Beke Ottó
Szerelmes próza

- Nem értem, mit mondasz.

Pedig egyedül Hozzád beszélek, életem egyetlen szerelméhez, ki - összefogván a szén (C) sziklaszilárd rácsait, meghajlítva és meggörbítve az alkotórészeket, elemeket, hogy kialakítsad testedet, törzsedet - anyagból formálódtál.

Alkonyodik. Közben Rád gondolok. Közben a világító mécses kioltja lángját, s élénkvörös sugarak lepik el a tájat.

Ajkaid vékonyka sávja tüntetően csillog. Az arccsontjaid markáns vonalakat rajzolnak fiatal (mondhatni kislányos) arcodra. Barna fürtjeid kígyómódra tekeregnek halántékod, meredek homlokod előtt, fülkagylóidban. Tekinteted kérdőn mered rám.

Miközben a napbúcsúztató fénysugarak leolvadnak alakjaimról, s arcaimon olvad a máz, beszélnem kell Hozzád. Bizonytalanul formálom a szavakat, vibráló füstkarikákat eregetek. Kibontják fátylaikat, visszahúzzák őket, s belegabalyodnak. Emelkednek, ereszkednek.

Amikor a kora este percei megszámláltatnak, szigorú pontossággal érkező szomorúság ölel magához. Amikor a nappal kifordítja vörösessárga fénykabátját, melynek aláhulló fénysugarai múló, ám nélkülözhetetlen feledésben (amnesztiában?) részesítenek, mélységes mélabúba süppedek. Tudom, igen, nagyon is jól tudom, hogy szavaim előtt Te mindig kitárod füleid termékeny járatait, s meghallgatsz. Tudom, hogy az Ige Benned testté lőn, s megtermékenyítlek. Dehát a tényeken mindez mit sem változtat. A búcsúzó fénysugarak leolvadnak arcaimról. Nincs utánpótlás, nincs enyhülés. Nincs változás.

Kérlek, hallgass meg, életem egyetlen szerelme, ki - összefogván a szén (C) sziklaszilárd rácsait, meghajlítva és meggörbítve az alkotórészeket, elemeket, hogy kialakítsd testedet, törzsedet - anyagból formálódtál.

Továbbra is beszélnem kell Hozzád, kívánatos anyag (avagy anya), mivel széttárod soványka sávban csillogó ajkaidat, s kérdőn tekintesz rám. Nem érted, miről beszélek. Kéred, magyarázzam el. Közben barna fürtjeidet simogatom. Hát persze hogy elmagyarázom, kivesézem, s apró, előre megrágott falatokban tárom Elébed az igazságot. Elmesélem, miért csüggesztő a búcsúzú nappal integetését szemlélnem, s miféle földöntúli mélabú kerít hatalmába, amikor feltárul a fénykabát fekete, önmagába forduló belseje. Elmondom Neked, életem egyetlen szerelmének, miért nem tudsz megvigasztalni örökké termékeny hallójárataid kitárásával, s az Ige miért nem lőn testté Benned.

Kagylót szorongatsz a kezedben.

Amikor késő este markáns vonalú arcodról (mely nyugodt szívvel nevezhető kislányosnak) mosolygós fénysugarak csordogálnak a nyakad felé, nyilvánvalóvá válik, hogy a blúzod alá szüremkedő sugaraknak nem lesz utánpótlásuk, csak örökös éjszaka, sötétség. Nincs változás, nincs enyhülés, motyogom a búcsúzó fénysugarakban fürdőző énjeim elé.

Kagylót szorongatok a kezemben, miközben az éjszaka perjéi, mint pici denevérek, szálldogálnak szerteszéjjel. Meg akarlak őrizni az emlékeim között, életem egyetlen szerelme. Preparálni szeretnélek Téged.

- Nem értem, mit mondasz - válaszolod. S kérdőn tekintesz rám állatias szemeiddel.

Pedig egyedül Hozzád beszélek, életem egyetlen szerelméhez, ki - összefogván a szén (C) sziklaszilárd rácsait, meghajlítva és meggörbítve az alkotórészeket, elemeket, hogy kialakítsad testedet, törzsedet - anyagból formálódtál. Beszélnem kell Hozzád az alkonyban. Bizonytalan szavakat kell formálnom, miközben Rád gondolok, kívánatos anyag (avagy anya, kinek hogy tetszik). Vibráló füstkarikákat kell eregetnem, amikor a kora este percei megszámláltatnak, s szigorú pontossággal érkező szomorúság ölel magához, amikor a nappal kifordítja vörösessárga fénykabátját, melynek aláhulló fénysugarai múló, ám nélkülözhetetlen feledésben (amnesztiában?) részesítenek.

Kagylót tapasztva a füledhez, hallgatod a szavaimat, s az Ige testté lőn Benned. Az arcod, melyen markáns vonalak rajzanak elő, megvilágosodást tükröz. Ajkaid vékonyka sávja tüntetően csillog.

Kagylót emelek a számhoz, hogy beszélhessek Hozzád, életem egyetlen szerelméhez. Úgy érzem, finomra csiszolt oldalú kagylók hatolnak a bőr alá, s magabiztosan úsznak, úszkálnak a nyakamtól a hasam aljáig. Bizsergek.

Bizonytalanul formálom a szavakat, vibráló füstkarikákat eregetek, hogy beszélhessek Hozzád. Tudom, igen, nagyon is jól tudom, hogy te is úgy érzed: mintha finomra csiszolt oldalú kagylók hatolnának a bőröd alá, s mintha kellemesen bizseregetnék a testbelsődet a nyakadtól a hasad aljáig.

Kagylót szorongatok a kezemben, miközben az éjszaka perjéi, mint pici denevérek, szálldogálnak szerteszéjjel.

A szavaimban fürdesz. Mondataim benedvesítik kígyómódra tekergő tincseidet és fiatalos (mondhatni kislányos) arcodat.

A gondolataidba merülök, fülelek. A gondolataidba merülve fülelek és beszélek Hozzád, életem egyetlen szerelméhez, ki - meghajlítva és meggörbítve a szén (C) sziklaszilárd rácsait - kiemelkedsz az alkotórészek, elemek rengetegéből. Közben a napbúcsúztató fénysugarak leolvadnak alakjainkról, s múló, de nélkülözhetetlen feledésben (amnesztiában?) részesítenek.

*

- Nem értem, mit mondasz - válaszolod. Ajkaid vékony sávja tüntetően csillog markáns arccsontjaid alatt. Barna fürtjeid kígyómódra tekeregnek halántékod, meredek homlokod előtt.

Pedig egyes egyedül Hozzád beszélek, életem egyetlen szerelméhez.