feleségének tűnt.

- Tehát nem úgy festett, mint egy író!

- Számomra mindenek előtt olyannak tűnt, mint egy Casanova! Mint egy írónak álcázott Casanova.

- Mit tudott Ön akkor róla?

- Az írásai közül már ismertem néhányat: Boris Davidovics síremléke, Kert, hamu, olvastam a bevezetést, amit a Hétezer év Szibériában elé írt, és vártam a Holtak enciklopédiáját. De személyesen nem ismertem. Éppen ezután jelent meg a "Holtak enciklopédiája", s én csak azt mondom, hogy ami a legmegkapóbb a könyvben, az a címe. Igazi cím-remekmű. Azonban Kiš maga volt az írás mestere. Roppant érzékeny író, és ugyanakkor zsidó író is.

- Mit ért azon, hogy 'zsidó-író'?

- Azt értem, hogy az artériái, a vénái, a vére színültig volt azzal az idejétmúlt zsidó szenvedéssel. És azt, hogy a szenvedés révén jutott bölcsességre. Ugyanabból az irányból érkezett, ahonnan más írók, akik nem látszottak zsidónak, s mégis azok voltak, mint Kafka, Mandelstam, vagy éppen a román Paul Celan. Olyan írók, akikre egy súlyos hagyomány nehezedett. Genetikai és öröklési szempontból, egy nagyon, nagyon eltorzított, elgyötört és komikus belső vízióval, és ez a tapasztalat jelölte meg őket. Azután életükkel és a műveikkel tettek emellett tanúbizonyságot. Íme, ez műveik alapja. És az író mindig kérdéseket tesz fel. Ami visszairányít bennünket a Tórához, a rabbi kérdéseihez és feleleteihez. Márpedig az író egyik szerepe az, hogy okoskodó kérdéseket tesz fel.

- Mint például Martin Bubernél...

- Igen, és az egész haszidikus hagyományban. Így aztán a kérdezés valódi művészete született meg. Ami nem új keletű hagyomány; és nem teszi az embert szakadárrá, viszont íróvá teheti. Ami teljesen normális.

- Tudom, hogy készített Danilo Kišsel egy interjút. Interjút egy nagyon különös történetről. Egy tragikomikus történetről.

- A történet inkább tragikus, mint komikus. Az interjú története voltaképpen egyszerű. Beszélgettem Danilo Kišsel, ám az interjú nem jelent meg Angliában, mivel az a lap, amelyiknek elküldtem, a The Independent, nem akarta közölni, mondván, hogy az egész hihetetlen. És hogy felzaklatná az olvasókat az, ahogyan Kiš megjelenik ebben az interjúban. Persze én más véleményen voltam.

- Az interjú később megjelent, Jugoszláviában és az Egyesült Államokban!

- Tudja, a szerbek mindent közölnek. Nagyon jó a pornográf irodalmuk is! Elfogadták, mert tudják, hogy van egy kikötői Kiš, van egy társalkodói Kiš, egy elbűvölő Kiš. És ugyanígy azt is meg kell mondanom, hogy Kiš amerikai szerkesztője visszaküldte az interjút, s még csak szóba se akart állni velem. A Farar and Strauss szerkesztője abszolút ellene volt Kišnek. Még azt is el tudta gondolni, hogy Kiš hazudik. Kiš elolvasta az interjút és elfogadta. Nem volt szerfelett boldog, de azt mondta, hogy ez a legjobb interjú, amit készítettek vele. Tulajdonképpen nem is interjú. Inkább beszélgetés, egy vita volt. És azt hiszem, nagyon sok mindenre utalt.

- Hol készült az interjú?

- Ljubljanában, egy régi halászcsárdában. Sok üveg bor mellett. Különböző nyelveken. Az interjú tényleg olyanformán kígyózott, mint a Duna. Angolul beszélgettünk, szerb-horvátul és franciául. Le is fordították mindezen nyelvekre. Ám végső formában angol nyelvű volt. Kiš számára megfelelt az, ami nekem megfelelt.

- Valamikor tett róla egy kijelentést, ami aztán karriert futott be.

