Mirko Grlica
Bíró Károly - a kompromisszum-kereső polgármester

A család

Bíró Károly, a második leghosszabb időszakot letöltő polgármester sem származott az akkori legtekintélyesebb városi családokból. Nagyapja, aki a XIX. század negyedik évtizedében halt meg, kisbirtokos volt. Nagyanyja varrónő, egyike az 1831. évi nagy kolerajárvány áldozatainak.

Három gyermekük közül a legfiatalabb, Antal (1818-1914) volt a későbbi polgármester édesapja. Őt a szülők iparosnak szánták, ám iskolai tanulmányait csak az után kezdte meg, hogy hat évvel idősebb nővére férjhez ment. Az elemi iskola és a hatosztályos gimnázium után beállt a ferencesek rendjébe és öt évet tanult, a papi hivatásra készülve. Miután 1838-ban lehagyta a Ferences rendet, Bíró Antal Pécsett befejezte a gimnáziumot, majd két évet jogot tanult Pesten. Az ügyvédi oklevelet 1845-ben szerezte meg. Spelletics Bódoggal (1824. körül - 1890) együtt 1848-ban megválasztották a magyar Országgyűlésbe. Világosnál az orosz csapatok fogságába esett. Az internálás után Szabadkán dolgozott írnokként a kataszteri szolgálatban. A népszámláláson 1857-ben dolgozott, a rákövetkező évben ő lett a főszámvevő, 1861-ben pedig megválasztották tanácsnoknak. Két évre rá, 1863-ban a szabadkai rendőrség első emberévé lépett elő, újabb két év elteltével pedig Svetozar Milutinović főbíró helyét vette át. A kiegyezést követően ismét tanácsnok, Czorda Bódog (1828 - 1904) után ismét főbíró. Az 1870. év második felében megválasztják a budapesti Ítélőszék bírájává, majd újabb két év elteltével a szabadkai Ítélőszék elnöke lett, és ebből a tisztségből vonult nyugdíjba 1886-ban.

Bíró Antal 32 évesen nősült: a nálánál hét évvel fiatalabb Demerác Jankát (1825. körül - 1903.) vette feleségül Házasságukból sok gyerek származott: Vilma, Bertalan, Erzsébet - Hermann Károly felesége, Berta - Lénárd István felesége, Jenő - aki Rait Melanit veszi nőül, Ágnes - Adorján Antal felesége, Károly - Szárits Gizella férje, Gizella - Békefi Gyula felesége, Ilona - Békefi Károly felesége, Dezső és Ödön.

Iskola

A szülők 1873-ban íratták be az iskolába a kilenc éves Károlyt. Akkoriban ebben az elit szabadkai iskolában már a padokat koptatta két fivére. Dezső (1862 - 1883.) két évvel korábban lett gimnazista, mint Károly, míg az 1870/71-es tanévben megkezdte gimnáziumi tanulmányait Ödön (1859 - ) is.

A gimnázium első osztályában Bíró Károly osztálytársa volt: Jakopcsics Béla (1860 - ), ifj. Karvázi Pál (1864 - ), Magyar István (1864 - ) és Gyula (1863 - ), Magyar Imre nagybirtokos két fia, a majdani állatorvos, Mukics Aladár (1863 - ) és még jó néhány másik szabadkai, akik a későbbi évtizedekben meghatározói lesznek a város élete egy-egy részletének.

Bíró Károly gimnáziumi tanulmányai biztosra vehető, kiszámítható és problémamentes volt. Az első két osztályt kitűnővel fejezte, a harmadik, negyedik és ötödik osztályban egy kicsit szerényebb - csupán jeles eredményt mutatott fel. Az utolsó három osztályt ismét úgy végezte, hogy az osztály legjobbjai között volt, azaz kitűnő. Középiskolai tanulmányait idejekorán, az 1880/81-es iskolaévben fejezte be.

A jogi tanulmányok már nem mentek ilyen simán, mivel az első két év után Bíró visszatért szülővárosába. Az 1882. év vége felé elfogadták kérvényét, amelyet valószínűleg édesapja kezdeményezésére adott be, hogy vegyék fel volontőr alkalmazottnak Mukics János (1814 - 1887) polgármester adminisztrációjába. Ezután folytatta tanulmányait, Szabadkán pedig legközelebb 1885-ben találjuk, amikor Jankovics Aurél főispán (1839. körül - 1898.) kinevezte az árvaszéknél jegyzőnek. Ezáltal része lett Mamusich Lázár (1847 - 1916.) polgármester hivatalnoki gépezetének. A munka mellett 1887. novemberében sikerült jogból doktorálnia, 1889. áprilisában pedig letette az ügyvédi vizsgát is, és ezzel befejezte tanulmányait.

Jegyzőként 1889. novemberéig dolgozott, amikor megpályázta a városi jegyző munkahelyét, mivel az megüresedett. Josip Kujundžić, aki 1881. és 1889. között végezte ezt a munkát, Budapesten elhunyt. A jegyző megválasztásakor a Szabadelvű Párt, amelynek többsége volt a városi közgyűlésben, két jelöltet állított, az egyik volt Bíró, a másik pedig Feliks Vojnić Tunić (1852-1895), akit csekély többséggel (94:91) arányban megválasztottak főjegyzőnek. Maga Vojnić Tunić sem volt túlságosan érdekelt a poszt megszerzésében, ezért az ellenjelöltre szavazott. Feltételezzük, hogy a vereséget, amelyet saját pártján belül szenvedett el, nagyon nehezen viselte el Bíró Károly, és hogy ez szolgáltatott alapot a Mamusich Lázár polgármesterrel bekövetkező későbbi szembehelyezkedéséhez.

