Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. november 3.

Tágas, Ady Endre-szagú őszi esték, poláris fénytől loboncos medvebundásak, és bor itlanok: nem bírja már a magyar a bort. Még a nyáron elszáradt őszirózsásak - kóró libeg a süvegek mellett a föltámadó szélben. Hadd fussanak alatta a hadaró beszédűek, a sebes kis mindenre jó emberek, a holnapra szóló jogosítványukkal; ha egyszer emitt kell várva várni.

2003. november 4.

A platánokról ma vörös rozsda csöpög. A levegőn át szivárgó, elszíneződött nyirkosságot fölissza a távolinak és történelminek mondható háttér. Ez van olyan jó érzés, mintha évszázados falakra firkáltam volna valaha - nos, hogy tetszik egykori kézvonásom? Milyen hosszú időt kihúzott itt a komikus, kis figura, aki voltam! Mert hová lettek azok, akikre egykor a majdani vezénylést bízták ezek alatt a lenyomatnál áttetszőbb falak alatt? Immár megfontoltan és mily korán esteledik, már csak hírnökként elfutni lehetne nyakunkba szakadt esténkkel.

2003. november 5.

Idegen sorok közt tévelyegve váltig, hát kellett nekem ez a labirintus? Üres fejjel vágok neki ennek a napnak, miközben egy idegen város dicséretét hallgatom fél füllel, ahová nem vágyakozom, sohasem is vágyakoztam. Úgyhogy erről a labirintus, amarról meg valami elképzelt kiút, mindkettő ugyanabban az időben, szinte egymásra másolódva. Ezek között oszlik meg a figyelmem, illetve ez a kettő történik velem egyszerre, akaratom ellenére. No, lapozzunk egyet; érhet-e újabb meglepetés?

2003. november 6.

A mezei nyulak mostanra kövérre híztak, egy hosszabb nyargalástól már alighanem kifulladnának, s egyedüli gondjuk, hogy megfontoltan s előrelátóan téli bundát növesszenek. A fácánok napközben sem igen távolodnak el a cserjéstől, mert a hirtelen és korai sötétedéstől szemük világát vesztve, nem akadnának már biztonságos alvóhelyre. Csupán a fogolymadarak szabadsága irigylésre méltó, vagy a dunai erdőkből kinyargaló vaddisznóké - a vadkant semmi sem riasztja, elhál akár a tegnapi barázdában is.

A vadász tányérjának aljára festett őzbak nagyot ugrik, amint lekanalazzák róla a levest, akkorát, hogy tátva marad tőle az étkező szája. Egészen elnyúlik a levegőben a tányér átmérője hosszán, és majd csak egy Istenverés nevű falu határában, ahol különben sem igen jár senki, ér talajt a két mellső lába. De ez még semmi, mert szökell tovább, és telihold vagy kiröptetett agyaggalamb korongjaként tart vele a tényér is.

2003. november 7.

Amikor aztán leszáll a köd, de sűrű, hogy a vonuló vadkacsaraj eltéved benne; hogy nem is tudni, magunk is valahonnan fentről ereszkedtünk-e alá bele, vagy csak egyszerűen ránk talált (mindig is lakozott bennünk valamennyi ebből az áttört homályosságból), és az estében nem lelni megbízható támpontot, amelyhez igazodhatnánk: egyszeriben magunkban vagyunk, mint még soha, amennyiben jelensége nyílt terepen ért bennünket, s ettől aligha fogunk bátorságra kapni, inkább kiáltozni lenne kedvünk, ha éppen lenne kit szólongatnunk vagy mit hívnunk, de most segítségül-e vagy csupán mellőzhető társnak, ez az, ami nem világos, vagyis képtelenség eldönteni, hogy végtére is minek.

Hogy mekkora lesz itt végül a süket csönd! 

2003. november 8.

Amikor ezeket az utcákat esténként még légszesszel világították ki, továbbá a telefonkönyvek terjedelme mindössze öt-hat nyomtatott lapnyi volt, és nagyjából tudni lehetett, kinek mi a szerepe a városban - akkor, persze, nem tévedtünk ide, hanem már csak jóval később, villamos beködösödött ablakán bámulva ki, vagy mit tudhatni, ki bámult ott kifelé, miután kifizette a viteldíjat, hat akkori pihekönnyű alumíniumdinárt.

2003. november 9.

Hogy egy címerállat - hát ez már nem fogja talán leharapni a fejem! Hiába is képzelték magukat annyian fölülmúlhatatlannak, most csak karmolássza a papírt (pergament) az a csapatnyi madársereg, ölyvek, sasok, sólymok, hollók meg kígyóra vadászó gázlómadarak és víztaposók: ezek felől is nyugton alhatok, alhatnék, nappalra idekinn rekedt, ex librisre nyomtatott bagoly, amelynek oduja mintha berázna; de köszöntnek énrám még derűs napok, ha beérném annyival, amikor majd eddig sohasem hallott idegen néven neveznek.