Bakos András
Csak egy telefon

A magyar könnyűzene egyszemélyes intézménye, az elmúlt harminc év egyik legjobb muzsikusa, zeneszerzője kora délután végigsétál a szegedi Stefánián, megáll a sajtóház előtt, és fölhív valakit a mobilján. Hosszan telefonál. Aki elmegy mellette, könnyen fölismerheti, nincs rajta tükrös napszemüveg, sőt, sapka sem fogja össze jellegzetes göndör haját. Kabátot sem visel, pedig hideg szél fúj, lehet, mindjárt a hó is elered. Mi, akik nem messze tőle, az erkélyen állunk, legszívesebben rászólnánk, hogy ne álljon már ott a szélben, még megfázik. De hát egyrészt telefonál, másrészt pedig őneki mégsem kiabál csak úgy oda az ember. Az a hagyományos értelemben vett, egyszerű emberi tekintély, amit kivívott magának, egyformán hat mindannyiunkra. Lehet, ez az egész nem is érdemelne több szót.

Lehet, néhány éve nem is érdemelt volna. Most mégis megérint ez a jelenség, talán azért, mert ugyanezen az erkélyen álltunk néhány hónappal, talán fél évvel ezelőtt, amikor néhány méterre attól a helytől, ahol most a zenész telefonál, a cukrászda előtt nagy tömeg állt. Valamelyik kereskedelmi televízió valóságshowjának szereplői járták akkoriban az országot, elsősorban azért, hogy találkozzanak a rajongókkal. Jöttek fürdőruhás lányok, akiknek igenis a mellét kellett nézni folyton, mert azon volt a reklámfölirat. És szerepeltek még biztonsági őrök, egymástól karnyújtásnyira; bár normálisan beszélgethettek volna egymással, mégis a rádiójukba mondogatták, hogy nálam minden rendben, nálam is minden rendben. A sztárok mosolyogtak, minden nagyon precízen működött. Az egészben mégsem ez volt a szívszorító, hanem az, hogy a gépezetnek szerves részei voltak a rajongók. Nénik, akik csak egy puszit akartak adni a tévében látott kislány csinos pofikájára, és fiatalok, lázas arccal, csillogó szemmel, egy fölvillanyozó érintésre várva. Közben tudni lehetett, mert az újságok kíméletlenül megírták, hogy a lánynak mindene mű, a melle is, ráadásul üresfejű fruska. Ezt ő nyilván tudta, olvasta, vagy megmondták neki, mégis örült a népszerűségnek. Vagy, ha magától ekkor már nem örült volna, fizettek érte, hogy örüljön. S ez az egész úgy ment itt végig, olyan magabiztosan és ijesztően, mint egy gigantikus méretű permetező repülőgép. Milyen nagy lett utána a csönd.

Most is csönd van. Az iskolának már vége, s ilyenkor kevesen járnak erre. A zenész még mindig telefonál, mi pedig nem bámuljuk tovább, bemegyünk, de azért jó érzés tudni, hogy talán még mindig ott áll. Olyan régimódi, meghitt ez az öröm, amit most visszacsempészett ide, ebbe a szobába, akaratlanul. Most úgy tűnik, mintha csak álmodtuk volna, hogy valamikor megőrült ez a szegény ország, és ez az őrület még most is tart.