Bíró, miután nem választották meg főjegyzőnek, azonnal benyújtotta lemondását az árvaszéknél betöltött jegyzői állására, és édesapja házában, a Bercsényi utca 34. (ma: Radić fivérek 5.) alatt ügyvédi irodát nyitott. Ezt a munkát azonban csak egy évig végezte. Jankovics főispán 1889. június 26-án Jankovics Kázmér tiszteletbeli ügyész ( - 1890) betegsége miatta helyére Landauer Adolfot (1844-1914) állította, aki addig a tiszteletbeli ügyész-helyettes posztját töltötte be. Landauer helyére pedig Bíró Károlyt nevezték ki.

A felelős munkakörrel mintha Bíró életéből eltűntek volna az ifjúkori bolondozások. Igaz, 1891. közepén összeütközésbe kerül Joó Gusztáv kereskedővel, aki bátran kijelentette, hogy minden ügyvédet fel kellene akasztani, de ahhoz már nem volt mersze, hogy kiálljon párbajozni Bíróval és ezáltal elégtételt adjon neki. A következő évekből származó adatok alapján arra lehet következtetni, hogy a XIX. század utolsó évtizedében egy középkorú személyről van szó. A szabadkai Nimród Vadászegyesületnek 1894-ben lett a tagja, a következő év nyarán a Szent György plébánia káplánjával, Mamuzsics Félixszel Marienbadba utazott, ahol még két szabadkai jogász csatlakozott hozzájuk: Balogh Lajos (1865. körül - 1904.) és Janiga János (1862 - ). A képet a színházi bizottságba 1896. végén történt megválasztása teszi teljessé.

A Nemzeti Pártban

Miután Tisza 1890. márciusában távozott a hatalomból, a monarchia magyar részének miniszterelnöke a Szabadelvű Párt konzervatív áramlatát irányító Szapáry gróf lett. A politika színpadán megkezdte előretörését a jobboldal, amely az 1892. évi parlamenti választások előtt a Nemzeti Pártba egyesült Apponyi Albert gróf vezetésével. Minden ügyessége ellenére a Nemzeti Párt a 70 megszerzett képviselői hellyel messze lemaradt az uralkodó liberálisok (243 mandátum) és a baloldal (Függetlenségi Párt) mögött, amely kereken 100 képviselői helyhez jutott.

A XIX. század utolsó évtizedének közepén a liberálisok a társadalmi viszonyok további demokratizálódása mellett döntöttek. Lényeges lépéseket tettek a katolikus egyház és az állam teljes különválása érdekében, ami azzal is járt, hogy megalakították az állami anyakönyvi hivatalokat és bevezették a polgári házasság intézményét. Ennek a törvénynek a megszavazásakor a liberálisokhoz csatlakoztak a függetlenek, így Apponyi és a jobboldal meggyőző vereséget szenvedett.

Miután Magyarország politikai életében szétesett a hárompárt-rendszer, jelentős változások következtek be a társadalom szerkezetében. Jelentős tényezővé nőtte ki magát a Szociáldemokrata Párt, amely a munkásosztály képviselőjeként lépett fel. Az agrárius mozgalom ismét erőre kapott. A hatalmon való megmaradás érdekében a liberálisok 1899-ben nagy fordulattal felkínálták a fúziót Apponyi Nemzeti Pártjának, ami után ott két kézzel kaptak. Az 1901-ben lebonyolított parlamenti választásokon az agráriusok a hatalmi Szabadelvű Pártban túlsúlyba kerültek a liberális kapitalizmus híveivel szemben.

Mielőtt még felmerült volna a liberálisok és a Nemzeti Párt fúziójának ötlete, 1898. 12. 26-án Szabadkára látogatott Apponyi Albert. Bíró Károly házában szállt meg, ami biztos jele volt annak, hogy ki is a városban legfőbb bizalmasa. Onnan együtt indultak a Hungária Szállodába, ahol a gyűlésen Tisza Kálmán rosszhírű javaslatáról beszéltek. Apponyin kívül az egybegyűltekhez szólt még Kász gróf, valamint bunyevác nyelven Matija Mamužić (1847 - 1900) prépost. Beszédeik közös nevezője Bánffy erőszakja, vagyis a miniszterelnöknek a szegény rétegek és a nemzeti kisebbségek tiltakozásaival szembeni erős kéz politikája volt.

Ezután a város ellenzéki politikai palettáján megjelenik az agrárprogrammal kirukkoló Nemzeti Párt, amelyet Bíró Károly vezetett. A Függetlenségi Párt szabadkai vezetője Mukics Simon volt.

Mivel Landauer Adolf 1898-tól nem volt már tiszteletbeli főügyész, a már beválta automatizmus alapján helyére az addigi tiszteletbeli ügyész-helyettes, Bíró Károly került.

Polgármester

A Mamusich Lázár polgármester és a trónkövetelők erőpróbájára az 1901. októberében megtartott parlamenti választásokon került sor. A Nemzeti Párt és a liberálisok országos szinten bekövetkezett egyesülése hozzá kellett volna, hogy járuljon Bíró Károly és az addigi polgármester, Mamusich Lázár együttműködéséhez. A régi sérelmek megtorlása, a kiélezett nemzetiségi viszonyok, vagy valami más miatt, nem tudni, de Bíró megállapodott Mukiccsal, hogy Szabadkán koalícióban lép fel a hatalmi és az ellenzéki párt a hatalmi párt másik részével szemben. A megállapodás gyümölcsözőnek bizonyult. Igaz ugyan, hogy Bíró Károly vereséget szenvedett Vojnics Istvántól (1856- ), Mukics Simon viszont több szavazatot kapott, mint Vermes Béla (1864- ) és megválasztották az Országgyűlés két szabadkai képviselője közül az egyiknek. Miután Mamusichot felfüggesztették a sikkasztás soha nem bizonyított vádjával, Bíró Károly 1902. decemberében beült a polgármesteri székbe.