- Igen, azt mondtam, hogy Danilo Kiš túl magas ahhoz, hogy író legyen, és túl magas ahhoz, hogy halászlét egyen. Ha Amerikában születik, kosarazó lett volna. Nem írt volna egy sort sem. Viszont Kiš nem csak író, hanem fordító is. Rendkívül tehetséges férfi volt. Mint a pillangókat vonzotta a nőket. Mivel igen magas volt. A magassága, az alkata vonzotta a nőket. Vonzotta a nőket, és biztos vagyok benne, hogy ő is vonzódott hozzájuk. Azt írtam abban az interjúban, hogy úgy vették körül a szép nők Danilo Kišt, mint a petrezselymet. Az angolok ezt kihúzták a szövegből. Talán mert a petrezselyem egészséges, talán allergiájuk van tőle. Akárhogy is, költői kép akart lenni - ami pedig inkább a tudatalattira utal, semmint a konyhára. És talán az alkímiára is, hiszen minden valamire való írás az alkímiára utal. A nagy szerzők mind megteremtik a saját alkímiájukat.

- Van-e lehetőség a "metafizikus Casanova" és az író képzeteinek összekapcsolására? Hogyan jön össze a nagyon magas író és a - rövid - próza írójának képzete? Az ő esetében is lehetséges az állítás, hogy az ember maga a mű?

- Igen. Valószínű, hogy Danilo Kiš térdelve írta a történeteit! A két képzet közötti kapcsolat pedig a humor. Kiš benső kiválósága, amely minduntalan felszínre tört. És az okossága a beszélgetésben. És a komolysága. Rendkívül komoly ember volt. És a nagyvonalúsága. Ugyanakkor a keserűsége, ami ahhoz kell, hogy átküzdje magát az ember a világon. Kiš komolysága nagyon sűrű levegőt teremtett körülötte. Amint a történeteiben is. Mivel nagyon reálisak, az ő történetei költői természetűek. Valami nagyon mély humort hordoznak. És valami hasonlóan mélységes szomorúságot. Néha úgy érzed magad, akár egy lakodalomban. Máskor pedig mintha temetésen.

- Számomra a Danilo Kiš iránti vonzalom részben onnan ered, hogy némely történetét abban a földrajzi térben helyezi el, amelyhez életrajzi okokból közel érzem magam. Különben az egyik történetben megjelenik az a város is, ahol a gyermek- és kamaszkoromat töltöttem - vagyis Arad. Azt akarom mondani, hogy nagyon jól helyezi el a történeteit. Az egykori Birodalom széléről van szó.

- Kiš egy pontos világhoz tartozott, történeteinek helyszínei a valóságban léteztek. Azonban ami őt kivételes íróvá teszi az, hogy képes egybefonni Borgest, Joyce-t, és természetesen Bruno Schulzot, akihez a legközelebb érezte magát. És akkor még a vérkeveredés, ami igazi kékvérű íróvá avatta! Prózájának tájai valóságosak, a tárgyak valóságosak, ám ő a valóságot egy felsőbb hatalom szintjére emelte. Abban a kegyelemben részesült, hogy a történeti tényt metafizikai ténnyé képes változtatni. A dolgok sajátos ízt kapnak, néha veszélyeset, amelyik akár ölni is képes. Danilo Kiš jelentéktelen dolgokat vett elő és életet lehelt beléjük. Mint egy varázsló. A kortárs történelem nagyon, nagyon szomorú vetületeiről beszélt és emlékezetbe véste őket. A felejtést utasította el.

- Véleményem szerint Kiš a nosztalgia írója. Legalapvetőbb témái a gyermekkora körül gravitálnak vagy egy idealizált történelmi időben játszódnak. Vagy démonizált időben, mint a '30-as évek Szovjetuniója. Aztán ott vannak a már nem létező világ iránti nosztalgiájának képei. Vagyis tipikus közép-európai író.

