Brasnyó István
Nulla dies sine linea

2003. december 15.

Nem tudom, milyen sikert érnék el vele, ha háromban állapítanám meg a világtájak számát - miként ha valami égi triposzról függeszkednénk a gravitáció szálán -- , szemben a bevett néggyel. Még mindig mód lenne valamennyi földrajzi pozíció meghatározására, mintha földabroszon terítenének számunkra vacsorához, déltengeri hajón, a fedélközben.

Mikor étkezünk már? - vetném föl nyomatékosan a kérdést, továbbá: -- Amennyiben megkaphatnám az étlapot. Köszönöm.

Mondja még valaki azt, hogy nem apostolok türelmét igényelné a velem való bánásmód.

2003. december 16.

A nagy horpaszokban, suvadásokban, ahol valaha figyelemre méltó földtani történések játszódtak le, megreked a hideg levegő. A verőfény mindenkor emlékezetes volt, de ma már csak egy gatyás ölyv tollait borzolja karcsú fahegyen a szél: ennyi az, ami esemény. Minden egyéb mintha végbement volna mostanra, mialatt tartósnak mondható formát öltött. És itt jövünk mi, tetszőleges valakik, csoszogva az események nyomában.

2003. december 17.

Zarándokutam rövid volt: csak a magasból, repülőgépről láttam a Szentföldet, kitörve Arábiából, hogy kerubok sem tehettek volna különben. Angyali perspektíva, az okkerszínű pusztaság fölülnézete, miként egy szemlélet fölülvizsgálása. Itt született az Írás, az Ige, következésképp az olvasás is, csupán nem hallani hangzását. Önmagában tart tovább; bár lehetséges, hogy csak a nagy magasság teszi, vagy épp a fölhajtóerejét használjuk repülés közben Mohamed koporsóján.

2003. december 18.

A zsombékos lőtéren, amikor már hidegre fordult az idő, és a dér napközben is megmaradt - ilyenkor már nem jártak ki gyakorlatozni a katonák --, délutánonként szedett-vedett szerelésben erőnléti edzéseket tartottunk. Nem mi voltunk itt a fontosak, inkább egy hosszútávfutó, aki a közeli, magasított csatornatöltés hosszán már a tavaszi versenyekre készült. Szedte a lábát, időnként a kezében tartott stopperórára pillantott, és sebesen tartott a végtelennek, egyenes irányban, amíg csak el nem nyelte a kora esti köd. Eredményeiről sohasem hallottam később, igaz, nem is indultam soha semmiféle versenyen sem. No, most honnan a szorongás, amire reggelente ébredek, mintha épp aznap kellene valamit bizonyítanom; hiszen én időben föladtam.

2003. december 19.

Mi ki nem derül itt utólag! Hogy voltaképpen nem is résztvevője, csupán szemlélője voltam évtizedeken át a szinte figyelembe sem vett világnak, és a helyzetem most is ugyanaz. A résztvevők gyakorta változtatják nézeteiket, egész kis készletet halmoznak föl maguknak, mintha szakadatlanul hosszú télre készülődnének. És csak elmélkednek, fagyos lábbal, bár mások vacognak helyettük, egyhuzamban, máshol.

2003. december 20.

Ezt az egyet még fölvetném: hova a csodába rövidülnek még nappalaim? Már a reggeli órákban belelátni az este nagyra tátott és sötétlő szájüregébe. Ott, mint egy másik kontinensen, már gyújtogatják a lámpákat.

2003. december 21.

Sajnálatos, hogy semmi szín alatt sem lehetnék polgár, legföljebb állampolgár, de annak is csak rossz, névleges, ereszkedettebb szintű, lebegő, kissé hontalan, elnézésre szoruló, mint aki épp játszmát veszített - mert ha történetesen nyertem is, akkor is veszítettem; legföljebb polgári álcát viselhetnék, ha sejtelmem lenne róla, milyen az: úgy képzelve például, hogy akkor túlságosan sokat megengedhetnék magamnak. Mert miközben a polgár mindent tud, én semmiben sem lehetek biztos (legkevésbé a magam dolgában): puszta intuíció a termelőeszközöm, a tőkém, a bankom. Ki adna hitelt szavaimnak?