Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. november 17.

Kétséges helyzet ez, amelyet laknunk kell: itt a történelem ellőtte puskaporát, kilőtte rakétáit, széjjeltelepítette aknazárait, végül kivonta ütegeit és máshová csoportosította, hogy csak lepusztult évszakok maradtak utána, forró vagy fagyos déli órák, már aszerint, milyeneket jelez a napóra mutatójának hossza. A dolgok természete másutt fog visszaütni, nincsen anyagi jellegű oldala, csak tágas terrénumok léteznek, kövekből és csontokból jósolni, elévült hadműveleti térkép bejelölései nyomán.

2003. november 18.

Számos író rója itt sorait naponta, talán azért, hogy a többieket elriassza a maga közeléből, a saját szagával jelölje ki azt a négyszöget a papíron, amit sebtében tele szeretne fogalmazni dolgozatával, amelynek azonban se híre, se hamva, még a levegő viszonylatában sem: hogy mennyi idő múlva fog érkezni, nem tudni, meg azt sem, hogy egyáltalán érkezik-e majd; csak éber, elmélyült várakozás, ahogyan a semmi szele fújhat, néha napszámra. No, most ennek fogni ki a természetén, járni túl az eszén.

2003. november 19.

Úgy kellett volna élnem, miként a víztükörben: ha fölborzolják, már ne is legyek. Utána, ha megszűnt a zavaró körülmény, mindenem a helyére kerülne, tehát valaki olyanként, akit egy fuvallat is képes fölkavarni. Mára aztán megnézhetném magamat - jégtől szálkás és borostás, rekonstruálhatatlan teremtményt, mintha az első fagyok a tartózkodási helyemen értek volna. Egy nyarat ha kihúzhattam volna itt; de hát mihez kezdhettem volna akkor a többivel?

2003. november 20.

A verőfény, mondhatni, torkon ragad, mukkanni sem lennék képes tőle; szokatlan az, ahogy a gesztenyesütőket elkergeti tulajdon tüzük csípős füstjével. Ilyenkor az ember újságot szeretne árusítani, vagy a parkban avart gereblyézni, amikor a fákról mind lepereg a szóbeszéd. Tárva-nyitva a látóhatár, nem is csoda: az őrgébicsek már mily messze járnak.

2003. november 21.

Késő ősz, kései óra, mindez rám rivall: fájdalom, hogy ily elenyésző maradtam hozzá viszonyítva: nem leszünk mi sohasem egy húron pendülve azonos aránypár külső vagy belső tagjai. Valami más lesz majd belőlünk, külön-külön, egymástól mintegy függetlenedve. Szorzás vagy osztás próbája, valami művelet, ami inkább kísérletnek tűnhet, most már kísértetiesen annak. Mekkora híja van máris az eredetileg ránk fordítható időnek!

2003. november 22.

Évek még nem eléggé átgondolt, csupán tömegükben terjedelmesnek mondható sora mögöttem - nem igényelne nagy elszántságot számot adni róluk. Elkezdeni sorolni, hogy csak merrefelé meg nem fordultam ezalatt, hol meg nem háltam és mit meg nem ettem - de nyom: az aligha maradt utánam. Papír érdes fölületén hallatszik el-elakadó csoszogásom, mintha az lenne hazám földje. Vagy egy nem létező országban kiadott, érvénytelen útlevél lapjai közt. Mire fülelhetek vajon a beleragasztott fényképen? Erre már nem emlékszem. Ahol csak ellenőriztek, mindenütt azzal voltak, hogy hozok - vagy épp fordítva - viszek valamit.

2003. november 23.

Mily fölemelő érzés azt hinni, hogy végre nem történik velünk semmi, hogy ennek szinte puszta elgondolása is szárnyalásra késztet. Amott meg, tessék csak odafigyelni, hát nem a mi köpönyegünk szárnyát szabdalja a szélfúvás, nem a mi lábunkra lépett rá a fagy? A távcső bepárásodik a szemünk előtt - úgyhogy most miféle távlatot jelentsen ez? Távolról kutyaugatás hallatszik, akár egy indián tábor irányából, pedig itt valami gazdálkodás folyik, legalábbis a jobb időkben, amikor a Föld forgása nyomon követi az esők vonulását.