Sava Babić
Gondolatok a nyelv, az irodalom és a kultúra esélyeiről*

Minden szellemi ember feladata, sőt kötelessége, hogy eltűnődjön nemzete sorsa, nyelve és kultúrája felett. Nem elég azonban csak a saját nemzetünkre figyelni; más népek sorsát is szemügyre kell venni, a nemzet sorsát érintő kérdéseket az egész emberiség, az egész világ vonatkozásában kell megvizsgálni.

Manapság nemigen akad olyan nemzet, sem a "kicsi", sem a "nagy" népek között, amelynek a gondolkodói elégedettek volnának a szellemi állapotokkal. A gazdaságilag fejlett országok számára a kultúra nem jelent lényegbevágóan fontos tényezőt, a szegényebb országok viszont azon siránkoznak, hogy a kultúra lényeges volna ugyan, csak sajnos nincs rá pénz.

A kis népek, mint a történelem során mindig, jelenleg is kétségbeejtő helyzetben vannak. Jajgatunk, de csak a saját kilátástalan helyzetünk miatt. Rettegünk, aggodalmunknak adunk hangot, féltjük a nyelvet és a kultúrát. Közben pedig ahogy a nagy népek nem tudják megérteni a kisebbek gondját-baját, mi sem látjuk tisztán az ő helyzetüket, gondjaikat. Csak annyit látunk, hogy az angol nyelv elnyom minden más nyelvet; de azt már nem értjük, hogy az angolok miért nem örülnek ennek, miért érzik úgy, hogy nyelvük fakul, kopik, rongálódik, és minden mélységét elveszítve, a hétköznapi kommunikáció puszta eszközévé silányodik.

*

Európa egysége valamikor a kereszténység szilárd alapjaira épült. Ezt az egységet később a különböző nemzeti törekvések szétfeszítették. Ma, amikor az európai országok az Unió révén újra egységesülnek, felmerül-e a kérdés, hogy vajon milyen alapokra épül ez az új európai egység?

Mert mi is történt az eltelt századok alatt? A keresztény egység szétforgácsolódott; eltávolodtunk Istentől, megfeledkeztünk a tízparancsolatról, és a tudományra bíztuk, hogy tegye rendbe a dolgokat, és valósítsa meg a jólétet. Most mégis elégedetlenek vagyunk.

Talán elfeledtük volna közben, hogy mi az életünk értelme?

*

Jusson eszünkbe Szabó Lajos gondolata: "nem Isten antropomorf, hanem az ember teomorf". Nagyszerű gondolat. A Biblián alapul; ám meghökkentően új és ösztönző.

Ha igaz, hogy Istent a majomtól származó ember találta ki magának, akkor azt mondhatnánk, hogy az ember komoly fejlődésen ment át az evolúció során, ennél jobb nem nagyon lehetne a világ, nincs miért siránkoznunk. Ám ha Szabó Lajosnak van igaza, és az ember teremtetett az isteni képmásra, akkor más a helyzet; ugyanis ez esetben az embernek mint mikrotheosznak teremtő képességekkel kell rendelkeznie, sőt éppen ez a teremtőképesség az, ami megkülönbözteti őt a többi teremtett lénytől, így tehát jogosan várható el tőle, hogy belássa létezése értelmét. Márpedig ebben az esetben irtózat fogja el attól, ami körülötte zajlik; mert az emberiség tévúton jár.

Szabó Lajos gondolata vízválasztó a sorsunkat illetően: vagy ebben a zsákutcában rohanunk tovább, egyenesen a vesztünkbe, vagy pedig megpróbálunk visszatérni a rég elhagyott útra, hogy realizáljuk az emberi lét értelmét.

A Vatikán joggal kifogásolja, hogy az Európai Unió alkotmánya meg sem említi a kereszténységet. Vajon mi más képezhetné Európa szellemi alapkövét? És miért vonakodunk elfogadni a kereszténységet?

