Ágoston Mihály
Boriról, elköszönés helyett

Hetek óta készültem fölhívni; megdöbbentett a rádióhír: "Meghalt Bori Imre..." Ebben a pillanatban, ha nem is tudtam elhinni és fölfogni, megszakadt a folyamatos jelen, s csak múlt időben mondhatom. Ötvenöt éve ismertük egymást. Ettől a pillanattól kezdve lényegtelenné vált a térbeli távolság, mert az örök nemlét választ el bennünket.

A néhány családi fénykép a venaci kirándulásokról, a dedikált könyvek, bizonyos szóalakok (pl. "másodikas"), személy- és helynevek, utcák, történelmi és irodalomtörténeti fogalmak, a délvidéki magyarság anyanyelvű oktatásának ügye stb. - nem lehetne fölsorolni, mi minden lett egyszerre beszédesebbé a beállott szomorú elnémulásban.

A magyar nyelvterület más táján is bizonyára ritkán születnek Bori Imrék. Munkásságának és a távozásával keletkezett veszteségnek a fölmérését bizonyára méltón fogják elvégezni illetékesek. Én a barátomtól búcsúzom, s az emberre emlékezem. Úgy vélem, egyfajta virrasztásra jogom és okom van, sőt tudom: nemcsak a "fődváriak" gyásza ez, s nemcsak a délvidéki magyar íróké, hanem a nemzeté is.

Bátor, nagyvonalú reneszánsz egyéniségét kezdettől fogva csalánsövénnyel vette körül, talán azért, hogy szigorú normáit óvja, vagy hogy érzelmeit leplezze. Hiszem, hogy idővel azok lesznek többen, akik hitelesen őrzik és viszik tovább a gondolatait és szándékát. Akik egyértelműen fölismerik vagy megtalálják gondolataiban és tetteiben a rész és az egész (kisebbség és nemzet, illetve nemzet és emberiség) következetes szolgálatát.