Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. november 24.

Ihol ni! Jövendőnk átabotában fölvázolt fantomképe, aminek ábrázolása valamennyiünket lever lábról. Már látványának képzetétől is valósággal ágynak esek, gyógyítkozom mindenfélével, amivel csak érek. Föl fogunk mi sülni előtte tudományunkkal, szürkébe játszó, kis mulandóságot tudva magunk mögött, magunk előtt, vagyis amerre csak nézünk, egy a bizonyos: öröklétünk híja. Ím, tartósan őszül, nemzedékeink egész sorának orra előtt, szemünk láttára, császári rendetlenségben. Úgy tűnik, végül is ebből élünk, elszánt fanatikusokként.

2003. november 25.

Távvezetékek hosszán függeszkednek a leendő téli denevérek, ahol egészen modern álom üt rajtuk, amelyben nem lehet eltévedni. Az álmok hosszú pályája valahol a szemhatáron túl enyészik el, onnan már messze van az ébredés. Két távolság között közlekednek, anélkül, hogy bármi áldozatra kényszerülnének, a meglétük hosszú és állítólag bizonytalan tartam. Egy másik világot már nem lennének képesek elviselni, ami más léptékre hangolná őket, más hálózatra kapcsolná. Ott meg már nincs álom, szakadatlanul tart az ébrenlét, mint valami tartós odafigyelés, olyan.

2003. november 26.

Hosszúra nyúlt neveltetésem végül magam vettem kézbe. Az elfogadott szabályokkal érthető módon mindig meggyűlt a bajom. Nem fontolgattam következményeket, nem latolgattam érveket, nem értem be fölbecsült értékekkel, nem lehetett engem csak úgy származtatni valahonnan: már puszta meglétem is fikciónak számít. Fülzúgásnak. De ez is milyen tartós! Olykor magam is kezdek csodálkozni rajta - földbe ásott karó, jelezni: innen már nincs tovább. Arrafelé mások laknak, vagy már nem lakik senki sem.

2003. november 27.

Értékelem azt az elgondolást, hogy egyesek (mostanra többségük odébbállt, vagy egyszerűen meghalt, vagy mindkettő), valaha dutyiban szerettek volna tudni, annyira fölhívtam magamra a figyelmüket. Mintha érdekelt volna engem figyelmük középpontja! Ma már csak sajnálhatom, hogy elakadtak próbálkozásaik, mert mennyi kellemetlennek tartott élménytől fosztottak meg ez által! Útját állták értelmi és érzelmi gazdagodásomnak. Két kézzel taszítottak szellemi elszegényedésem felé. Pedig mindenkor sóvárogtam vad és kényelmetlen ismeretségek után - kedvelem a fékevesztett, irracionális dühtől tajtékzó, képembe nyáladzó emberek jelenlétét a közelemben. Hogy kitesznek azok magukért!

2003. november 28.

Ebben a korai, hidegtől elkékült estében, odakinn, a nyirkos utcán nem tudhatjuk, mely irányból ér bennünket váratlan támadás, honnan tör ránk elháríthatatlan szélroham, merrefelé van a szél hona! Mondhatnánk, hogy ez, íme, a valóstól eltérően, kései óra, magunk pedig kései járókelők vagyunk, és, jobb híján, menhelyre igyekszünk, menhelyről menhelyre hajt bennünket valami - így is lehetne élnünk, vagy honnan tudni, nem éppen így élünk-e? Ki a megmondhatója, kivájt lelki szemeivel.

2003. november 29.

Mit adhat ki még az eszem, vajon mire futja még megszállottságomból? Oda szeretnénk-e ismét kilyukadni, ahonnan eredetileg jövök, abba az irdatlan tágasságba, amikor nem volt mód csak úgy sarokba szorítani, miként egy égitestet sem. De most végleg megrekedve itt, mint akinek be szándékoznak mattolni, leütik királya fejét. Ez az, amivel törődni sem akarok, képzeletben időt fecsérelni rá, inkább nagy folyamon gázolnék át, vacogva a hűvös víztől: hiába, egykettő itt a december, és már vezeti is patkolni málhás szamarát.

2003. november 30.

Ki adott arra utásítást, vagy ki fogott szavamon, hogy tovacsorgó folyóírással memorialékat kezdjek valós tényekként kezelni, mint csupa jó hírt, amelyeket különben is le kellene tagadnom. Az igazi hírszerzők más, veszélyes terepeken dolgoznak, oldalukban késszúrással, vagy épp átvágott gégével. Hogy milyen adathalmazokat képesek azok összegyűjteni, bizonyos költségtétítés fejében! Nekem nincsenek költségeim: én ingyen élek.