*

Miközben ezeket a sorokat írom, levél érkezik Koppenhágából, melyben egy ott élő barátom arról tudósít, hogy Szögjal rinpocse előadást tartott a dán fővárosban, Meghalni nagyon fontos címmel.

Szögjal rinpocse Tibetben született, de közismert politikai okok miatt még gyermekkorában elhagyta hazáját, és Angliában nevelkedett. Szögjal rinpocse tehát a tibeti kultúra szülötte, emellett azonban kiválóan ismeri az európai gondolkodásmódot is.

Tibet az emberiség virágoskertje, ezért a tibeti kultúra meglátásai mindnyájunk számára fontosak. Hadd idézzem hát e helyütt Szögjal rinpocse koppenhágai előadásának néhány idevágó gondolatát. Ezek a megállapítások az európaitól eltérő módon láttatják az életet, az élet értelmét, és a halál nagyon fontos kérdését.

"Akár buddhisták vagytok, akár nem, mindnyájan meg fogtok halni."

"Semmi sem tart örökké; azonban a diszkontinuitás is csupán egy nagyobb folytonosság része. Egyedül a mulandóság állandó."

"Sikeresen meg fogtok halni mindnyájan."

"A nyugati világ semmibe veszi az életet. Nyugaton az időt semmittevéssel fecsérlik el; ez a semmittevés örökös elfoglaltság álruháját ölti magára."

"Folyton csak újabbnál újabb projektumokon törik a fejüket, ennek azonban semmi köze a gondolkodáshoz. Projektumok nem léteznek."

"A halál nem katasztrófa; csak az európaiak vélik annak. Amikor az ember beteljesítette élete értelmét, távozik ebből a világból. Ez a dolgok rendje."

Hihetetlenül ösztönző gondolatok ezek, segítségükkel más megvilágításban láthatjuk önmagunkat és a világot. Megérthetjük, hogy Európa és az európai gondolkodás nem a világ közepe, csak annak egy része.

*

Ha a térképen Svájctól indulva egy képzeletbeli vonalat húzunk Ausztrián, Magyarországon, Szerbián, Bulgárián és Törökországon át egészen Irakig, Iránig, vagy esetleg még tovább, könnyen beláthatjuk, hogy az egymással szomszédos államokban élő, de eltérő nyelvet beszélő, más-más kultúrájú népek között annál nagyobb a különbség, minél több államhatárt hagyunk magunk mögött. A legegyszerűbben talán úgy tudnánk ezt szemléltetni, ha kimutatnánk, hogy az egyes népek életét, szokásait, gondolkodásmódját milyen arányban irányítják racionális és irracionális dolgok. Megállapíthatjuk, hogy százalékarányokban kifejezve a svájciak élete 80%-ban tartalmaz racionális elemeket, és mindössze 20%-ban irracionálisakat. Kelet felé haladva ez az arány fokozatosan módosul: Szerbia és Bulgária tájékán 50-50% lesz a megoszlás, képzeletbeli vonalunk végére érve pedig a számok az irracionalitás javára billennek.

Nem arról van szó, hogy az emberek tisztában vannak-e a helyes és a helytelen, a jó és a rossz kérdéseivel, hanem sokkal inkább arról, hogy mindenki ahhoz a vérmérséklethez, racionalitásnak és irracionalitásnak ahhoz az arányához szokik hozzá, amelybe beleszületett, és amelyben felnevelkedett. Ebben a tekintetben nem lehet egy egyetemesen érvényes, mindenki számára üdvözítő arányt meghatározni. A túlontúl ésszerű dolgok, ha mégoly hasznosak is a mindennapi életben, végtelenül unalmasak azok számára, akik temperamentumában az irracionalitás a hangsúlyosabb, ezért kikapcsolódásra van szükségük: évente legalább egyszer meg kell mártózniuk az irracionalitásban, hogy újra felfrissüljenek. A racionális népek esetében ez éppen fordítva van.

