[A helyjegyet négyre rendeli szép arcú, falumbéli asszonyom,
Hernádkakból, hogy egy világfalu nevére konkrétan ráerősítsünk.
Telefonon intézi, úgy mondják ezt, lefoglal,
oda- és visszafelé, úgy mondják ezt, retúr, helyjegyet.
Hazafalé menet, érthető ugye,
tehát nem oda, mert oda jól adják, vissza már nem,
ötre szól, nem nézem. Baj van az önkormányzatommal.
Ebben a faluban elérem a négyest, a hibás én vagyok,
baj van a helyjegyemmel, az enyémmel van a baj, későbbre szól, ötre,
egy órával később lennék itt bejelentett lakos.
Ő kérdi, a kalauz pali, papírt legyen-e róla.
Innentől nevezzük polgár-
mesternek. Szemébe nézek, onnan látom,
járatosan teremt hasonló helyzetet. Mestere a csúsztatásnak.
Mennék, ezeröttel hivatalosan. Nyilatkozom, ebben a faluban
ez nem az a hely, ahol a papírhoz ragaszkodom. Kialakulnak pár-
beszédes helyzetek, mennyi a károm, rögvest tudakolom.
Azonnali kérdések és válaszok őrája:
azt súgja, legjobb, ha felezünk. Szabad a választásom,
ezrest adok, nyolcszázból, mondom,
azért mégiscsak menők vagyunk, a jatt kötelez.
Személyleírást a főnökének négyszemközt adok,
írjon mélemre, aki főnök, ezúton tanújelét adom a valló-
másomnak.]
Nem élek ezekkel a falumbeli nőkkel, világnak villamos ága,
ezekkel a falumbeli nőkkel nem én élek.
Áramszedőik elébem nyúlnak,
néha leágazzák rólam, ami szerintük jövet-menet rendszerint
jár nekik, töltekezhetek Zuglóban újra. Zugló világlófalu, hol e sorok
jegyzője tiszteletbeli lópolgár. Hol nem az.
Hideg van abban a sarokban, ahol ők ülnek, ülésük zárt,
enyémek a melegebb égtájak.
Ég a gyomrom, kiírok magamból egy népsavazást:
fölmérem, arcukra hogy fagy a mosoly.
Mintha szabad lenne a választás: úrné vagy úrnő a hozzájuk járulás.
Van honnan fölnézniük,
úgy olvasnak, föltartják az újságot, szóval a kalauzt, nevezzük Pálnak.
Jegyüket jó helyre, szemügyre veszik.
Lengedeznek a kezek, ez a hideg-
lelés, a szemek az imbolygás ívét híven követik.
Kétrét hajtják, vagy félbe, nem tudom, hogy mondják, az újságot.
A lényeg, egy hasábot látnak így a kettőből,
talán annyira nem imbolyog. Alkarjukkal néha tartják,
biztos pontot keresnek a büféasztalon.
Körmük gyöngyházfény,
egyetlen, nagy gyűrűjük ezüstből. Ez a leíró rész.
Hajukat középen választják, mellesleg szőkék.
Nem zavar a minősíthetetlen többség.
Sosem hittem volna, hogy mellesleg
élhetnek szomszédszőkék az életfalumban. Hogy az övéikben,
hogy a sajátjukban, mellesleg azok, ám legyen. Át lehet mindent festeni.
Át, ezt a mozgó falut, ejteni. Mozgó falat, elejtem itt, pediglen,
lennék a szájukban. Egyvágtában fontos volt,
mint mondtam, pediglen, hogy szomszédszőkék-e,
ez a felíró rész, a nők, ebben a faluban.
Ha nem szőkék ugyanis, nincs min lovagolnom,
szőrén ülve esetleg elnézek nekik ezt-azt,
ha szőkék, akkor elnézhetik nekem,
hogy foglalom bárki elől a helyet, engedem, az a jussuk.
Rájuk adott voksom: tart-
ódzkodás.
Szemöldökük helyén vékony skicc, napi penzum, hogy tolerálom.
Állom a szavam, ha rajtam a sor, a faluvilág szeme, fizetek.
Ízetek, véretek irigyelné a látványt,
mikor a számlát ők kérik,
fölhúzzák, egyszer a szemöldökükről van szó, másszor magukról,
testük úgy mozog, mint nehéz napokon.
Mintha a szerelvény venné fel a ringásuk. Fingásuk
nem írhatom, aligha emésztené meg a képviselő testület.
A szorítóban nem bíró a tisztasági bankbetét,
ez lehetne ma intim állomásom egyike. Limerikes igék:
a szerelvény-rím áthúz, vagány mellét
az esetek elkerülése érdekében kérem vigyázni:
tapogatódzom,
mind-mind, mintha átmenő fogalom.
Kapatos váltókezelők mosolya olyan,
ha az utolsó pillanatban még odaérnek.
[Ebbe a faluba, pediglen, heti állandóm, hogy bejelentkezek.
Tapintatos utcákat nevezek el a vértezetlen nőkről,
lovagias közöket páncél-magamról,
a zsákutcákba párizsi szeletek, pincérek neve-
sülnek. Pálinka, vegyes köret: szobrozzák körtereim.
Ha betegesen kinézek,
tárlatvezetőt sejtek szállani,
keresztül a kor termein.
Mein kampf: A reinkarnálódó pediglen.
Mintha lenne rá szó,
melyekkel felmoshatni az átjárók talponállóit.
"Útközben";
ezt látom kirakva csöppekből a kövezeten.
Tovább a lenini útközben.]
Lenn inni, a Tiszain, egy búcsúsört,
listáról bejutni, marha jó dolog.
Már ha köréd gyűlnek ismeretlenek, hogy fa-
bulázz nekik a faludbéli, lúdbéles nőkről,
akik mindig úgy vannak veled, mint te a szóval:
szóval, ha seggelsz is velük,
nem tudod nem venni véres-komolyan.
A nemekbe, pediglen, nem lehet bele-
bonyo-
ló-
dás.
[Sajnos ebben a faluban sem a lúdra mondják, hogy Tás.
Na jó, egye fene: szerencsétlen fLóTás,
megvolt neki ehelyütt is Hernádkak, Zugló, Útközben.
Kun Marcelláról itt azért nem beszélt,
mert a Nő folyton föloszlatja magát,
különben is úgy tudja, hogy
"a falvak nem azok, melyekben szerző Úr jól lakik,
hanem azok, amelyek őbenne lakhelyet találnak.
Lakk helyett találni olyan fénymázt,
melynek tükrében jól látszik,
ahogy a kisiklott percekért a hamis-
mások halálnak halálával,
szép sorban, pediglen, lakolnak."]