- Túl magas volt ahhoz, hogy Proust legyen! Ez a probléma, a magassága. Nem volt science-fiction író. A tragédiának szentelte tanulmányait, és aki a tragédiával lép érintkezésbe, előbb vagy utóbb a múltba érkezik. A múlt tragédiáiról beszélve vészjeleket adhatunk. Márpedig Kiš prózája minduntalan ezt tette - vészjeleket adott. Kiš a kommunizmusról is beszélt, és azt mondta, hogy soha többé nem fog eltűnni. És sok igazság van abban, amit mondott. Ugyanis a kommunizmus, és ez mindenütt így van, úgy jelenik meg, mint az elme és az emberi lélek torzulása. Egy vírus. Ha egyszer megfertőzött, örökre fennmarad. Kiš írásművészete, akármilyen mértékben is hatott, de mindig a morál elemeként hatott. Volt egy sajátos szakralitása. Ám nem moralizált. Nem kötelezett a gyógyszerek elfogadására. Mégis tudta, hogyan használja az írást - a bölcsesség bibliai értelmében. Azért olvasunk Kišt, hogy megtaláljunk bizonyos dolgokat, de még inkább azért, hogy felkészítsen az élettel való küzdelemre. És talán azért is, hogy szórakoztasson. Ám ne feledjük, hogy a bölcsesség és a megismerés a szórakozás kifinomult formái.

- Különbséget lehet tenni a könyvei között. Egyrészt a nosztalgikus művek: a Kert, hamu, a Holtak enciklopédiája, másrészt a militáns könyvek: a Boris Davidovics síremléke, a Fövenyóra. Ezek közül melyeket érzi közelebb magához?

- Nehezemre esne választani. A maga nemében mindegyik könyve emlékezetes. Mindegyiknek van egy mély filozófiai rétege. Némely esetben egy ambivalens morális oldala: ragaszkodás az apához, és az apa képének eltaszítása. Minden visszautal a gyermekkorra, a költőiség egy sajátos neméhez.

- Életművének uralkodó kényszerképzete, akár implicit akár explicit módon, az apa figurája. Mi több, a költő képzetéhez társul.

- Ezért vagyunk szakadatlan a múltra utalva. Az apa ennek a világnak a központi figurája. Talán ez az oka annak, hogy ha nem is ismerem - mert el kell ismernem, csak angol fordításban ismerem -, de számomra Danilo Kiš írásművészete a maga teljes szépségében a Kert, hamu kötetben nyilvánul meg. Ami annál meghatóbb, mivel a történeti tények itt csak homlokzatként szolgálnak. Az események puszta csapóajtók. Puszta keresések. Így kevésbé költőiek. Saját maguk által válnak puszta akadályokká. Mint művészeti alkotás, lenyűgözően szép a Kert, hamu. És megrendítően szomorú. A költészethez áll közel meghatóságában.

- És talán ez a "legklasszicistább" könyve is. Megvan benne a klasszikus műveknek az a bizonyos tisztasága. Különbségként említhetjük talán a "Fövenyórát", amelyikben még kísérletezik.

- A találékonyság mindig unalmat szül. A rendkívüli írókat kivéve a találékonyság mindig kárt okoz. Nyilvánvalóan az egyszerűség adja a könyv értékét. A szigorúság, a stílus egysége - erre példa a Kawabata. Kiš írásművészete nem egyszer festőiségbe fordul. Mint egy folyam, egy olyan folyás, ami kihordja a tárgyakat. Lehetőséget ad a dolgoknak és az eseményeknek, hogy más folyást vegyenek. Hogy becsatornázódjanak.

- Azt hiszem, nagyon jól vette észre, hogy Danilo Kiš nem muzikális - inkább "imagisztikus". Olyan, mintha belefeledkeznénk egy régi, megsárgult fotóalbumba. Vagy egy kristálygömbbe.

- Igen, valamiképpen statikus író. De a kővé dermesztés mágusa.

- Igen, nagyon lassú folyású a prózája, noha a frázisok tagolása pontos. Mondhatni szaggatott.

- Igen, úgy képzelem, hogy fekete-fehéren dolgozik. A régi fekete-fehér stílusban. Amikor Danilo Kiš prózájának költészetéről beszéltem, egyidejűleg a prózájának metabolizmusáról is kellett volna beszélnem. A költészet valami lassú metabolizmust kényszerít ránk. A költészet nem hatékony. A költészetet meg kell emészteni. Egyszersmind régészet is. Kötelezően lassú. És ilyen hatással van ránk Kiš prózája is. Lecsendesít. Reflexióra kötelez. Márpedig ez a lassúság az önreflexió egy formája.

- Hogyan látja Danilo Kiš viszonyát az alkotás e stílusához: felfedezhetünk-e valami szándékos stilisztikát ebben a lassúságban? Másként fogalmazva Danilo Kiš választotta a stílust, vagy a stílus választotta őt?

