Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. december 8.

Meglétünk struktúrájának lényege mégiscsak a végtelen: erre alapozódik. Ám ha belegondolunk, csak röviden tudunk róla szólni. A látszólagos állandóságot nem lehet kérdések fölvetésével zaklatni, vagy mértékegysége felől faggatni, fölfogásunk kezdetlegesre kialakult szabályai szerint. Mily sikertelennek tűnik itt minden, a lezártságból való szabadulásra irányuló kísérlet, egyáltalán, a szabadság fölvetése, majdnem mint az álom meghatározása. De legalább van, ami mellettünk szól. (Az éjjel például torkom szakadtából ordítottam álmomban, bár nem tudom, mit.)

2003. december 9.

Sietős napsütés, hosszú árnyak sebes gyaloglása. Szélfúvás kezd kaszálni, légtömegek helycseréje tart, légözön érkezik. Mindahányszor előlről kezdjük a tanulást, a téli igazodást, jégkorszakok múltán is. Havas emlékeink poláris fényből épülnek, ki nem hunynának. Idő, természetesen, lesz még mindenre, figyelni agykérgünkön a rianást, hallani hangját, ütni visszhangját. Koponyafalon, vagy hol. Homloküregben. Dobüregben, ahol majd dobol.

2003. december 10.

Szépen vagyunk, megrözött nép. Zizegünk vizek partján, tél elejére ide szorultunk, akár a szivárványba. Ha a vízen beáll a jég, továbbmegyünk, mintha harisnyás lábú lovakat vezetnénk; öreg hibákból ifjan tanulni - ez olyan férfiasan hat. Előrelátónak lenni, miként telek jeges szeme, vagy a húzó vadlibák. A vezérlúd kiáltozásából megállapítható a sötétben, délnek vonulnak, tehát északról jön a hideg.

2003. december 11.

Utolsó mesterség: a városi kövezeten targoncát tolok. Segédkezem valakinek. Maradtam volna a trágyakupacok mellett, akkor most varjúként a magam gazdája lennék. Messze földön lenne száz kupac trágyám, vagy még több. Inam szakadtából dolgoznék álló nap. Az este jöttén lámpát gyújtanék, és mondanék valami kacskaringósat, valami olyat, amilyet jégvirág rajzol kihűlt szobákban az ablak üvegére. Műalkotást, amely a gyors enyészeté, minden műalkotás sorsa szerint.

2003. december 12.

Egy mély lélegzet ebből az idült levegőből, s máris érezni roncsoló hatását - ahogy ez mindent megfojt! A szólóba belefojtja a szót, a kételkedőbe a kételyt, az elborzadóba a borzadályt. Valaha többen voltunk itt, csenevész és satnya népség, hangoskodók meg lejárt idejűek, évtizedes, tűző napsütéstől ragyás bőrűek meg égési sebektől varacskosak, foszfortól megperzseltek, földi pokol tanítványai: nem is tudni pontosan, mely napra tehető fogyatkozásunk kezdete. Úgy fest most, mintha mindenki - akinek csak módja volt rá - elbújdosott volna, és esze ágában sincs ismét mutatkozni.

2003. december 13.

Az emlékezet középkora képes tarokk-kártyákból jósolni: hívatlan vendégként ülünk távoli asztalánál. Tartós éjszaka ölti magára elhagyott palástját, kanyarintja sötét, lobogó, szeles lebernyegét - miféle titkát zárhatná a szívekbe? A világ tenyerébe írtan halad az elveszett utakon, már megőszült, sok mindent túlélt prédaként, és még mindig megy, visszatér, vagy már nem is tér vissza.

2003. december 14.

Dermedt szélzsákok a légtérben - ez az elakadt lobogás még nem fogja téli vesztünket okozni. Valami más szerepet szántak itt nekünk, vagy inkább kifogást: ujjrendet lelni a tágas hangszeren, a széltében zsivajgó gépezeten, amíg rá nem hibázunk eredendő, túlvilági hangzására. Nagy magasságban a szférák zenéje, itt meg semmi egyéb, csak a világ korai sötéttől eldugult füle. Egyhuzamban tart az alkonyat vagy már az alkonyat után.