A választási győzelem után nem bocsátották el tömegesen Mamusich híveit a városi hivatalokból, ami valószínűleg Schmausz Endre (1840- ) főispán érdeme. Az új hatalom toleráns hozzáállását abban kell keresni, hogy az Országgyűlésben az agráriusok támogatták a liberálisokat. Ezért azután - Mamusich néhány legközelebbi munkatársán kívül, akiket vagy felfüggesztettek, vagy nyugdíjaztattak - Bíró apparátusában sok korábbi tisztviselő maradt meg. Abbéli szándékában, hogy minél több függetlenségpárti kollégáját bejuttassa a tisztviselői karba, Mukics Simon volt a leghangosabb az 1903. évi újraválasztás alkalmával. Nem kerülte el a figyelmet az sem, hogy a Függetlenségi Párt hívei kivétel nélkül a zsidó jelöltek ellen szavaztak. A szerbhorvát nyelvű sajtó, felsorolva annak a kilenc embernek a nevét, aki elveszítette szolgálatát és azokét, akik a helyükbe lépnek, megjegyezte, hogy azok közül, akik távoznak, csak ketten nem tudják a szerbek és a bunyevácok nyelvét, viszont azok közül, akik a helyükbe lépnek, csak egy ismeri azt a nyelvet. Ez megdönthetetlen bizonyíték volt arra, hogy a liberálisok mozgalma leszálló ágra került, valamint, hogy a nemzeti és vallási toleranciát mind jobban háttérbe szorította a radikális kizárólagosság. Ez nem csupán szabadkai sajátosság volt, hanem az országon belüli társadalmi viszonyokat tükrözte, egyúttal pedig a szélesebb közösségben uralkodó politikai viszonyokat is.

Nem kellett sokat várni arra, hogy szétessen Bíró és Mukics természetellenes választási koalíciója. Az első adandó alkalmat mindketten megragadták, mégpedig a katonaságról szóló törvény vitáját a szabadkai közgyűlésben. A törvényt 1903-ban dolgozta ki Széll Kálmán kormánya. Az ülésen, amelyen a képviselőknek kellett volna kialakítaniuk álláspontjukat, Bíró Károly a kormányjavaslat támogatásakor teljesen magára maradt, mert a többi községbeli egyhangúlag ellene volt. Széll kormányának az ellenzék azt a javaslatot küldte el, hogy a vezénylés nyelve a katonaság minden magyar egységében magyar legyen és engedélyezzék a magyar nemzeti címer használatát. A kormányjavaslat sikertelensége miatti babérokat a polgármester koalíciós partnere, Mukics Simon aratta le, aki hazafias beszédével teljes hatással volt a képviselők véleménynyilvánítására. Attól kezdve világossá vált, hogy a koalíció csak addig volt működőképes, míg meg kellett szerezni a hatalmat. Az ellenzék a parlamenti obstrukcióhoz folyamodott, így nem lehetett meghozni a költségvetést, az ország alkotmányos vákuumba került, amit ex lex-ként ismerünk.

A városi közgyűlés ülése Bíró polgármester idején békések voltak, vérre menő viták nélkül, mivel minden problémát nyíltan a képviselők elő tárt és nem gyakorolt rájuk nyomást a véleménynyilvánításkor. Hatalmának legnagyobb hibája - legalábbis a kezdeti években - a bármilyen beruházástól való félelem volt. Nem tudott élni a hosszú futamidejű, alacsony kamatokkal terhelt kölcsönök előnyeivel, amit más városok felvettek közműhálózatuk fejlesztése érdekében. Többek között elutasította a kölcsön felvételét a vízvezeték és a csatornahálózat építésére, ami 1903-ban Szabadka egyik legnagyobb gondja volt.

Elődjéhez hasonlóan ő is a nem intézményesített központokon keresztül "uralkodott", amelyekben kreálták a politikát és megállapodtak a tevékenységek stratégiájában.

Mamusich Pucska kaszinója Bíró esetében a Gazdakör volt, és nem ritkán a sajtóban azt a szarkasztikus megjegyzést lehetett olvasni, hogy a községi adminisztráció valójában gazdaköri kormány.

A budapesti történések nyomán a helyi politikai színtéren újabb megrázkódtatások akkor következtek be, amikor 1903. júniusában a parlament további obstruálása kapcsán szakadás következett be a Függetlenségi Pártban. Mukics Simon Ugron frakciójához csatlakozott, amely a parlamenti munka további ellehetetlenítése mellett döntött. Széll kormányának bukását követően Bíró és a szabadkai közgyűlés bizalmat szavazott Tisza István gróf újonnan alakított kormányának, amelyet az egykori kormányfő fia alakított. Amikor Apponyi kilépett a hatalmi pártból, Szabadka polgármestere következetes maradt és úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá. Ebben a helyzetben Mukics számára világossá vált, hogy meg kell nyernie a bunyevác gazdákat, ha el akarja foglalni a polgármesteri széket. Többségük ugyanis még mindig Mamusich újabb lépésére várt. Ez a Demokrata Párt megalakítása után be is következett, de gyorsan el is hagyták, mivel Mamusich elállt a további politizálástól.