Akkor hát nincs mérvadó megoldás? De kell-e egyáltalán megoldás erre a problémára? Hiszen mi sem természetesebb, mint hogy minden nép valamelyest különbözik a többitől, nemcsak az eltérő éghajlati viszonyok miatt, hanem az eltérő történelmi tapasztalatok, az eltérő nyelvek és kultúrák következtében is.

És ehhez hozzátatrozik az is, hogy a történelem során minden népnek más-más ideológiai manipulációt kellett elszenvednie.

*

Európa ma újra egységes államközösség. Ezt a közösséget azonban egyedül a gazdasági viszonyok tartják egyben. Egy jól megalapozott közösséghez ennél mélyebb összetartozás szükséges.

A gazdaság persze fontos egységesítő tényező. A bankok működése mindenütt egyformán történik, a vasúti forgalom ugyanúgy zajlik, az autóbuszok és a hajók is hasonlóképpen közlekednek. A gazdaság bármely ágazata egységesíthető, mert szigorú előírásokkal szabályozni lehet, hogy melyik ország mekkora területen termeszthet szőlőt, és a bort milyen feltételek mellett állíthatja elő, és hogyan forgalmazhatja. A szőlőskert területe engedély nélkül nem változtatható meg, mert az zavart okozna a bortermelés szabályozott piaci viszonyaiban. Mindez így van a cukor, az olaj, a pálinka, az összes mezőgazdasági és gyáripari termék esetében, előírások szabályoznak mindent. Az Európai Unió tagjainak 160.000 oldalnyi közösségi törvényt, előírást és rendeletet kell elfogadniuk és alkalmazniuk.

Mi az, amit mindezek a szabályok nem foglalnak magukba? Az élet lelki és szellemi oldalát. Kimaradt a nyelv, a művészet, a kultúra, az egyes ember személyes érintettsége. Vagyis kimaradt mindaz, amire az embernek szüksége van ahhoz, hogy teremteni tudjon, hogy bármit létrehozzon, nemcsak olyan termékeket, amelyeknek gyakorlati haszna van, hanem sok más "szükségtelen" és "felesleges" dolgot is. A piac szempontjából nincs ugyan jelentősége, ennek ellenére az élet szellemi dimenziója igen fontos területet képez, mivel éppen ennek köszönhető a népek különbözősége.

A hatalom, a gazdasági és a politikai vezetés csak a "legfőbb" kérdésekben, a gazdaság kérdéseiben érdekelt, továbbá abban, hogy senki ne ártsa bele magát ezekbe az ügyekbe. Minden mást átenged az egyes ember személyes, privát, "értéktelen" szférájába. Csak egy a fontos: ez a személyes szféra ne szerveződjön olyan egységgé, amely esetleg veszélyt jelentene a hatalom számára. Addig jó, míg mindez az egyén privát ügye marad, azaz míg a piac szempontjából mellékes és érdektelen.

A kulturális szférára nem terjed ki semmilyen előírás: nincs szabályozás, tehát minden megengedett. Bárki szabadon kiélheti bármilyen tehetségét, ha akarja. Bárki írhat bármiről, ami csak eszébe jut, verset, regényt, esszét, útleírást, és ha tud rá pénzt szerezni, meg is jelentetheti. Csakhogy ez senkit nem érdekel, nincs semmilyen jelentősége és hatása, sőt a piac érdektelensége miatt még csak megélni sem lehet belőle.

Bárki lefesthet bármit és bárhogyan; de csak a maga szakállára.

*

Az életnek ezt a két teljesen eltérő, egymással párhuzamos dimenzióját kellene egyeztetni: egyrészt különféle előírásokkal és egyeztetetésekkel szabályozni kell a gazdaság racionális világát, hogy másokhoz hasonló, vagy még inkább velük azonos módon legyünk termékenyek és versenyképesek. Másrészt tenni kell valamit az élet szellemi dimenziójával, a nyelvek, kultúrák, hagyományok nagyban eltérő világával is.