- Azt hiszem, tudatos módon választotta a stílust. Hiszem, hogy olyan művész volt, aki tökéletes uralma alatt tartott minden egyes szót, amit leírt. Tökéletes egyensúlyban volt. És ugyanakkor látnok. A látomása pedig kiterjedt egész Európa fölé. Nagyon jól "emésztette meg" az európai próza különböző stílusait. Ne feledjük, hogy az összehasonlító irodalom professzora volt. Volt tehát honnan "kiválasztania" a témáihoz legmegfelelőbb stílust. A tartalom mindig megtalálja a formát.

- Tudjuk, hogy szerette Borgest, Italo Svevot, Proust-t, Joyce-t, Faulknert. Gondolom, az ő hatásuk a legnyilvánvalóbb. Kik gyakoroltak kevésbé látványos hatást rá?

- Szerintem a legnagyobb hatással Bruno Schulz volt. Közös bennük a tájképnek az a világos-homályos rembrandti hatása. A lapok "ódonsága". Ugyanaz a telítettség, a pigment, a szótárnak ugyanaz a gazdagsága. Ez a próza tele van vérrel, váratlan képzettársításokkal. Tehát, egy író bizonyára választja a stílust, de az öröksége és szimpátiái veleszületettek.

- Az egyik legváratlanabb körülmény Danilo Kiš prózájával kapcsolatban az, hogy hiányzik belőlük az erkölcsi cinizmus. Az író mintha az ár ellen úszna. Az utóbbi fél évszázad írói éppen azzal diadalmaskodtak, hogy kijátszották a cinizmus kártyáját. Kiš mély értelemben jó ember. Ami nem azt jelenti, hogy ne volna benne irónia.

- Azt hiszem, Danilo Kiš esetében igaz, hogy az alázat megöregbíti az írásművészetet. Márpedig akiben egyszerre megvan az alázat, és van bizonyos tapasztalata, nem fogja a szatírát választani, ami egy rendkívül felületes irodalmi forma. Ugyanolyan felületes a cinizmus is. Kiš ennél jóval mélyebbre ereszkedett az emberi szellemben. Alázattal ír, az emberi csontok szünetei között, vérrel, és így száll alá az emberi szellemben. Ez nagyságának része. Hogy milyen mélyre ereszkedett az emberi lényben. Le a mélységekig, le a gyökerekig. Mindezek részét képezték az ő karakterének is.

- Véleménye szerint hogyan fogja értékelni az utókor Danilo Kišt? A kritikusok nagyon nagyra értékelik, de nem olvassák túl sokan. Igaz, fanatikus olvasói vannak, de nincsenek túl sokan. Véleménye szerint ez a fajta irodalom a jövőben több olvasót fog majd meggyőzni?

- Úgy vélem, hogy az irodalom, mint az alkotás aktusa, folyamatos meglepetés. Danilo Kiš olyan író, aki tele van minőséggel. És bizonyos értelemben minden minőség fogyatékosság. De mondhatjuk ennek ellenkezőjét is. Minden fogyatékosság kegyelemmé lehet. Ám amikor ilyenekről beszélünk, valamilyen szélsőség kerül a beszélgetésbe. Véleményem szerint az a legjobb, ha nyitva hagyjuk a beszélgetést. Hiszen bármelyik írót korlátoz az a kor, amelyben él. Utalok ezzel a népszerű kultúra fogalmára, amely létezik és nagyon tevékeny. Ezért mondom tehát, hogy hagyjuk a kérdést megválaszolatlanul. Ugyanis én visszautasítom, hogy bíró legyek. Az időnek kell bíráskodnia.

- Vajon nem túl kockázatos ez?

- Kiš írásművészete nagyon közel áll a halálhoz. Nincs tehát kizárva, hogy a jövőben roppant népszerű író lesz. Hiszen mindannyian közelítünk a halálhoz. Az is lehet, hogy ily módon a halál saját magát fogja megtagadni, s így fogja Kišt roppant népszerűvé tenni! Egyelőre azonban én annak is nagyon örvendenék, ha a könyveinek új és új kiadásait látnám, az idő pedig megmentené az életművét. És akkor, minden bizonnyal, a jövő magához fogja ölelni a könyveket!

Fordította Pató Attila

* In: A Treia Europa, 1/97, 149-154. o. Temesvár