Ilyen erőviszonyok közepette került sor 1904. november 26-án a helyi választásokra. A közgyűlésben Bíró és Mukics hívei osztozkodtak meg a helyeken: a polgármester hívei 58 helyet szereztek meg, míg Mukics követői 28 helyet kaptak a szabadkai közgyűlésben.

Homlokegyenest eltérő eredményekkel zárultak az 1906. január 26-án megtartott parlamenti választások. A liberálisok jelöltként Törley Józsefet (1858- ), az egyébként szabadkai származású, híres pezsgőgyár-tulajdonost jelölték, valamint Vojnics Sándor (1865- ) nagybirtokost. Az egyesült ellenzék Mukics Simon mellett Varga Károlyt is jelölte. Mamusich Lázár távolmaradása miatt a rövid választási kampány arról lett jellegzetes, hogy a jelöltek igyekeztek minél több bunyevác szavazatot megnyerni. Törley József kijelentette, hogy ő származását tekintve bunyevác, mert bunyevác anya tejét szopta, a Varga mellett korteskedők pedig szerbhorvát nyelven nyomtatott verseket terjesztettek ...csak összefogva, drága testvér, a szabadság napja hozzánk is elér. Az ellenzék biztos győzelme után a budapesti Fehérvári kormánnyal szembeni polgári engedetlenséget hirdetők léptek a város politikai színpadára. A választótestületben ilyen rövid idő alatt bekövetkezett radikális hangulatváltás okait nem valami eget rengető változásokban kell keresni. Az igazsághoz valószínűleg az áll a legközelebb, amit egy korabeli sajtócikk tartalmazott a politikai hatás módszereiről. Az elmúlt farsang alatt három jelentősebb, ún. kortes vacsorát rendeztek. Mukics Simon névnapja okán mintegy 300 ember zsúfolt az utcájában felállított sátrakba. Bíró Károly polgármester, nehogy lemaradjon Mukics mögött, Szárits házába farsang vasárnapjának estéjén ő is mintegy 300 embert hívott, hogy megmutassa: Szabadka mellette van. Mindkettőnek sikerült. Az emberek szívesen mennek enni, inni, így elmennek egyikhez is, másikhoz is. Az urak pedig hadd találgassák, kinek a pártján vannak, és kién nem...

Az elkövetkező években a figyelem inkább az életbevágó kérdésekre irányult. A város nagy építőhelyre hasonlított, a közvéleményt pedig élénken foglalkoztatták az új városháza és a palicsi gyógyfürdő épületeinek tervei. A konzervatívok szörnyülködtek Bíró azon szándéka miatt, hogy eladja a terméketlen homokos területeket (hisz mégiscsak föld az!!!), és az így kapott pénzből építteti meg azokat az épületeket, amelyek Szabadkának modern európai külsőt kölcsönöznek majd. Bíró jelmondatára, amelyben kormányát az új idők kormányának nevezte, az örökösen zsörtölődő Neven ellenmondatot fabrikált "Nova era ne vridi ni kera!"(Az új idő egy kutyát sem ér meg).

A politikai életben talán az volt a legérdekesebb, hogy a bunyevácok megkíséreltek pártot szervezni és rajta keresztül valahogy kifejezésre juttassák nemzeti követeléseiket. Az 1906. május 5-én megtartott parlamenti választások teljesen lejáratták az Ifjúsági Kör köré tömörülő fiatal bunyevác értelmiségiek csoportját. Beno Sudarević jogászt állították Varga Károly ellenjelöltjeként, de csak így tudták lemérni valós társadalmi befolyásukat. A Varga javára dőlt 1209:285-ös szavazati arány mindent elárul. A második választási körben Mukics Simonnal szemben senki sem vállalta a jelöltetést. A tisztviselők újraválasztásakor Mukics emberei sorra legyőzték Bíró polgármester választottjait.

Három évtized után az ellenzék először került hatalomra az országban, de miután megalakult Wekerle kormánya (1906-1910), amelyet támogatott a Függetlenségi Párt, az Alkotmánypárt és a Katolikus Néppárt, lényegében szinte semmi sem változott. A földbirtokosok elérték, hogy a mezőgazdasági termékeknek jó áruk legyen, a polgárok pénzügyi támogatást kaptak az ipar fejlődéséhez, a tisztviselők pedig magasabb fizetéseket. A közvélemény nacionalista részét megnyugtatták az oktatásról szóló törvénnyel, amelye megnyitotta az utat a magyarosítás előtt, de a lényegi kérdések, mint például az általános választói jog, érintetlenek maradtak.

Tisza István taktikája, miszerint kivárja az ellenzék teljes kompromittálódását, meghozta a sikert. A sajtó 1910. februárjában arról számolt be, hogy Bácskában néhány hete tart a Liberális Párt újraszerveződése. A főszervező Vojnics István, Szabadka egykori főispánja volt.

Az első világháború előtti utolsó parlamenti választásokon Szabadkán 1910. június 1-jén mindkét képviselő a Nemzeti Munkapártból került ki. Vojnics Sándor meggyőző fölénnyel nyert Luka Pleskovićtyal (1871- ) szemben, míg Janiga János (1862- ) kis különbséggel (1274:1138) előzte meg Mukics Simont.

Bíró polgármester hívei között 1911. elején összeütközésre került sor a Szent Teréz templom plébánosának megválasztása körül. A bunyevác képviselők akaratát mellőzve Bíró Vojnics Dezső (1879- ) megválasztását támogatta, aki Vojnics Istvánnak, a megye legbefolyásosabb emberének a rokona volt. A Vojniccsal szembeni kifogás az volt, hogy gyengén tudta ősapái nyelvét. Mivel nem sikerült megakadályozniuk Vojnics plébánossá való megválasztását, ezúttal ugyanis Bírót támogatták a Függetlenségi Párt képviselői, a bunyevác képviselők egy része Pajo Kujundžić pappal (1859-1915) és Babijan Malagurskival az élükön megvonták a támogatást a polgármestertől.