Túl nagy feladatnak tűnik?

Gondoljunk arra az átalakulásra, amelyen Japán ment keresztül a 20. század második felében. A hihetetlen gazdasági fejlődéssel ez az ország a világkereskedelem élvonalába tornázta fel magát, minközben nem esett kár a japán kultúrán, az ország mindvégig meg tudta őrizni a hagyományait.

Követendő példa tehát van, még ha nem is könnyű megvalósítani. De talán érdemes legalább megpróbálni.

*

A jólét, a magas életszínvonal, az anyagi biztonság persze kívánatos dolog, így a neoliberalizmus elvein alapuló államok sikeresnek és életképesnek bizonyultak. Úgy tűnik azonban, hogy a pillanatnyi dicsőség rövidlátóvá tette őket.

A jólétről elmélkedni, az egész emberiség számára jólétet kívánni szép és dicséretes. Azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy milyen fából faragták az embert: noha a szabadság elengedhetetlenül szükséges számára, mégsem elégszik meg pusztán a szabadsággal, a jólét mellett fontosak számára a lélek szükségletei is. A nyelv, az irodalom, a művészet, a kultúra ápolásával az élet szellemi dimenzióját is szeretné megvalósítani; ez elengedhetetlen feltétele az emberhez méltó létezésnek.

A lélek szükségleteivel nem akkor kell foglalkozni, amikor minden gazdasági feltétel teljesült. Akkor már késő. A termelés fejlesztésével párhuzamosan kell mindezt kialakítani. Ellenkező esetben könnyen megeshet, hogy nyelvünkkel együtt mi is a semmibe hullunk.

*

A legnagyobb feladat minden nép számára, mondja Hamvas Béla, hogy megfoganjon benne a szellem, hogy kialakuljon az a szellemi réteg, amely más rétegekkel egyetemben hozzájárul ahhoz, hogy az emberi létezés célja és mélyebb értelme megvalósuljon.

Ha bármely nép történelmére vetünk egy pillantást, könnyen felismerjük azokat az időszakokat, amikor a gazdasági és a szellemi dimenzió együttállása megvalósult, és a nemzet páratlan felvirágozását eredményezte. Magyar emberek előtt szólok, hadd utaljak hát a magyar történelemre, amelyben ezeket a sikeres időszakokat a legnagyobb uralkodók nevei jelzik: Szent István, Nagy Lajos és Mátyás király kora volt ilyen.

Nincs olyan nép, amelynek a soraiban ne volnának kiváló gondolkodók, csak észre kell venni, fel kell ismerni őket és nagyszerű adottságaikat. Egyetlen demokrácia sem maradhat fenn a maga szellemi rétege nélkül, mondja Bibó István. A magyarok a 20. században olyan szellemi nagyságokkal ajándékozták meg az emberiséget, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szabó Lajos, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Vajda Lajos és Weöres Sándor. Igaz, a nagyvilág még nem figyelt fel mindegyikőjükre; de némely nép a saját nagyjaikat sem fedezte még fel, akik pedig a párhuzamosan futó, mellőzött, nehezen megragadható szellemi valóság legjavát alkotják.

Napjainkban is vannak egyéni veretű gondolkodók. Hadd említsek közülük néhányat: Kunszt György, Miklóssy Endre, Kőszegi Lajos, Várhegyi Miklós, és minden bizonnyal vannak még néhányan. Ezek az emberek gyakorlatilag az ismeretlenség homályába burkoltan dolgoznak, távol a nyilvánosság zajától. Nem meglepő hát, hogy nem sokat tudunk róluk, és hogy a nevüket kevesen ismerik.

Talán ez is azt jelzi, hogy milyen nagy a jelentőségük.

* (A magyarkanizsai írótáborban tartott előadás szerkesztett változata.)

(Danyi Zoltán fordítása)