Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. november 10.

Elmém elborulta: már csak erre várok, amikor majd behúzhatom a függönyt vagy fölhúzhatom a cippzárt, és ekkortól már semmi érdekfeszítő sem hozhat ki a sodromból - eliminált és izolált lesz létezésem, kedvemre tehetek bármit vagy semmit se; ez az utóbbi mégis a legvonzóbb a számomra. Nincs neki hátulütője. Nincs tétje. Az ilyesmit még viselni is lehet, akár valami kitaposott cipőt.

2003. november 11.

Milyen sötét lehet most azokon a folyosókon, ahol valaha végigmentem; a körfolyosókon oldalt bever az eső, és az ajtókon a névtáblákat is mostanra mind kicserélték - ilyen otthontalan sem voltam még soha! Mintha puszta helyen járnék, szántóföldön, mely bármilyen tágas is, főként éjszaka, mégsincs ott kimondottan helyem - inkább valami eltévedt idegenség szüremlik a sarkamban: nagy erőfeszítésbe telik újra meglelnem az elgondolást, amely ismételten e helyre kényszeríthetett.

2003. november 12.

Barátaink közül, akik valaha kellemes órákat töltöttek nálunk, többen már halottak, csak mások álmában járkálnak vagy szólalnak meg olykor. Nagy elmélyültség kellene ahhoz, hogy szót értsünk velük, firtatva magatartásukat, meg hogy elég volt-e bor - a többi fokozatosan úgyis feledésbe merül; a feledés túloldaláról viszont aligha lehet már érvényes közölnivaló.

2003. november 13.

Nem igaz, hogy nem volt túl hosszú az út, túl sok a kérdés, azután a megoldhatatlan helyzet - már-már élethossziglannak tűnő anabázis, melynek neki sem kellett volna vágni. A dolgok egyszer sem fordultak jóra csak úgy önmaguktól, a rosszindulattól táplált beavatkozások természetük szerint balul sültek el, a jónak nem volt jutalma, az örökség java illetéktelen kezekbe került, az eltűnt málháknak örökre nyomuk veszett. Amit följegyeztek, az is elkallódott vagy hasznavehetetlen volt, pontatlan, gyakran olvashatatlan: íráshoz túl sebes volt az iram. Ám visszatérve a lényegre: végül ki sem érezte magát megrövidítve, nem panaszolta hányattatásait, nem állt szándékában fölöttes hatósághoz fordulni, alapjában véve örült, hogy az egészet, világot is látva közben, ép bőrrel megúszta. Megbizonyosodhatott róla, hogy Ninive is ugyanúgy állt valaha, miként Karthágó falai.

2003. november 14.

Valaki csak érkezik majd, ígéretéhez híven, jön az este beállta előtt, alkonyattól kipirult arccal, mintha másra sem vártunk volna eddig; vagy egyszerűen csak befordul egy nyugtalankodó, nyereghez nem szokott lovon, mint aki elvétette a kort, de ragaszkodik ahhoz, hogy holtában is állja a szavát. Nagy a jövés-menés az őszi, sötét udvarokban, hírnökök és borisszák kart karba öltve járnak, mutatványosok meg igricek, akik már téli szállást keresnek, kalitkában hurcolva magukkal egy csapat emberi hangon összevissza kiáltozó szajkót.

2003. november 15.

Nagy bátorság (botorság) kellene hozzá, nekilátni s átírni a naplemente nyelvtanát - már ahogy az árnyalódva ragozódik, kifejez és befejez, elmerülve végül a napáldozatban, beragyogva a tengeri városokat. Utána egykettőre már a szótlanság következik, égövtől függően, mert más lesz a hallgatás mélye a Sarkkörön túl, és más szubtrópusi övezetben. A kettő között az örökös fülelés: hol ebbe, hol abba az irányba, de ez már egészen személytelen, vagy leginkább a vadász ösztönére emlékeztet, akinek itt is, ott is az élete múlhat rajta.

2003. november 16.

Kevesen lesznek, akik odafigyelnek reggeli krahálásomra - metsző még ilyenkor a levegő. S a levegőbe beszélni, ez is ugyanolyan lehet, mint a falnak beszélni: idővel egészen belejön az ember. Rejtőző, nagy szónokok járják a világot, érzem jelenlétüket szavaikban visszhangot ütő szavaimon. Egy leendő betlehemi népszámláláson fogják majd számba venni valamennyiüket, megtermett bíborcsiga házának belsejéből áradó hangjuk szüntelen morajlását, leszámítva a háttérzörejeket.