Pro et contra

A városi politikai színterén az első világháború előestéjén folytatott késhegyre menő harcot a legjobban azon a szövegen keresztül lehet szemlélni, amit a Szent György plébánia plébánosa, Pajo Kujundžić intézett a nyilvánossághoz.

Miért jelöltetem magam a községi képviselők választásán?

Nem vágyom a nyilvános küzdelemre. Többször is elutasítottam a felkínált községi képviselőséget. Amikor pedig képviselő voltam, ebből nem húztam hasznot, hanem szenvedtem miatta. Ma, amikor vállalom a harcot a képviselőségért, csak lelkiismeretem parancsára teszem azt.

A mai országos kormány méltatlan cselekedetei és vezetőinek kielégítése miatt szégyelljük magunkat, hogy ilyen emberek uralkodnak felettünk. És amikor dr. Bíró Károly, aki pártonkívüli polgármesterséget ígért, a mi tisztességet Szabadkánkat, benne pedig elsősorban a bunyevácságot befogta Tisza szégyenteljes kocsijába, arra késztetett sokunkat, hogy eltávolodjunk pártjától.

De mivel ma nem az országos vezetésről és politikáról van szó, én is maradok a városi kérdéseknél annak megokolásában, hogy miért vállalom a jelöltséget a mostani igazgatással szemben.

A mi városi igazgatásunk cserbenhagyta a szabadkaiakat és idegen érdekeket szolgál.

Szabadka annyi adót fizet az államkasszába, hogy ebben kevés város kelhet versenyre vele, mégis a legkevesebb állami támogatást élvezi. Honnan van joga szenátusunknak új adóprést alkalmazni az I., a VII. és a VIII. körre, meg a Szegedi szőlőkre, a bérleményadót pedig begyűjteni, anélkül, hogy megvizsgálnák, kiadták-e a lakást vagy sem? A polgármesternek a kormány iránti ilyen viszonyulása saját népének elárulására hasonlít!

Közismert kérdés a kálvinista templomé. Mi plébánosok tisztelettel felkerestük a polgármestert és megkértük, hogy vegye figyelembe álláspontunkat. Ő megígérte, hogy meg fogja változtatni a város döntését. Ígéretét nem tartotta be, hanem megengedte, hogy Dembitz alpolgármester a "tudta nélkül" megerősítésre a módosítatlan határozatot küldte el a minisztériumba...Ezután a városi közgyűlésen erről a dologról megkérdezte őt dr. Andrija Pletikosić. És ő megígérte, hogy a minisztériumból visszahozatja a papírokat. Dr. Bíró Károly ezt sem tette meg. Emiatt ma úgy tűnik, hogy az orrunknál fogva vezetnek bennünket, huzakodnak velünk, hogy elmúljanak a választások. Ez az eljárás nem méltó hozzánk, hiszen nem vagyunk mi gyerekek. Nem férfias dolog az, amit a polgármester tesz. Neki kell, hogy legyen saját álláspontja. Álljon nyíltan vagy jobbra, vagy balra...Mi úgy halljuk, hogy nyomás alatt van. Mert Tisza kormánya ezt akarja tőle. Ha ez így van, akkor meg kell mutatnunk, hogy Szabadka felett nem Tisza uralkodik, és ezért nem fogjuk Tisza községi képviselőit választani, akiknek minden mindegy, mert a várost elárulták Tiszának.

Lelkiismeretem miatt köteles vagyok a világ előtt kijelenteni, hogy nem helyeslem a polgármester Jandek úrral szembeni eljárását...Jandeknak a törvény értelmében szavazati joga van a közgyűlésben és van szabályos helyettese, amikor a városi közgyűlés összeül. De Jandek a városi közgyűlésben katolikus elveket vallott. Ezt dr. Bíró megelégelte és a 191/1913. és 344/1913. szám alatti leirataival megtiltotta, hogy Jandek elmenjen a városi közgyűlésre. Ez törvénytelenség, ez anarchizmus, amit egy polgármester követ el. Ez a törvénytelen és alkotmányellenes parancs egy Jandek ellen irányul, de ez pofon a katolikusságnak, elsősorban pedig azoknak a községi képviselőknek, akik általában Jandekkel együtt szoktak szavazni, és akiknek azonnal tiltakozniuk kellett volna, vagy elhagyni a községházát...

Ez szörnyű szégyen ránk nézve, ha nem tudjuk elszámoltatni a polgármestert a szószólónkkal szemben elkövetett igazságtalanság miatt. A kereszténység kezdetén egy fegyveres katona állt őrt, amikor a vértanúkat kínozták, a haláluk miatt a katonák eldobták fegyvereiket és odaálltak a hóhérok elé, mondván: öljetek meg engem is, én is keresztény vagyok. Milyen keresztény lélek lenne képes a kereszténység elleni ilyen bűntett után Bíró pártjára adni a voksát? Én nem tudom és nem is akarom.

Dr. Bíró bevitt engem a virilisták közé. Egy évig a község tagja voltam, mint virilista. És ha aztán a közgyűlésen alkalmanként megszólaltam, a bíróisták gondoskodtak róla, hogy a következő évben már ne jussak be a községbe.

És miért? Mert azt mondtam, hogy nem helyeslem, ahogyan dr. Bíró Károly gazdálkodik. Azért mert mertem mondani, hogy fordított az a gazdálkodás, amikor először rendezik az utcákat, a járdákat és a macskakövet, felépítik a városházát, és aztán ásni, fúrni az egész városban és lerakni a vízvezetékcsövet. Mertem azt mondani, hogy az ő gazdálkodása a város javainak felelőtlen tékozlásával egyenlő. De mondjátok meg ti, testvéreim! Vajon igazságos és tisztességes-e a polgármestertől, hogy először megháromszorozza a fizetését, megépíti a fényes városházát és csak utána kezd el gondolkodni azon, hogy hogyan javíthatja meg az utakat, támogathatja a tudományt, a kereskedést és az élet más dolgait? Egy önzetlen polgármester először megnyitja a bevételi forrásokat és fejleszti saját községét, és amikor kétségtelen érdemeket szerez, akkor vár elismerést.

Dr. Bíró Károly ezt nem várta meg, hanem először elrendezte a maga nyugdíját, a saját fizetését, és úgy látott munkához, amire sok mindent lehet mondani, de hogy szerencsésen, azt nem. A városházája drága, leült, alacsony, a helyiségek alkalmatlanok, a tavankúti templom, a palicsi főépület és a betonhegy összedőlt. Az adóssága annyira megnőtt, hogy a községtől az 1914-es évre 911.237 koronát kérnek kamat címén és az adósságok visszafizetésére. Vagyis, dr. Bíró vezetése alatt a város annyira eladósodott, hogy egy évre majdnem egy millió korona kell csak a törlesztésre! Hej, te gazdag Szabadka, te sem leszel sokáig dicső! A szállási iskolákat átadta az államnak, hogy az fizesse a te tanítóidat, a tanítóktól lecsíptél a megígért fizetésből, saját polgári iskoládban nem tudsz rendes tanítókat találni, hanem helyettesekkel toldozod-foltozod a lyukakat, eladtad a rengeteg homokot, a szállásiak sok árendát, útadót és bérleti díjat fizetnek, de még utaik sincsenek, fizetnek neked, te pedig úgy eladósodtál, hogy évente csak-csak egy millió koronára van szükséged a törlesztésre és a kamatokra. Nem jut orvosra a szegényházba, a szegények a halálba menekülnek a szegényházból, a szörnyű leprás Mlaka meg ma is az égbe kiált és átkozza a városvezetést.

Tisztelt testvéreim! Ez se nem takarékosság, sem jó gazdálkodás, hanem ez zuhanás a szakadékba, ami miatt épp a bunyevácok előtt kell panaszt tennünk, mert minden elégedetlenkedő emiatt panaszkodik, hogy az igazságtalan városvezetés és a rossz gazdálkodás terheit épp a bunyevácok viselik. Én többször is szomorú szívvel néztem több községvezetőnk szörnyű elvakultságát, akiknek jobban kellene egy jó út Verusityra, Vámtelekre, Györgyénbe, Kelebiára, minta városháza, mégis hallgatnak és húzzák az igát.

Miért hallgatnak és miért húznak? Azért, mert Bíró azt mondja nekik, az utakra nincs pénz, de Palicsra van. Honnan Palicsnak a pénz? Az utaktól kölcsön vett 600.000 koronát. Aki nem hiszi, nézze meg az 1914. évi költségvetésben a 39. oldalon a XVI. számot, és meg fog győződni a szörnyű igazságról, hogy a rossz és elhanyagolt verusityi, vámteleki, kelebiai út kölcsön adott, vagy éppen odaajándékozott Palicsnak 600.000 koronát, hogy a vízbe dobja! Hivatalosan azt mondják, hogy amikor ezt a 600.000-et elvitték Palicsra, már nem ért 600.000 koronát, hanem sokkal kevesebbet.

Ezt a szörnyű igazságtalanságot, ezt az elvakult gazdálkodást védhetik-e a verusityi Stipićek, Kulundžićok, Mamužićok, Tunićok, Šarčevićek és mások?

Miért védenék? Vajh dr. Bíró bármit is tett a bunyevácságért? Iskoláinkat átadta Meznerits kénye-kedvére, akinek a legfontosabb, hogy szavunk se halljék. Három meg hat évvel ezelőtt betegségem miatt hallgattam, amikor fiatal testvéreim lelkesültek a politikai téren, amikor kilátásba helyezték a hatalom megértését a bunyevác nyelv iránt. Sajnos, nem csak hogy semmit sem értünk el, hanem tovább rosszabbodott a helyzet, olyannyira, hogy például a Galamb iskolába mind olyan tanítókat vagy helyetteseket raktak, akik nem, vagy csak nagyon nehezen beszélnek rácul a gyerekekkel és szüleikkel. A másik oldalon meg elkezdték üldözni Ispánovics és Vujković tanítókat. Ezért, hogy megakadályozzák és gyanúba hozzák kívánságainkat, azzal vádolnak bennünket, hogy valami nagy politikai céljaink vannak. Ők nem akarnak semmit sem tudni arról, hogy a juliánusok Horvátországban a bukovinai Szent László egyesület támogatja a magyar iskolákat, és ez nem bűn, tehát ugyanez nem lehet bűn itt sem. Ők nem akarnak tudni arról, hogy az ember elemi érdeke, hogy a perben a bíróságon megértsék, és hogy ne kelljen tolmácsot fizetni, hanem arról beszélnek, hogy célunk nyelvünket kiegyenlíteni az államnyelvvel. Hallgassák meg, és aztán mondjanak véleményt. Bennünket, akiknek az elemi iskolában még olvasókönyvünk sincs, azzal gyanúsítanak, hogy nyelvünket egyenrangúnak akarjuk az államnyelvvel. Az igazság viszont az, hogy ,i anyanyelvünk segítségével akarunk példát mutatni a magyar nyelvnek, de egyúttal tiszteletünket akarjuk kifejezni saját nyelvünk iránt. Ezt mindig is hangoztattam, és ma is így tartom, mert ez természetes, írott, de egyúttal elemi joga is minden embernek.

Egy ember legegyszerűbb jogát sérti dr. Bíró Károly az ő Mezneritse segítségével. Ezt a legegyszerűbb jogunkat akarja eltiporni dr. Bíró, amikor igazolja magát programbeszédjében és azt kiabálja: ha az elégedetlenkedők nem tanultak volna meg magyarul, nem lennének sem plébánosok, sem prókátorok, sem tanítók. Én nyíltan megkérdem a polgármestert: ki kéri, hogy ne tanuljunk magyarul? Márpedig ha ezt senki sem kéri, akkor a polgármester beszéde üres beszéd. Kérdem továbbá a polgármestert: van-e Újvidéken annyi szerb, mint Szabadkán bunyevác? És ha Újvidéken fele annyi szerb sincs, mint Szabadkán bunyevác, akkor hogy lehet az, hogy Újvidéken van szerb gimnázium tele szerb tanulóval, nálunk meg az érettségiig alig jut el valamely diák?

És legvégül, ha a polgármesternek rejtegetnie kell a gondolatait, hogy emberei azzal dicsekedhessenek, a polgármester nem ellensége a bunyevácságnak, akkor mi újjal mutogathatunk a beszédére, azzal, hogy a jelenlegi állapotot védi, tehát továbbra is üldözni fogja a bunyevác nyelvet az iskolákban, üldözni fogja a bunyevác tanítókat, csakúgy mint eddig, csak azt nem fogja beismerni, ami az ő képviselői számára elegendő, de nem nekem. Azért is álltam ki az elüldözött tanítókért.

Ezért kötelességünk harcolni dr. Bíró abszolutista uralkodása ellen. Mert úgy gondoljuk, hogy még nem vagyunk minden jog nélküli csőcselék, hanem mi kedves magyar hazánk szabad polgárai vagyunk, és hogy részei vagyunk alkotmányának. Ennek nevében vállalom a községi jelöltséget Szabadka II. körében, és kérek minden hozzám hasonlóan gondolkodót és barátot, hogy a II. köri választásokon szavazatukat adják rám és barátaimra. Szabadka, 1913. szeptember 25-én, Pajo Kulundžić plébános.

Epilógus

A szabadkai polgármester békeszerető politikája, aki egész idő alatt, amíg a várost vezette, a város politikai körülményeinek szilárdsága érdekében mindig az erősebb oldalára állt, darabokra tört a világháború viharában. Arról, hogy a háború szörnyűségei bekopogtatnak-e Szabadka és a városlakók kapuin, már nem Bíró Károly döntött.

Mind a négy háborús esztendő alatt folytatta polgármesteri tevékenységét, de ez már nem olyan tisztség volt, amely valós hatalmat jelentett a döntéshozatalban, hiszen funkciója csupán átviteli mechanizmust jelentett a központi polgári és katonai hatalom között. A városi közgyűlés utolsó ülésén, 1918. november 11-én, tehát két nappal azelőtt, hogy a városba befut a szerb katonaságot szállító vonat, Bíró Károly Kiss József főügyésszel együtt tisztségét a városi képviselet rendelkezésére bocsátotta.

Ugyanazon az ülésen a történelem, ki tudja hányadszor, keserű tréfát űzött az egykori történések szereplőivel. Az új magyar kormány szabadkai biztosává - ami hadiállapot idején megfelelt a polgármesteri tisztségnek - azt a Luka Pleskovićot nevezték ki, aki 1903-ban felhívásban támadta Bíró Károly polgármesterré való megválasztását. Ezután Bíró hatására, és a közigazgatási bíróság határozatával Pleskovićot kidobták a közgyűlés padsoraiból.

A polgár

Bíró Károly harmincegy éves korában, 1895. szeptemberében vette nőül Gizellát, Szárits Károly (1824. körül - 1896) ügyvéd és földbirtokos lányát. Az 1848/49-es forradalmi események előtt, amelyekben aktívan részt vett, Szárits K und K lovastiszt volt, és a forradalmi erők leverése után hűségéért halálra ítélték, amit később 18 évi börtönbüntetésre változtattak. A Tomcsányi Terézzel kötött házasságából született fia Kálmán és két lánya, Anna és Gizella. Mindkét lányuk kétszer ment férjhez. Anna 1873-ban ment férjhez Németh Mátyás ügyvédhez, de mivel ez a házasság nem működött, 1878-ban Tóth Béla (1847. körül - ) bírósági orvossal kötött házasságot. Gizella először 1882. őszén ment nőül Brestyánszki Kálmán zentai ügyvédhez, de néhány évi házasság után megözvegyült.

Számos hasonló elemet találunk elődje, Mamusich Lázár és Bíró életútjában. Ezek közül a legnagyobb, hogy Bíró Károlynak sem lettek gyermekei Gizellától. A szabadkai Városi Múzeum gazdag gyászjelentés-gyűjteményében tízegynéhány tudósít a Bíró család valamely tagjának elhalálozásáról, de egy sem jegyzi Károly és Gizella gyermekét. Ugyanebből a forrásból sikerült megtudnunk, hogy már 1919. nyarán, amikor elhunyt legidősebb fivére, Jenő, már nem élt felesége, Gizella sem. A hozzáférhető adatok szerint Szabadka egykori polgármestere élete végéig, tehát több mint három évtizeden át egyedül élt.

A házasság, pontosabban Gizella hozománya következtében, ami 400 lánc szántóföldet tett ki, Bíró Károly neve megjelent a virilisták listáján, vagyis bekerült azok közé a polgárok közé, akik magas közvetlen adójuk alapján biztosított fél hellyel rendelkeztek a városi közgyűlésben. A tekintéllyel és a ranggal együtt, szinte csomagban érkezett meg a tagság is a három legtekintélyesebb szabadkai bank, a Szabadkai Takarékpénztár és Népbank Rt., a Szabadkai Kereskedelmi és Ipari Bank Rt. és a Szabadkai Általános Takarékpénztár Rt. igazgató bizottságában.

Közvetlenül az apjáék telke melletti parcellán Bíró Károly 1897-ben Macskovics Titusz tervei alapján egy karcsú, neogótikus emeletes családi házat építtetett. Ezen a keskeny telken még az 1838. évi kataszteri felmérés óta két pannon típusú ház állt, oromzatával az utca felé fordulva. köztük szűk bejárat volt. A kataszteri feltérképezés idején a telek tulajdonosa Antonija Manojlović özvegy volt, a XIX. század végén pedig Bíró a Szabadkai Kersekedelmi és Ipari Bank Rt.-től vásárolta meg.

A keskeny utcai front mellett is Macskovics Titusz a lehető legteljesebben kihasználta az udvart is egy L alapú emeletes házat tervezve, amelynek hosszabb szárnya a parcella végéig ért. A földszinten a kapu mellett volt a szalon, a vizit-szoba, az ebédlő, a hálószoba, míg az udvar végében volt Bíró dolgozószobája és egy kisebb szoba az ő szükségleteire. Az emeleten azonos volt a helyiségek beosztása, azzal, hogy az említett két helyiség helyett gyermekszoba, fürdőszoba, konyha és személyzeti helyiség épült. A földszinten és az emeleten is a szalon és az ebédlő dominált, amelyek több mint 50 négyzetmétert foglaltak el.

Még mielőtt polgármester lett volna, Bíró Károly kifejezett vállalkozói kedvvel rendelkezett. Barátaival, Lazar Lipozenčićtyel, Janiga Jánossal és Josip Stantićtyal együtt megalapították a szabadkai jégverés elleni biztosítási szövetkezetet, ami abszolút újdonság volt a szabadkai vállalkozások egén.

A vállalkozói kedv nem hagyta el Bírót az I. világháború ideje alatt sem. Egyik kezdeményezője volt 1917. elején a Bucka megalapításának, a szövetkezetnek, amelynek magyar nevét később gyümölcsértékesítő szövetkezet és központi pálinkafőző névre változtatták. Bíró mellett ennek a jelentős gazdasági létesítménynek az alapítói között volt Purgli Sándor (1855. körül - 1925), Vermes Béla, Janiga János, Kiss Lajos, Kovács Antal (1846 - ), Lajčo Šokčić, báró Podmaniczky Endre, báró Vojnics Sándor, Piukovics József (1860 - ) és Krausz Lajos (1879. körül - 1945). A szövetkezetet az 1921. évi nagy infláció idején felszámolták, a gazdasági létesítmények jegyzékéből pedig a kerületi mint kereskedelmi bíróságnak az 1924. május 15-én kelt végzésével törölték.

Szinte ugyanaz a csoport a Bucka alapítását követő egy éven belül megalapította a Szabadkai és Környékbeli Vállalkozók Szövetkezetét. Bíró, Lipozenčić, Janiga és Kiss mellett a szövetkezet alapítói között volt Törley Gyula, Lendvai Ernő, Vojnics Gyula, Petar Krmpotić és Marko Vukov. A szövetkezet valószínűleg egészséges alapokra épült, hiszen hosszú életűnek bizonyult: egészen 1934-ig működött.

Noha 1938-ban már jócskán nyolcadik évtizedében járt, az egykori szabadkai polgármestert nem hagyta el vállalkozói kedve: tízegynéhány igazolást, kivonatot és engedélyt szerzett be, amire azért volt szüksége, hogy Újvidéken a Kereskedelmi és Iparkamarától engedélyt kapjon cséplésre cséplőgéppel kisipari méretben.

Ezután következtek a II. világháború éve és élet ismét Magyarország határain belül, majd még egy Jugoszláviában, amelyben gyökeresen megváltoztak a társadalmi viszonyok. Mindezeket a változásokat Bíró Károly Radić fivérek utca 7-es szám alatti családi házában érte meg. Amikor egy hónappal 88. születésnapja után utoljára hunyta le szemeit, halálát az anyakönyvi szolgálatban Mirko Grob jelentette be. A halotti anyakönyvi kivonatban a bürokrácia száraz nyelvezetével a következőket írta: Magyar, vállalkozó (sic!), özvegy... Ő ennél biztosan jóval több volt. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a városi adminisztráció élén állt akkor, amikor a város történetében a leghosszabb ideig tartó békés időszak utolsó évei peregtek, amikor a nemzeti kizárólagosságban kerestek kárpótlást a gazdasági sikertelenségekért, vagy az oktatási politika mulasztásaiért, amikor megállíthatatlanul rohantak az akkor még ismeretlen háborús szörnyűségek torkába, mindenképpen a jelentős szabadkai politikusok nem túl hosszú jegyzékének felső részében van a helye.

(Fordította: Mácsai Tibor)